Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LIV. KÖTET
AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
AZ ÉLET
KOMÉDIÁSAI
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FELSÉGÉNEK
ERZSÉBET
AUSZTRIAI CSÁSZÁRNÉNAK, MAGYARORSZÁG KORONÁS KIRÁLYNÉJÁNAK
LEGMAGASABB KEGYTELJES ENGEDELMÉVEL
LEGMÉLYEBB HÓDOLATTAL
AJÁNLJA
A SZERZŐ.
ELSŐ RÉSZ. NAPOLEON ÖCSÉM.
A MIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT.
– Te, Livia, én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, a míg ez
az oltárszőnyeg elkészül.
– Nehéz mintát választottunk. Az «à la Gobelin» hímzés időt kiván.
– Vagy férjhez vesznek bennünket odáig.
– De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.
– Te, Livia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, a míg én leány
vagyok.
– Nem, herczegnő.
– Csakhogy már egyszer egy «nem»-et is hallok tőled; ámbár ez is csak
körülirása az «igen»-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én oly
kiállhatatlan vagyok?
– Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.
– Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi
teremtést nem birok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen
rútaknak találom. Egyedül te vagy szép.
– Szép, ha egyedül vagyok.
– Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom.
Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni,
a míg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, a mi
még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a
mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh milyen jól teszik
ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat à la kanászbojtár lehúzzák a
homlokukra s eltakarják azt az egyetlen bájt, a mit még egyik nő is
szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám
imakönyvére emlékeztet, a minek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam
megcsókolni, pedig nem értem, a mi benne van, – mert latinul van; de
tudom, hogy az mind szentírás.
– Csak a herczegnő jó szíve találja mindezt rajtam.
– Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, a mivel fel
tudlak ingerelni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az egygyel tudom mindig
hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, a mikor haragszol!
Nem használod fel a fegyvert, a mivel boszut állhatnál rajtam. Nem
dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: «oh mi vagyok én a herczegnőhöz
képest!» Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, a ki azt mondja
szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! van tükröm,
van szemem, látom magamat. Termetem magas, sugár, szoborszerű; vállaim,
karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arczszinem fehér és piros;
ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van
bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar s
aranyat játszik a nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem
tetszem magamnak!
– Ugyan mi az, a mi a herczegnőnek nem tetszik magán?
– Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra
felnyúlnom? Szobrászmintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje
fölött látok el. Más nőnek lábhegyre kell felállni, ha beszélni akar
velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú?
Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább
veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem
volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott,
miért nem adott hozzá legalább kék szemeket?
– A herczegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint
Falbenheim Pompeia baronesse.
– Haha! Ezt jól találtad, Livia. Ez csakugyan csodálatos egy jelenség.
Egy fiatal leány, a kinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.
– S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.
– Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgy, hogy az ember azt
hinné, egy fiatal leány, a ki ősz; vagy albina, vagy rococo parókát
visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halavány szinezete
a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak! hisz
láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért még sem szeretnék Falbenheim
Pompeiával arczot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna
az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a
szemembe néz közelről, soha se tudja meg rólam, hogy ki vagyok? Mert
közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni,
föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az
ember, derült, nyilt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik
szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa szellem ül abban. Egyik
szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról
nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Loreley haja. – Én ettől a
leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál «te
és te» lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen
vagyok jó kedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom
érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kaczér, s magamban évődöm, hogy miért
nem tudok én olyan lenni? Mikor legutóbb elváltunk egymástól,
megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az
ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit
hagyott ott. Az meggyógyít majd.
– A herczegnő túlbecsül engem.
– Nem, Livia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy
okos, szelid szóval; néha egy hallgató mosolygással, a mit én megértek.
Nem az te rajtad a szépség, a mit szemmel lehet látni; hanem az a te
gyémánt kedélyed. A kit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind
«asszony» a szó legrosszabb értelmében; egyedül te vagy az, a mi a «nő»
fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni
mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya;
hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, a
kire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se
nem szülő: csak egy barátnő.
– Óh herczegnő, hadd csókoljam a kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő
nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön
nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.
– De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szivemben a mik a
tiedben?
– Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, herczegnő. Az ön helyzetében
gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s
azok is eszmények egy nőben.
