Marengója hátán mr. Hurchuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya
mentén a régi ismerősök. De ím… egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a
szó is… A vén paripa fut… nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a
föld fölött, mint egy sötét felhő… lábai alig érik a földet; csak négy
hátracsuklott térd látszik… már elérte a lovak csapatját, el is hagyta,
még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind
nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről
percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre
levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik
a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a
célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll…
Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatóan fújja a lélekzetet;
véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen
felemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy
a földre. A porból még egyszer felveti fejét s melléből megrenditő vad
nyerités tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj
legény szilaj kurjantása, és mint valami szivetrázó fájdalmas panasz,
mely esztendőkön át összegyült mellében és most kiszállt belőle… és
hosszas vijjogással tova repült.
Azután erős dobbanással visszahull a ló feje a porba, lassú vonaglás
rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s
megtörő félszeme mereven szegződik a tribünre, hol égő szinek dús árja
kavarog… amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki
tudja hányszor látta.
Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.
– Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról mr. Hurchukra.
A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.
– Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy
került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?
– Az Isten tudja!… – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül
kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.
RÖPPENŐ ÉVEK.
December 29.
Főfoglalkozásomra nézve kávéházi sakkozó vagyok; mellesleg pedig
hivatalnok, még pedig állami. De nem afféle elegáns miniszteri titkár
vagy fogalmazó, hanem csak a kezelő személyzetből. A nevem Pimoda Pál.
Látnivaló, hogy ilyen névvel csak nagyon kis hivatalt tölthet be az
ember. Mint sakkozó pontos s mint hivatalnok hanyag vagyok. Emelkedésre
kevés kilátásom van, de azért bízom a lajtorja, a mi kis lajtorjánk
igazságos lépcsőiben.
Kollégáim előtt főismertető vonásom, hogy egész életemben csak egyetlen
egy asszonnyal keveredtem bizalmas, benső ismeretségbe: a fekete
királynéval a rendes sakkpartiek alatt, amiket én mindig a fekete
figurákkal játszom. Igaz, nekem is voltak egyéb szerelmeim, de azok mind
olyan különösen keletkeztek és végződtek, hogy alig tételezné fel az
ember egy Pimoda Pálról, aki a bürokrácia legalsó rétegeiben körmöl és
egyetlen strébersége, hogy ellenfelét a sakkasztalnál megverje.
Ah, igen, »voltam én is király Boeotiában«.
Ifjuságom abban telt el, hogy Álomváros leghosszabb utcáit naponta
néhányszor végig jártam s e sétáim közben különféle torlaszokat másztam
meg, ódivatú szuronyos puskával kezemben és ódivatú katonákkal
verekedve. Néha voltam diadalmas hős, néha babérkoszorus mártir. Első
szerelmem tárgyát is a nagy forradalomból választottam, a barnabőrű
Théroigne kisasszonyt, aki iránt való vonzalmam még akkor se hült meg,
mikor Michelet negyedik kötetében igen kompromittáló dolgok sültek ki
rá…
Később, mikor Álomváros rombadőlt s félig nyilt szemmel a Való utcáin
ődöngtem, közelebb mentem az emberekhez. Akkor egy szinésznőbe voltam
szerelmes, – de csak a nézőtérről. Torlaszhősből udvaronccá lettem, mert
a szinésznő csak előkelő személyeket játszott, Stuart Máriákat, Medicis
Katalinokat, Pompadourokat. Mekkora hanyatlás! Denique szerelmes voltam
bele. Esténkint elmentem a szinházba és tele szívtam magam a fenséges
nemes arcvonásaival, aranyos szőke hajával, ömleteg édes hangjával és
nem ritkán kecses szóbotlásaival. Nappal… nappal verseken törtem a
fejemet. De a versírásból nem lett semmi. Amíg az utcán jártam,
aranyruhás gondolatok bolyongtak agyamban, de ezeknek az a rossz
szokásuk volt, hogy amint hazaértem, nem várták meg, míg leírom őket,
hanem azonnal kényelembe helyezték magukat, levetették az aranyköntöst
és közönséges kopott kabátot öltöttek magukra. E viszonyom úgy szünt
meg, hogy a fenséges egyszer infámis módon játszott. A sansculotte
fellázadt bennem s azt mormogta:
– Asszonyom, még egy ilyen hamis hang és ön elveszti leghívebb rabját!
