Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol
hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint
az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok
csörömpöltek rajta.
A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város elmaradt
mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már
befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.
A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a
fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak kereszteződtek a
fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem
fért el a tető alatt.
Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a
sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek
és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre
varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg
strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt
a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék
frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát.
A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben.
Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben.
– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár falain
bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól
portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már
békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába!
A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a
láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.
A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó
nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és
tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A
fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok
körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra.
Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából.
Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg
utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a
sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.
Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha
beszélgetnének egymással:
– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?
– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő krajcárért át
lehet kelni a tulsó oldalra.
Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak
félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű,
hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett.
Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony
tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával
mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban:
– Egy krajcár az átkelés!…
Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.
– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – Vigyázzatok, a
gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír.
A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől
partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és
várakozón világítottak bele az utcába.
Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak
előre.
Hangok hallatszottak:
– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett…
– A gyorskocsi… Jön!
Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen
egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű
kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett kézilaternákkal gyalogos
emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, cilinderes alakok
ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően
kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki.
A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A
tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt
lefelé a hópelyhek között:
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…
A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével
megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón
vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a
Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból.
Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis sikátorokban.
Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami
emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a
fülemben.
Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint
könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő
húrokon.
Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A
lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely
cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi
világosság vetődött ki a hóra.
Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A
kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek.
A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért,
a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált.
A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az
állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a
fodorítóvasat.
– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat…
A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a
parókásállvány között.
– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a
púderezéssel, megfullad az archivarius úr!
A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul
ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba temette az arcát,
Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport.
– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a stanicliból. –
Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem.
Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. Vénségtől
megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggallérban egy öreg úr
zörgetett be az ablakon.
A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta.
– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg
magnifice prosenior…
– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal
leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával
leemelte fejéről copfos parókáját.
– Gondozására bízom, borbély művész úr – mondotta gyöngéden, mintha
életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia csínnal. Holnap érte
jövök.
– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart
adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki kell kolmiznom
a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus
rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint
légyen.
Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot.
Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa
önérzetesen odébb himbálódzott.
Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált cégtáblák
mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona
gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony…
A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A
bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak be az utcába.
Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az
íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes,
nehézkes vén betűk hirdették:
_Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a Polgári Hegedű és Flóta és
Clarinét mívesek Czéhét._
Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, mélyen
hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a falon, a Szűz
Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs lángja.
A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek.
Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek
hegedűk, flóták és clarinétok.
A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott
néhány legény a szegletben, a kemence mellett.
Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette
az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta,
csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan,
figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester lekoppantotta a
gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:
– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a
városért és a céhért…
Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb
húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak,
mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és
megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára.
– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig,
ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy
szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőben, Kis
Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta
és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és
Szentléleknek áldásával.
Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények
között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.
A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával
tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át… A
céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga
nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a döntés. Mert ha olyan
idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok
parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy
flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor – rosszak a flóták
és a hegedűk…
Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, egy úr
megemelte valaki előtt a kalapját.
A másik is köszönt:
– Tartozó tisztellettel, Illustrissime.
– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni?
– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal.
– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is
hozott a gyorskocsi Bécsből.
Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös
festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás
hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a furfangosan
rajzolt öreg írás körül:
Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés vígsággal
csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika.
A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott
kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy
fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett
utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az állatok
teste gőzölt a hidegben.
A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis
üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre
feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott.
Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni
kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan történt, már én is benn
voltam a vendégfogadó éttermében.
Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok
mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák,
olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket.
Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És
önkéntelenül összefogtam a bundámat.
A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé.
Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a
tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan
történik.
Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón.
Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt finom
keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak
látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve
porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senki se törődött velem.
Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a
fejemet.
Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a terített
asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott fa-luszterén
lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem
nézegetni a dolgokat. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett
alabástrom gyümölcsök között, csillanómedrű Altwien-vázák álltak.
Szemközt a fehér falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia
koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és
brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett
vize.
Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták
szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve
szolgálták fel az ételeket.
Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyílt
a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és
a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji
bort töltögettek maguknak.
Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett
és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két
testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen
állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében.
Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös
ruhában szép fiatal asszony ült két gyermekével. Az asztal végén a
pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák
és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs keze negédesen törte a
kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha
virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott.
Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában
ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján
át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy
gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány
közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó, csíkos szoknyácskája
friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire
felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni
akartak.
– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha alkudni
akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult
krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye
garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt.
Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér…
– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány.
– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság – sóhajtotta
fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó
fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra.
A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.
– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három karaj…
– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se kerül…
Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa
nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, melyről nem
sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen
elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide?
Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem
néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém
közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem
felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz
lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy
tubákszínű frakkon.
– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom…
Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem mondja. A
dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már.
– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a
pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a vonásaimat és
kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám tartoznak. És a sok
régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik
előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol egyik, hol másik suhan elő és
mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik
rám néznek, azt hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig
velem, akiket senki se ismer fel bennem többé.
Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr
felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a
halvány gyertyafényben.
– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. – És
kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban?
Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… fatális, mindjárt
gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket.
Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak?
Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este
nálunk. A rendes quartett. Kérem… Nem, itt nem várakozhat. Azok a
stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a
pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között,
egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban…
Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint
mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök,
bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem engedett.
Magához intette a csinos kis szolgálót.
– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy
átinvitáltam a leányát magunkhoz.
Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga
előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy
zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a
húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.
A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón
Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében,
kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett.
– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább
világítson.
A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a
gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg
ne ingassa.
A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt
előttem a meredek falépcsőn.
– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt
odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam
őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú almazöld perkálruhában egy
fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert tartott emelve valaki.
Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a
könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő
csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás
Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi
képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam
egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és
halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos.
Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt
át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan
mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt
rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától.
Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is
hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis nyugtalanítottak. A
krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind
bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg
van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és
a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a
ruháink között. Pedig most még takart a bunda.
– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék…
– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – mondotta
ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges ajtót.
Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak a
comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a tükörben. A
zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális keretekben, fekete
silhouette-portrék körvonalozódtak. A cseresznyefa-bútorokon, a
gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság,
tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül
borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből
sajátságos öreg katona emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt
a fején. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra.
Az aggastyán magas botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett
rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott.
– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura –
mondotta végre, vontatott hangon.
Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám
nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az
arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában.
Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára
támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot
elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen,
lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el.
– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül
fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno
ezerhétszázötvenhétben…
A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A
cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól tünő
szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok.
És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt,
finom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanfélét, mint amilyen akkor támad,
mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról
égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül.
Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – lavendula érzett a szobában.
Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak
a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló
kanócot.
– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles
huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene hangjain
át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig újra
megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se
tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy darabig komoran
nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult prusszus király
lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. –
Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl Dettingennél, mikor
együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a
Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az
anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a
kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De
azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az
anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi közönséges népek is a
kalapjukat…
Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez.
De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még
mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott
lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat,
a sűrű ezüst pitykék fölött.
– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… –
mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. –
Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak
nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles
dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért
veszekednek. – Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően
rákoppintott. – A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus
dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha
mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és ezért
kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben.
Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint lészen jó
csendesség…
Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván szegletében,
egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis
neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy
gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta.
A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek.
Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan
lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkénytelenül
odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös consolera hajolt a leány
és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú
ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott
széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is
mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és
világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a
szó és a csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát
elárulta.
Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene
pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől.
Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be
semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan
lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem
mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához.
Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel,
mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán
kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a
kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros
kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére
támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulattól visszalendült a
homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem
tévedtem, rámnézett, kérdőn, megfoghatatlanul.
Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni.
A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a
kicsiny leányasszony.
– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában lehet.
Mindjárt ideér.
Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene
félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva
hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a
lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az
almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott.
– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a
közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem.
Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit
éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az
eszembe juthatott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők
közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengők a régi operák zenekarában.
Aztán elhaladtak előttem, távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott,
kerékcsapás nem maradt a hóban.
– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. –
Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még egyszer hallanom kell
a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. Ugyanúgy mondaná, mint
akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja
és senkivel se kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém,
mindenkorra, amíg élek… És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart
volna venni valamit.
A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el
hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, fehér
fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos
szemét. Jóformán egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a
szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.
Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban
odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó házak
tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr: – Tűzre,
vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy hallatszott, csendesen
zizegett, mint a hópelyhek.
Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a
fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai
között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira
növekedett a falon.
A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le
hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet.
Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a
zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás,
lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém.
Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj
katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város
rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a
szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú tűkkel éles
világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa fénye. Sok
villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok… Sivító
autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, vágtattak a kocsik a csirizes
fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak,
rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta,
gázolta, tiporta önmagát.
Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire
való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a fejemre szakadt, a jelen
tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a
visszavágyás… Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell,
előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely
majd a mienk lesz.