– Tudom, Livia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást
hallani, úgy még kevésbbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz
valaki tudomást. Én mindazzal, a mit érzek, tudok, a mi szivemben van, a
mit tanultam, a mi a hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem
szeretem magamat!
– Lehető-e, hogy az, a kit mindenki szeret, csak önmaga ne szeresse
magát?
– Szeret-e mindenki? azt sem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el.
Hanem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé
nem számítom magamat, annak oka van. A kit közelről ismerek, minden
hibáját látom; s erősebb bennem az itélő, fürkésző szellem, mint a
ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya
a gyermeki naivságnak, a mi koromhoz illenék. Meg tudom itélni szülőim
sajátságait s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól
örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt
eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt
oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is
örököltem tőle, a mit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis
papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a
gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak,
mert nem hiszek másnak sem. A míg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt
mondom magamnak: «te most ezzel be akarod hizelegni magadat a mennyei
hatalomnál». Mikor a beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom
magamban: «te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy
segítsen meg valami vágyadban.» Mikor imádkozom, letérdelve, azt hiszem,
hogy komédiázok; épen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig
akarok áhitatos lenni; de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha
szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, a mik boldoggá, vagy
szerencsétlenné tesznek. A helyett csak vágyaim vannak, a mik
kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt
találok valakit magam előtt, a ki messze megelőzött. Szenvedélylyel
tudtam zongorázni; de a mióta egy hirhedt művésznőt hallottam, nincs
kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festő-ecsetet is.
Nőket ismertem meg, a kik a művészetben többre vitték. Szerettem
énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők
voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak; míg
egyszer rájöttem, hogy mi külömbség van a férfi által írt és a nő által
írt vers között? A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a
himszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa,
melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a
tollat.
– Kár volt. Nagyon szép versek voltak.
– Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlós úr
s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen
leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high
life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiaczunk. Itt
folynak a női harczok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem
magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok
se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy
mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant
állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, a mit mások hódításnak
neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? –
Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?
– Hogy még egy tulajdonát örökölte a herczegnő atyjának.
– Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, a miről épen
beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el
tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg.
Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, a kiről
gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha
magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, a kinek
nevét viselnem kellene; – becsületét őrizném büszkén; – kötelességemet
ismerném iránta; – gyöngéd volnék hozzá; – és azt meg nem tudná soha,
hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt.
A mióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta: valahányszor hozzá
megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is
hozzámenni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni
mindent s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, a
mik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket
ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát
anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt
szeretett, de a ki csak köznemes családból való volt és nem gazdag, de
büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak.
«Azért» szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet s mire
visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt s talán
boldog. Atyám soha sem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő
nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de
azért anyám soha sem találta meg a szívéhez vezető útat. Hajdani
eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde
valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló
volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és
családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az
asszonyok e tekintetben clairvoyanteok. Látod: ilyen volnék én is.
– A herczegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő
eszményképek közül, a kinek együtt adja szivét és kezét.
– Oh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem oly könnyű
megvenni. Annak, a ki engemet arra birna hódítani, hogy én kimondjam
neki a szót: «szeretlek», nem egy erénynyel, de mindazon erényekkel
kellene birnia, a mik egy férfit egy nőnek «urává» tesznek. Annak szép,
deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cziczomázott
külsővel; arczában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ráncz
nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy
tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd
érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, a kit ne lássak
dideregni, ha hideg van; ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró
bajokról minden szellőfuvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni,
lovagolni s a mellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső; hanem
lovagias és finom. Lelkének is minden tökélylyel kellene birnia.
Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva
az okossággal. Bátornak és szelidnek kell lennie – mindig a maga helyén.
Beszédében nyugodt humort akarnék találni; de nem léha élczkeresést s
nem sértő sarcasmust. Szeretném, ha kitünő szónok volna. Költői, művészi
hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála.
Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen
egész lelkével; de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem
parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett
követelném tőle mulhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben
magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé
őtet, hanem az ő neve engem.