Már most is úgy látom, hogy komornájának ragyogóbb szeme van, mint
önnek.
Harmadik szerelmem tehát egy szinpadi soubrette lett volna, ha ki nem
rekesztenek abból a világból, ahol az ember torlaszokon mászkál,
verseket ír, csodás sejtelmek és csodás hóbortok háborgatják. Tudniillik
kirekesztettem az álmadozó, aranyos ifjukorból s ettől fogva szürkén,
színtelenül folydogáltak el éveim, s mégis oly gyorsan, oly
észrevétlenül, mintha nesztelen denevér-szárnyakon repültek volna el
fejem felett. Hipp, hopp, vége a tavasznak… hipp, hopp, el készül
lobogni immár a nyár is… hipp, hopp, piroslanak már a dércsipte levelek,
hinti már szomorú mosolyát a vénasszonyok nyara. S lettem Pimoda Pál
kávéházi sakkozó és kishivatalnok. Lakom a harmadik emeleten. Reggel –
nem nagyon korán – felkelek, lebotorkázom az utcára s betérek a legelső
trafikos boltba, hogy ellássam magamat az egy napra szolgáló
burnót-mennyiséggel… Nem. A burnótozáshoz még csak ezután remélek
eljutni. Ebben a boltban találok egy anyókát, akin minden oly öreg mint
ő maga. Tőle kapom az egy napra való ujságokat.
– Elmegyen-e az ifj’úr a temetésre?
Ezt vagy valami effélét Mayerné kérdi szokott gondbaborult, szomorú
hangján.
– Ki halt meg Mayerné asszony?
Mayernénál mindig van raktáron egy sereg halott. Csak éppen azt várja,
hogy túladhasson legalább egy-kettőn. Elkezd sopánkodni.
– Jaj, ne is kérdezze. Úgy hull az ember, mint a légy ősszel. Tegnap
reggel egy háziúr halt meg a Józsefvárosban, ugyanazon szent nap délután
pedig egy generális az omnibuszon. Omnibuszon, lelkem, képzelje csak!
Megütötte a guta a konduktor mellett.
– A konduktor mellett? Csodálatos!
– Képzelje, oh Istenem, még egy generálist is megüt a guta, az
omnibuszon!
– Szomorú, nagyon szomorú, Mayerné asszony.
Már csak úgy kimenőben hallom Mayerné kárvallott sopánkodását, amivel
egy igen sovány, vörös szakállú kőművest búsít, aki egy pakli
kapadohányt vásárol, mert csakugyan igaz is, hogy »hát akkor mit várjunk
mi szegény emberek, ha még egy generálissal is megtörténhetik ilyesmi«.
Mayerné boltját elhagyva, délutáni két óráig puhafaíróasztalok, rozsdás
tollak, kék ívek, rezes orrú vagy májfoltos arcú kollégák, sörtehajú,
faggyúzott bajszú hivatalszolgák, ködös, homályos ablaküvegek a
társaságom, melyből alig várom, hogy meneküljek. Ha valaki talán
kiváncsi arra, milyen lehetett az epedő Tantalus, sziveskedjék
megtekinteni e sorok jámbor íróját úgy délutáni egy óra tájban az
íróasztala mellett, amint tollát nehézkesen vonszolja végig a kék
papiroson és szemei égve merednek a fali óra mutatójára, mely mindig
hihetetlen lustán mászik a megváltó 2-es felé.
S amíg tollát vonszolja, nagy forrongás dúl bensejében. Lelke, mint egy
Marat, vijjog le a forradalmi szószékről:
– Rab, rab, nyomorult irodamoly!… Törd össze azt a láncot, dobd a sutba
azt az acéltollat s menj, menj… lépkedj el büszkén, kevélyen amellett a
mindenkinél vörösebb orrú és májfoltosabb arcú zsarnok mellett, aki
amott trónol a főnöki íróasztalnál, repülj le a lépcsőn, el az aszfaltos
úton, oda, hol a nagy üvegtáblák csillognak, hol száz meg száz cilinder,
bajusz, ibrik, pohár nyüzsög össze-vissza s a kék szivarfüstös lég
aranyos órákat renget számodra! A szabadság, a függetlenség óráit.
