Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész
hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri
lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz
levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság
egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva,
egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló;
tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte
kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség
gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha
kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag
szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé
ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és
fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot
semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt
Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent
ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben
még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes
vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek
hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori
életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló
Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz
esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és
fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott
Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz
minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának
hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró
száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó;
hitnek mágikus ereje…!
Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján
szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli
csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig
elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a
reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor
makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a
Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a
tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti
iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol
férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s
ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események,
pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett
asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban,
vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali
imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből
karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva,
lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre.
Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a
templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is
hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban
imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami
térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha
időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy
a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony
egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt
pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani
megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte
volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos
háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.
A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt
viseltek a rendes öltözet fölött.
És folyt minden a maga rendes útján.
Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték
le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s
a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is
mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden
hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről
s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk
és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában
is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük,
Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás
külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú
szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a
szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét
s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és
nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári
iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott,
mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép
kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos,
falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát
most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján
Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban
gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és
unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a
betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód
járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé
elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; –
szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok
históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de
ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár
kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy
ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már
ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével
«igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt.
Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta
Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze
talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat
szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und
Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth
káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu
Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve,
ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba
bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték
fáradhatatlanul…
És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi
történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van.
Melyek azok tehát?
Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző
szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és
Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi
közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy
mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan
Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány
magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap
szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most
még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát
legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen
velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros
Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi
megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére,
bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan
kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál
bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó
növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak
egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon
szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb,
mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál
nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott
pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi
rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat
szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg
cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál
kitépett irkalapokra valamit…
Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem
idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú
öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott
mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz,
hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott.
«Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb
tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár
azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a
tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt
sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés
akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen
szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak
politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen
kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga
egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ
az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt,
ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a
talentumok közös családi eredetre vallanak!
– A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb
évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de
nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő;
(ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem
önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy
magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen
sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no,
hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a
házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes
fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na,
meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…
Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás
arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján;
mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg
pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az
apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a
püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem
járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a
«Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd
évődések: társas élete.
Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és
pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a
bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis
pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis
hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a
kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte
a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a
kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és
a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy
zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma
révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a
fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult
Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett;
noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis
bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.
– Hány éves is vagy te leánykám?
– Húsz multam, tisztelendő nővér.
– Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz
bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát.
Voltak-é kérőid?
– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem
akarta, mert…
– Nos?
– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem;
megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!
– Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet
Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?
– Nem, – akkor még nem!
– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint
édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok
és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik
szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj;
szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?
– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.
– Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi
boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis
lányom?
A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett;
elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur
mein Ideal!»
– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?
Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy
tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal
életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes,
érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal
volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut,
Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a
gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét
kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott,
elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő
szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték
Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani,
mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet
adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és
te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit
mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem
engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most
soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur
mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a
gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások, –
elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire
ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt
mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi
leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve
esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy
már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta
összetörött!…
– Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna
fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem
érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan
igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos
dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a
falak közt!
Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is
megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis
Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell
gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának,
regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább
bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta;
hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta
most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és
szeretett rendjébe lépjen…
– «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror
Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi
is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd
ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön
tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend
javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő
végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a
hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana,
melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb
rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő. – ha
készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én
nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának
a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi
hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és
jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»
– Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk,
mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban
tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a
hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész
világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, –
a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni,
mint némelyek gondolják.
– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a
Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem,
hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz
tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten
óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel
viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.
– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli
a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.
– Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség!
– felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a
kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.
… A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a
rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb
növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg
Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a
falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a
fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy
útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A
Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni,
hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is –
összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme,
aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez
előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el
vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra
ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan,
módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér»
lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező»
harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért
itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel
írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos
Emerikával.
Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz
nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor
megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja
és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke
haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.
«Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét,
mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod,
mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat
csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt
szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött
nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága,
megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a
másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy
plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is
hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. –
volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,)
– és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki
jelenleg városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül,
persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is
az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton;
első osztályú kupéban…
«Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige
ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»
Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy
minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen,
«réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.
Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi
gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal,
melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta,
hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is
évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön
intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem
érinti oly közvetlenül.
A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A
bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan
egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos
modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók
csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a
még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak
a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus
uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek
pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult
be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos
szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha
és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth
tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán
pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott
az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett
hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A
tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria
a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.
A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát,
szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta
leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta
legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta
ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra
emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az
éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai
perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső
megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok
mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő
szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő
pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és
hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával
ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő
lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad,
lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»
És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a
modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki
matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött
végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben
összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem
érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való
megnyugvásban keresendő».
Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal
helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy
kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.
«Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a
felolvasott dolgozat kitűnő stilről tanuskodik. Igen gazdag diszitő
jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár
én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító
az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz
érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a
«verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami
mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja
egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az
előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki
növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is
mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú
dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy
harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre
kiható küzdelmei előtt fog állani».
«A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott
rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék
kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit
alkalmaz e helyett? – Nos?
A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett
maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»…
«Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket
se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök
fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát,
– most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut,
kisasszony és akkor megmondja nekünk is.
A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon
ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő
négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. –
Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen
malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán
széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a
nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.
Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás
bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús,
hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt,
erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is
kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre
nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.
Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt,
legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor
is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában
csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer
legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is
volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai
stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább
azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni
a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan
gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan
beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott
recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán
ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő
szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak
elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror
Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző
mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» –
szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes
szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.
Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon
éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a
folyosón Erzsit.
– Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést
keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen
szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt,
hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám
fejleszteni az ön előadó tehetségét.
– Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán
nem vette észre.
– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba
vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is
mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti
katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt
leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi
ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy
ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek;
csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.
– Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék
ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.
– Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a
vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz
éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom
anyámnál.
– Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a
kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.
– Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne
kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit,
«elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése»,
mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha
tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem
lesz kifogása, bízza csak rám!
– Ha el tudja intézni, tanár úr, – én nagyon szivesen!
És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek
sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.
Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és
csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát,
melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így
kezdődött:
Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
És sajkád győz a hullámok felett.
Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
Kisüt a nap sötét felhők megett.
Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A
negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.
– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült
Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert
az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy
olvasóval.
– Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét
szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak
beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel.
Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?
– Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! –
rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez
is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta
és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a
szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán
a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem
nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis
kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a
konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a
pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.
«Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia,
mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész,
láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja
hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány és
őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes
törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő
mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami
nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán
csak felebaráti szeretetből…
– No, ki vele már; hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy
tizenkétéves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.
– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…
– Uramisten, hát sirsz? Ugyan ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit
tegyek, mond? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán,
(csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy kezeírását? Egy szem
mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?
– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! –
Fölkelt, visszaszaladt az ágyába és még soká fenn sirdogált, –
kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét,
melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, – hozzáférhető,
jellegtelen és közönséges csinosság.
Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a
hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse
magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahuzódott elképzelt
balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.
Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen
öltözni Erzsinek, de az öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és
visszakergette a nappaliba. «Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz
minutá nem leszi kész, so gehst du nirgends! – Unverschemtheit!»
Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső
helyen, parányi zsebtükörrel. – A bejáró földijével hozatott egy
tenyérnyi puderpapirost a drogériából, – s mikor már bennült a kocsiban
gardedamja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az
orrán a pattanás még piros helyét; – aztán egy óvatlan pillanatban gyors
mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront és zsebre
gyűrte. Nem túl mély, szívalakú kivágás maradt utána és Erzsi most már
nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve és örült a
teljes, ékes, nyiló fiatalságának.
– Jó volna, – gondolta el lelkiösmeretesen, ha Ő-m ott volna és látna ma
este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta
vers ne volna olyan hosszú! «Ha zöld sziget viránya intve hina, borus
szemmel ne nézd a zátonyát!» – Pfuj! «A zöld sziget-nél el kell
mosolyodni, kisasszony; szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon; –
utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól
áll magának, no!» – biztatta volt a költő a «próbák» alatt.