– Hát hiszen… itt van princz Alienor…
– Princz Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princz Alienorra ismersz
te abban az eszményképben, a kit én előtted leirtam? Hiszen igaz, hogy a
rangja magasabb, mint az enyim. Atyja «rendúr» (Standesherr),
mediatizált német uralkodó fejedelem; de a princz maga mindannak
ellentéte, a mit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam.
Egy férfi, a ki feltünően affectálja a nőiességet, még pedig apró
hibáiban. Arczát simán tartja s azt mondják, még festi is fehérre és
pirosra; vállfüzőt visel, hogy karcsusága kitünjék; inggallérját
szélesen kihajtja, hogy decolletált nyakát mutassa, mint egy kisasszony;
fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján
karpereczet hord s a szinházban és tánczvigalomban legyezővel hűsseli
magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanusítja, hogy a
férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, sensitif,
szenvelgő, ideges, görcsökről, migraineről panaszkodik, ájuldozik, fél a
macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától s végig énekli Rosina
bravouráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm
nekem, de nem eszményképem, – a kivel megtörténhetik az az ő
szerencsétlensége, hogy hozzámenjek; de nem az az én szerencsétlenségem,
hogy belészeressek.
– Ki tudja, herczegnő, hátha a szenvelgett nőies külső csak bohóskodás;
– hátha a mögött egy erős férfijellem rejlik; a mihez mindez csak takaró
álcza?
– Apropos: álcza! Mit szólsz te ehhez a Napoleonhoz?
– Napoleonhoz? Én?
– No ne mereszd rám azt a két égglobust olyan nagyon! Nem a nagy
Bonaparte Napoleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem
erről a különös emberről, a kit minden ember úgy hí, hogy «Napoleon
öcsém», s a kivel többször találkoztunk itt atyámnál.
– Nem tudok róla mit mondani, herczegnő.
– Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatal ember annak a meghalt nőnek
a gyermeke, a ki ifju korában atyámnak eszményképe volt. Már most, ha
atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék «ő», vagy ő volna
«én». Mégis érdeklő gondolat, hogy vajjon milyen ember lehet az, a kivel
így cseréltünk az életben?
– Nagy bohó.
– Azt látom. De épen azt szeretném megtudni, hogy vajjon csupán
bohócz-e, vagy pedig «Brutus?»
– Nem tudom.
– Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!
– Miért híjuk mi Corysandeot madamenak, mikor még kisasszony?
– A franczia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl
madamenak czímezi.
– Akkor ő ugyan megérdemli.
– Ő nem oly idős, mint a milyennek látszik azokkal a mély ránczokkal a
szája szögletein. Az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat
mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedélyben van, tíz évvel
fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arczát. Én soha sem fogok
mérgelődni.
– Hogy kerüli azt ki, herczegnő?
– Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy
nincs-e annak igaza ellenemben, a ki megharagított? Azután pedig azt
számítom ki, hogy vajjon az a veszteség, a mi a haragoskodás által rám
nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, a mit a
megtorlás által magamnak szerzek? s ezalatt megalkuszom a haragommal.
– A herczegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének
elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény
teremtés, mint madame Corysande, a ki azt hiszi, hogy őt mindenki
bántja, sérti, boszantja; a ki minden közönyös szóban czélzást keres; ha
elneveti valaki magát, azt hiszi, ő rajta nevetnek; ha valaki hallgat,
azt hiszi, ő rá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, a mi az ő
teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs
egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik;
azt mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul
bele a feje s kénytelen vele lefeküdni? Ez az ő harczmodora.
– Pedig a mellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.
– Épen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni
külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a herczegnőnek
más modora van: magát mindig mellőzve látja. Most is azért fekszik.
– Hogyan? Én bántottam volna meg?
– Azt is tudom, hogy mivel! Még pedig igen érzékenyen.
– Te tudod, hogy mi baja?
– Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!
– Ah, te kis doktornő? Megtudnád őt gyógyítani?
– Ha a herczegnő megengedné.
– Engedném-e? Sőt kivánom.
– De sokba kerül.
– Sokba? Mibe?
– Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.
– Hát hisz az mind kikerül a háztól.
– A bouillon – elhiszem.
– Elhiszem, hogy meggyógyítaná; de hogy veteted be vele! Én magam
próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta,
meghal tőle.
– Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.
– Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.