A rab azonban ezt nem fogja megtenni. Egy percre átfut szivén egy hullám
az ifjusági álmokból, azokból az édes-bús emlékű, büszke
fellengzésekből, melyek a csillagokig emelkedtek; egy perc a
torlaszhősből, a gondtalan kövezetkoptatóból, amikből nem maradt semmi;
azután szerényen visszavonul a higgadt jelen csigaházába és kegyre,
kegyelemre megadja magát a májfoltos zsarnoknak és az óramutatónak.
Igen ám, ha az olyan könnyen menne! Sőt még csak most kezd zúgni
körülöttem a kisértés. Hirtelen egy csepp fekete alak lebeg elém s
belefú egy ezüst kürtöcskébe. Azután elkezd szónokolni:
– Én, a rendes sakktábla tagja, a fekete futár, követségben jövök
hozzád, emberséges férfiu. Azt üzeni az udvar és a sereg, hogy jöjj
szaporán, mert már mindenki fogytán van a türelemnek. A parasztok
lázongnak, a lovak nyerítnek, – szeretnék már megpróbálni azt az új
ugrást, amit ma éjjel fundáltál ki, – a bástyák morognak, a király azzal
fenyegetőzik, hogy a falhoz veri a koronáját, ha sokáig késel, a
királyné pedig már migrént kapott a türelmetlenségtől és kétségbe ejti
sopánkodásaival az egész palotát, illetőleg szekrényt, amelyben
lakozunk. Tehát ne késlekedjél!
Ezzel a kis futár újra megzendíti kürtjét s eltünik. Ah, de nyugalmam
utolsó maradványát is magával viszi. A toll megáll kezemben; asztal,
ablak, kopasz tarkó eltünik előlem s csak őt látom, őt, az én utolsó, de
legigazibb szenvedélyemet: a sakktábla fekete nemzetének bájos éjsötét
királynéját.
Látom, amint fekete fejecskéjével kacérkodva int felém. Látom, amint
felmosolyog rám a kockás tábláról s biztatva susogja fülembe: Előre,
barátom! Látom, amint kecsesen lejt, bujkál a tarka mezőn; besiklik
dévajan az ellentábor kellő közepébe, pajkosan megkergeti a túlsó király
ő felségét, megtépázza egy kicsit a fehér királyné kontyát s fellökve
egy pohos ellenséges bástyát, kacagva visszapiruettezik helyére. Ah,
nincs ehhez fogható gyönyör a világon!
És mennyi bizalmas titkunk van nekünk! Királynémnak és nekem. Mennyi
ravasz csínyt gondolunk ki s hajtunk végre azokon a nyájas délutánokon,
mikor összekerülünk! Mennyi kaland! Hányszor dobogtatja meg szivünket
valami veszedelmes lépés! Igen, mert ő is izgatott ám. Ne higyje senki,
hogy a sakkfigura nem érez. Bizonyosan tudom, hogy ő is ismeri a lépés
súlyát s velem együtt érzi át a kockázat édes borzalmait. Aggodalmasan
tipeg a veszélyes kocka-úton; csöndesen meghúzódik valami zugocskában;
néha álnokul átpislant hozzám, mintha azt mondaná: »eddig sikerült a
kaland«; majd ijedten integet, ha valahonnan vész tornyosul; aztán az
alkalmas percben előront, szétüt az ellenségben s oly büszkén foglalja
el diadala helyét, mint az alkonyi árnyék a lebukott napét. Hiszen úgyis
az éj gyermeke fekete fejecskéjével s ruházatával.
S én büszkén… nem, nem, ez a szó hideg; igazi szerelemmel nyugtatom
rajta szemeimet s mellette elhomályosul minden eddigi szenvedélyem:
Théroigne kisasszony, Stuart Mária, meg a kis soubrette. Neki áldozom
délutánjaimat, gyakran estéimet, sőt néha éjjeimet; s mikor végül az
édes kicsike aludni tér udvarával s a skatulya teteje ráborul
fekhelyére, vele tépelődve baktatok vissza a harmadik emeletre, a kis
hónapos szobába, hol még sokáig pitteg-pattog körülöttem a mult órák
izgató emlékezete. Képzeletem újra meg újra visszavisz az elhagyott
kockás táblához; újra meg újra elém varázsolja az izgalmas helyzeteket;
futtatja a futárt, szökteti a lovat, királynémat pedig hirtelen
megnöveszti, ad neki testet, lelket, vakító szemet, ingó termetet, s
átviszi oda, ahonnan származott, az Ezeregy-éj birodalmába, a
hattyuszakállú sah oldala mellé, hárfák pengése, költők epedése közé,
mitsem törődve azzal, hogy holnap a szegény marqueurnek egyenesen
Perzsiába kell fáradnia, hogy ő felségét haza hozza a rendes játszmához.