– De azt az egyet nem adta neki, a mit várt.
– S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.
– S a herczegnő beváltja azt?
– Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha meggyógyul tőle!
– Tökéletesen meggyógyul. Egy óra mulva már velünk fog reggelizni, s ha
még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen mi nekünk a vármegyében
történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen megifjítjuk tíz
esztendővel.
– No hát fogj hozzá.
A MIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK.
Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles himzőrámától s egyet
nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.
Livia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela herczegnő. Mindketten
egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek
fehér, a másiknak piros thearózsa volt tűzve a hajába.
Livia becsengette a komornát, rendeletet adott neki; a komorna utasítást
vitt az inasnak; az inas öt percz mulva visszatért egy ezüst tálczán,
porczellán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal
megindultak mind a négyen. Elől Livia, nyomában a herczegnő, utána a
komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.
– Szt! – suttogá Livia.
– Csendesen, parancsolá Rafæla.
– Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! mondá a
komorna az inasnak.
– A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását
hallja is egy férfinak.
A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Livia, s óvatosan oda
sompolygott az ágyig. Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök
mögött maradt; a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.
A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji
asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és
cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel himzett vánkosai
között, mint egy színpadi halott, a kinek bárhogy boszantsa is az orrát
a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a
legyet elhajtani, se magát elnevetni.
– Madame Corysande…! susogá Livia.
A lehunyt szempillák még csak meg sem moczczannak.
– Hogy van ön madame?
Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.
– A herczegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.
Semmi válasz, csak a szájszeglet ránczai vágnak be mélyebben s a
szemöldek huzódnak össze.
– Nem parancsol ön egy kis bouillont?
Erre a szóra épen félre fordítja fejét a megszólított.
Most egészen odahajol föléje Livia s odasug a fülébe.
– Rafaela herczegnő ma este meg akarja látogatni édes anyját.
Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej s felnyíltak a szemek.
– Igen, madame. A herczegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha
egészsége helyreállt volna.
Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Livia
kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.
– Talán egy kis bouillont… rebegé túlvilágról visszatérő hangon.
Ekkor Livia hátra tartá a kezét a herczegnő felé, a herczegnő a komorna
felé, a komorna az inas felé: az inas átadta a tálczát a csészével a
komornának, a komorna a csészét a herczegnőnek, a herczegnő Liviának s
az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.
Az első korty után már csillogtak a szemei.
– De igaz ez? kérdé erősbödő hangon.
– Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.
Most eltolta magától a csészét.
– Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.
– Komolyan mondom. A herczegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy
önt bemutassa nála.
Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú
visszatért.
– Hol van a herczegnő?
– Abban a perczben itt lesz ön előtt, a mint ön az utolsó csepp
húslevest kiitta.
Ez sikeres volt. A csésze kiürült.
– Igazat mondott ön? kérdé most a beteg, egészen felülve ágyában.
– Igazat, madame; szólt most a herczegnő, előlépve, kinek láttára a
beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes
öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafæla
kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz s elkezdett zokogni.
– Oh herczegnő; ha ön szivembe látna… ha tudná, mit érzek itt belül,?…
Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres
csészét vitte el.) Én túlboldog vagyok, hogy önnek bizalmát
visszanyerhettem.
– Bizonyosan mondhatom, hogy mindig birta azt. De hogy van ön most?
– Oh nagyon jól. Csodát tett velem ez a kegy. Ujjászülettem.
– Hát képes lesz velem jönni ma estére?
– A világ végére is, herczegnő.
– Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?
– Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra.
Mikor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.
Tehát egyedül hagyták.
Madame Corysande sajátszerű ritus szerint szokott imádkozni, maga elé
tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárgygyal
port szórva az arczába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató
füzőeszközökkel végezve penitentiáját. Azonban mi hagyjuk meg
mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.
Egy óra mulva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen
felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb
épen olyan magas volt termetre, mint Livia, most már épen négy
hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.
A társalgóban még csak Livia kisasszonyt találta madame Corysande.
Rafæla herczegnő még toilettjét végezte szobájában. A lunchehoz
férfivendégekre is számítottak.
Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk
kifejezést nyert ajkainak ama bemélyedő szögletránczaiban. Ez a
következő volt. Ha Rafaela herczegnő a mamaherczegnőt meglátogatandja s
Livia kisasszonyt is magával viszi, vajjon melyiket ülteti az első
ülésbe: a madameot-e, vagy Liviát? Ez casus belli lehet.
Annálfogva nagyon szenvedő hangon és erősen baloldalra hanyatló fejjel
kérdezé Liviától:
– Hány órára parancsol velünk a herczegnő, hogy készen legyünk a
látogatáshoz?
– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.
E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje s visszatért hangjának
erélye.
– Igazán? Csak ketten megyünk? (Oh milyen kedves barátnője lett
egyszerre Liviának!) Ön már többször is volt az öreg herczegnőnél
látogatóban, úgy-e?
– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom madame Corysande, hogy
esti hét órára kell készen lenni az uti toilette-tel.
– Este? Miért olyan későn indulni utra?
– Mert Etelváry herczegnő nem fogad korábban.
Madame Corysande megkisérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott
várhoz.
– A herczegnő különös nőnek látszik.
– Honnan gondolja ön?
– Combinatióim eredményéből. Féléve, hogy ide kerültem a herczegnő mellé
társalkodónőnek, mely minőséget Rafæla herczegnő jósága és finom gyöngéd
tapintata egész a repræsentansnői qualificatióig emelte. És mind ez idő
alatt nem tudtam rávenni, hogy a herczegnő engemet édes anyjához
elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttük
feszült viszony. Rafaela herczegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír
anyjának levelet s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld
neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry
herczeg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva
nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem félévig el nem vitt az
anyaherczegnőhöz Rafaela herczegnő?
– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.
– Tán valami kedélybaja van?
– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az
öreg herczegnőről, a mit tudok.
E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Liviát, ideges, csiklandós
gyönyörrel.
– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyiltságával.
– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna; mert hiszen nincs
benne titkolni való. Etelváry herczegnő nem elmeháborult, de oly
idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt
tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva s
a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet
ily állapotban a nőknek szigorúan meg kell tartani.
– Én nem tudom mi az? Kérem, ne beszéljen róla. Tiltakozék szemérmes
pruderievel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)
Livia csendes mosolyt engedett arczán végig enyészni. Majd megtudjuk,
hogy mi oka volt mosolyogni.
– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a herczegnő
idegrendszere egészen fel lett dulva. Annak a tudatától, hogy saját
gondatlansága okozta gyermeke halvaszületését, az az önvád nőtt fel
lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől
látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgy hogy minden
éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kisértet rá ne
találjon. A herczegre nézve pedig megszünt azontul nő lenni.
– Ezt nem értem. Menjünk tovább.
– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem birt egy házban
megférni az őt környező világgal; s a herczeget arra kérte, rendeztesse
be számára ide egy órajárásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék
ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Köröskörül gyönyörű
ezüstlevelű hársak takarják el a kastélyt.
– Ah az nagyon regényes élet lehet.
– Igen regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a
kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat
elzárják; a kutyákat eleresztik lánczaikról s megy minden ember aludni.
Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a
távolban minden órát meg kell kiáltani s inteni a jámbor keresztyén
embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s
menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kisértetek
nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr
délutáni három órakor azt kiáltja, hogy «éjfélután óra három!» akkor
felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig
kinyítogatják a kastélyban. A herczegnő szeret korán kelni. Már négy
órakor felöltözik délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép
reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg
sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt,
ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó.
Ekkor meggyujtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a
nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Az alatt, míg úr és vendég
ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha
reggel volna. Pontban éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A
kisértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni
séta az angol kertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg
nyári éjszakán a halastóban horgásznak s a mindig éber hattyúkat etetik.
Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat s beszélnek róluk,
hogy melyik szebb? Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a
kártyázó asztalokat s azután whisztesznek mintegy óra hosszant.
Következik az esteli thea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és
sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden
ember felkel, jó éjszakát kiván egymásnak és megy aludni. A herczegnő
addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról-napra, évről-évre
következtesen.
– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A herczegnő tehát szereti a
társalgást.
– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok
ismeretekkel bír és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre
négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, francziául,
németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz
kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de az alatt, míg a válaszra
hallgat, már egy új tárgyról beszél s megkivánja, hogy más is tudjon
egyszerre beszélni és ügyelni.
– Ah, hisz a herczegnő nekem nagyon fog tetszeni.
– No már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint
madameot, vagy úgy, mint mademoisellet?
– Miért?
– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és
mást kisasszonyokkal szemben.
– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?
– Én nem tudom. Mert engem soha sem vitt el hozzá Rafaela herczegnő; én
csak az ő beszédéből tudom ezt.
– Tehát önt soha sem vitte még el az anyjához a herczegnő? S ön
megnyugodott bene?
– Tökéletesen.
Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Livia
kisasszonynál. A herczegnő toiletteje elárulta, hogy ma nagyon szép akar
lenni. Ugyan kinek a kedveért?
Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herczeg inasa jött jelenteni,
hogy ő excellentiája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment
vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és
mesdames egyedül reggelizni.
A herczegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak az urak, a kikkel a
herczeg vadászni ment?
Az inas elsorolta őket. (Franczia volt és párisi.)
– Monsieur le Saint Arteaux.
– (Értsd: «Számtartó», magyarázá madame Corysande.)
– Azután monsieur le Jerichó.
– (Azaz Kolompy úr, a «Jerichói trombita» szerkesztője.)
– És monsieur Napoleon öcsém.
Már ennél rendre utasítá őt mme Corysande.
– Ne mondja ön Napoleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.
– Oui madame: monsieur Des-Arcanes.
– Vagy pedig: monsieur szolgabiró.
– Oui madame: monsieur Saule Gaburon.
A herczegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkező asztal
mellett s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban,
hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, a miket máskor csak a
férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott
gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy
nyelvhegy megégetésére elég chartreuset. És most szóljuk meg a
férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az
nem ért magyarul.
– Micsoda ember ez a Napoleon öcsém? Kérdé Rafæla herczegnő, egyenesen
Corysandeot apostrophálva. Mit keres ez mi nálunk?
– Szolgabirája ő excellentiájának a főispánnak.
– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól; én akarom, hogy mondjon el
róla mindent.
– Valóban jól ismerem őt, herczegnő; tíz évig voltam boldogult édes
anyjának társalkodónője; egész házuknak minden történetébe be vagyok
avatva, s különösen Napoleonról sokat tudok beszélni.
– De hát gúnyolják őt Napoleonnak?
– Nem azt, herczegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor mi
nálunk augusztus 15-dikén Mária mennybemenetelét ünnepelik, nem pedig
annak a nagy embernek a földrejövetelét, a ki e napon a Marsmezőn
katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a
Bonaparte-cultusban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napoleonnak
keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az
országban, az eként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint
magát a családi nevet prædicatumostul: «Zárkány de Sárkányháza». S midőn
még azt is hozzá teszik, hogy «öcsém», ezzel egyrészt azon nyájas
elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és
társaságba való fiatal ember, másrészt meg jól esik az embernek, ha egy
olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.
– Napoleon szülői fennhéjázó emberek lehettek, szólt a herczegnő.
– Csak az atyja. Az rendkivüli ember volt. Mindenhez értett, csak a
kétszer-kettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, a mikbe
belevesztett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól
nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett
együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára
egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, a miből az csak úgy
tudott megszabadulni, hogy minden nagyterjedelmű birtokát eladta,
ménesen, gulyán tuladott, hogy adósságaitól megmeneküljön; míg magának
csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastélylyal, akkor aztán
nevetve mondá: «most már igazán Napoleon vagyok Szent-Ilona szigetén».
– Könnyű vérrel tudta azt venni.
– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból.
Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élczel a
balesetén legjobban. A hol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S
ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. Ő maga szivességet tesz
mindenkivel, a ki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy a
kit kielégített, azt egyuttal ki is neveti. Még most is megvan a mult
évekbeli udvari kanczellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény
földmíves kérésére készített, ki minden forumon elvesztette a perét s
most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napoleont, ki akkor
otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem
rajzolt neki egy folyamodványt, a miben csupán carricaturákból volt
összeállítva az egész perpatvar, a mi a szegény paraszt panaszát
képezte. Ezt vitte az fel a kanczellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes
sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papirkosárba: így
minden ember nevetett rajta, a kinek kezébe került; a czifra folyamodás
megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény
parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van s
megorvosolták a baját. Az maig is áldja Napoleont nagyhatású
instantiájáért.
– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?
– Arra ő minden perczben kész. S bir a színjátszás minden előnyével. A
mit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a bárgyú
törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától
az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva,
vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint a ki
el van fáradva, köhécsel is; pedig alakja egy Achillesé, s minden
férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok
közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint a ki mindentől fél, és minden
embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élczeket
mondjon. Mindenkinek hizelkedik, s ritka ember, a ki észreveszi, hogy
hizelgése ironia. A ki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész
zsákmány ránézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások
hiúságait. A ki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal
lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír s kiváló egyéniségek modorát,
szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; a mivel társaságokban,
nyilvános gyülésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt
szónokoknak, mindeniket paródiázva: a ki applombbal lép föl, a ki
eredetiskedik, a ki mokányul hánykódik, a ki kenettel perorál, azt ő
mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat, mint bölcs
feljegyzésre méltó reminiscentiákat, auctoritás gyanánt idézget. A
megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni,
(abból a categoriából, a melyet «unius libri» – egykönyvűek czímmel
szoktak megtisztelni) ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be
ne fonja Stuart Millt s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket
eredeti angol szöveggel. Rendesen Napoleon felel meg neki, hasonló
kathedrai pedans bölcseséggel s idéz ellenérveket, a mik szintén Stuart
Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az
ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az
ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornirtságán, mely
Napoleon beszédét élénk kaczajjal követi s nem jön rá magától, hogy
mindaz, a mivel őt Napoleon megczáfolta, először is sehol sincs meg
Stuart Millben, másodszor pedig épen nincsen angolul.
– Ez egy haszon nélküli genialitás, jegyzé meg rá a herczegnő.
– De tudja ezt Napoleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja
halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt s
épen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte
a fejét, betoppan hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kisérettel, s
tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és
sok száz forinttal, a mihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén,
mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette.
Azok között volt egy, a mit Cacalia speciosa czím alatt árult a kertész.
A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz
belőlük? Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt
megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán
volt a fináncz, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapú nem
díszvirág, hanem dohány; a rászáit kihúzgálták a földből, megmázsálták
nyersen s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai
kisérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos.
Hogy hívják önt? kérdi Napoleon. «Zubka». – «Hja, akkor önre csak az
alfabét végén kerül a sor.» Hanem a pénzügyi biztos nem engedte
tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az
első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a
pénzt. «Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? jó,
meglesz.» Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s
estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve
kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni? A biztos szenvedélyes vadász
volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, a honnan a
szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége
volt az idejének, hanem jött a helyett egy szekér végig az úton, s azon
egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő, vagy pálinkagyáros. A
biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet
kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas tovább ment; s a
mint Napoleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje neki szegzett puskával
s a pénzét követelte. Az utas előadta tárczáját s aztán menekült
lóhalálában.
– Ah, rabolt volna!
– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője
volt, a kivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémültében kővé
vált biztoshoz: «No czimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a
birság, s a mi fenmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne
bámulj, nem árullak ám el.» A czimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig
meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan s azóta
rendkívüli nyájassággal van Napoleonhoz, szentül meg lévén győződve,
hogy az egy olyan titkát birja, a miért a vesztőhelyre kerülhet; azt
hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.
– Engedjen meg madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?
– Nem, herczegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái soha sem voltak.
– És mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.
Madame Corysandenak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek
pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.
A herczegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát s jókedvűen
ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak az arcza
is felderült.
– Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a herczegnő megtudni.
Nem örömest juttatom eszembe, a herczegnő kivánatára megteszem. Hát
mikor az anyja is meghalt Napoleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most
már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el
valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak
tréfára vette s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor
majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez s nem várok reá, míg
megvénül. Van itt egy derék öreg úr a megyében, a herczegnő is látta
többször, Kádártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani
Napoleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öreg úr gondolt ki
valamit, a mivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napoleon
öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem
felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A
fogadást elvesztette. Akkor aztán könyező szemekkel mondá a nyertes
nagybátyának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó
kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öreg úr
elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napoleon
engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél
kiséretében, mely így hangzik: «Ime itt küldöm önnek anyámról öröklött
utolsó drágaságomat, madame Corysandet, valódi klenodium. Tartsa őt
megérdemlett becsülésben.» Az öreg úr igen nyájasan fogadott, s én a
legkedvesebb családba jutottam házánál s csak akkor tudtam meg, mikor
már a fogadás híre a herczeghez is eljutott, hogy én hogy lettem
elveszítve Napoleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán
abban a szerencsében, hogy a herczeg saját házához hívott meg. Jellemzi
az én esetem mind Napoleon öcsémet, mind a herczegnő édes atyját.
Napoleon öcsém egészen egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az
alispánhoz, akár a herczeghez beajánljon, és jót is akart velem tenni.
De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis boszankodjam rá. A
herczeg pedig nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt egy nő
helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek
egyebet, mint a herczegnőt untatom.
– Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az
embereket megismerni s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak
valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan
regényt, a mi az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom.
Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább? Ön azt
mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napoleon
tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvá tenni igyekezett. Mit gondol
ön, mi köze van az én atyámnak Napoleonhoz?
– Kétféle viszonya van hozzá, herczegnő. Az egyik az, hogy mikor a
Zárkány birtokokat a megyében eladták, azokat a herczeg vette meg s a
vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen
bonyolódott feladat volt.
– És a másik? unszolá a herczegnő türelmetlenül.
Madame Corysande nem jött zavarba.
– A másik pedig az, hogy a herczeg e megyének főispánja, Napoleon öcsém
pedig ugyanitt szolgabiró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük:
a mi azonban aligha fog már soká tartani.
– Miért?
– Mert Napoleon öcsém nem szolgabirónak való ember. Tréfát űz a
hivatalából is és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik,
mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha
bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy
baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, a mi a
társadalmi rendnek fentartója, sőt még az intézményeket is persiflálja.
Most legutolsó casusa az volt, hogy a megyegyülés kezdetén ő is
felvetődik a székvárosba s ott összetalálkozik a megyei főügyészszel az
utczán. Az megszólítja: «mi bajod, kedves barátom?» Napoleon abban a
perczben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. «Nagy bajom van,
mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, a kik
lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a
vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut
eszembe, hogy előbb össze kellett volna hivnom a statárialis biróságot:
azt illette meg az itélethozatal. Már most mondd meg, mit tegyek?» «Hja,
barátom, ez nagy baj!» szörnyűködik a főügyész. «De majd rajta legyünk,
hogy azt valahogy elcsináljuk.» «Kérlek, ne szólj felőle senkinek.»
«Dehogy szólok!» Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész
várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el
Napoleon, a ki ellen másnap a megyegyülésben egész vihar támadt a két
felakasztott oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a
főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez
eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki
belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését
szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabiró ellen. Napoleon engedte az
egész záport fejére zúdulni s csak a vihar végeztével szólalt fel:
«hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.» A főügyész ekkor dühösen
förmedt reá: «de hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy már most mit
tegyek?» «No igen, felelt Napoleon, azt tudakoltam, hogy micsoda
számokat tegyek már most a lutriba?» Az erre támadt általános hahota
lehetetlenné tette a gyülésnek a tanácskozáshoz megkivántató komoly
habitus visszaszerzését. A herczeg főispán azután a gyülés végén maga
elé hivatta Napoleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára
adva, hogy a gyülésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most
itt Napoleon öcsém.
– Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek, szólt a
herczegnő, egy olajbogyót fenyegetve két ágú villája hegyével, mintha ez
egy keresztülszúrandó férfiszív volna.
– Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogy ha olyan emberre akad, a ki
hozzá ragaszkodik, a ki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg
legirgalmatlanabbul. A herczegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor
számtartón, valahányszor a herczeg itt tartja őt ebédre. Az öreg
tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom megbecsülhetlen, hanem a
világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot,
mint a «Jerichói Kürtöt».
– Ennek a «Jerichói Kürt»-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.
– A lapot a herczeg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában.
Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, a mik más
lapokban nem nyilvánulhatnak.
– De én soha sem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött
példányt.