… Ah, de a mutató a 2-eshez ért. Tantalus gyötrelmei véget értek, s a
hihetetlen gyorsasággal bekapott ebéd után menten ott ül a sakkasztal
mellett, amelynél már morogva várja a hűséges partner, aki épp oly
szerelmes a sakkfigurák fehér felekezetébe, mint ő a feketébe.
De különös… Ma furcsa előérzetem volt. Éreztem, hogy ma nem mindennapi
dolog fog történni velem; izgatott, figyelmetlen voltam és – akár
hiszik, akár nem – a fekete királyné is osztozott hangulatomban. Egész
délután nagyon szomorú volt. Búsan, kissé durcásan állt helyén s csak
immel-ámmal, nehézkesen engedte tolatni magát a húzásnál.
Egyszer-kétszer rossz helyre is tévedt, sőt – amit azelőtt sohasem tett
– el hagyta fogatni magát egy paraszttól. Egy szimplex paraszttól! Mikor
pedig úgy esti tíz óra tájban abbahagytuk a játékot, a pincér ujjai
közt, ki a szekrénykébe hányta a sakksereget, még egyszer felemelkedett
s fejecskéjével oly szomoruan intett felém búcsut, mintha azt mondaná:
– Jó éjt, jó éjt… sohasem látjuk többé egymást!
Hideg éji levegő érintette künn arcomat. A magas, sötét űrből súlytalan
ezüstszikrák hulltak alá, bár nem havazott s az égbolton háborítlanul
világítottak át egymásnak a csillagok. Mégis egyre omlott alá a légből
az ezüstfelleg, ragyogva, szikrázva s csodásan kápráztatva a szemet…
mintha Tündérországban járna az ember.
Magam, mint rendesen, most is a lefolyt sakkjátszmában kérődztem. Az
igazi, a hivatott sakkjátékos mindig kombinál. Minden vesztett partiját
újra meg újra eljátsza fejében s nem nyugszik, míg a dönthetlen
húzásokat fel nem fedezi. De ma sehogy sem ment a kombinálás.
Minduntalan szétszaggatta a csataláncot a durcás királyné, ki vállát
vonogatva duzzogott:
– Hagyjon békén! Maga úgy se jő vissza többé a sakkasztalhoz.
– Hm, de miért? Mi okozná ezt a hirtelen változást? E sejtelmeken
töprengtem akkor is, mikor a lépcsőkön botorkáztam fel s egyszerre
meglepetve álltam meg.
A lépcsőház oszlopa mellett egy karcsú női alak állt, félig
meggörnyedve, fejét mélyen áthajtva a korláton, mely alatt a három
emeletnyi mélység tátongott. Háttal állt hozzám s gyöngéd, vékonyka
vállaiból ítélve, melyek lassan követni látszottak a lefelé csüggő
szöszke fejet, félig még gyermekleányka lehetett. Valami olyan tizenhat
éves. Néha összerezzentek vállai, mintha zokogna, azután hirtelen
megmozdult egész alakja, mintha át akarná vetni magát a korláton.
Egy pillanat alatt mellette termettem és átkapva derekát,
visszarántottam a veszedelmes helyről. Egy rövid másodpercre karjaimban
nyugodott nyulánk alakja… És mintha valami illat dőlne vállamra. És
mintha valami mámor agyamra. A leányka felsikoltott és – mi tűrés,
tagadás – a tíz körmével oly alaposan beleragaszkodott a hajamba,
amilyet az ember alig várna ilyen, a világgal leszámolt hölgyecskétől.
– Mit akart tenni? – lihegtem szinte magamon kívül.
A leányka egy jaguárhoz illő szökkenéssel kitépte magát karjaimból. Csak
az egyik keze maradt kezemben. Parányi puha kis keze. Ő maga úgy állt
előttem, mint egy kigyulladt lobogó szövétnek. Arca, amint azonnal
láttam, igen csinos kis arca, cseresznyepiros volt a dühtől; szemei úgy
villogtak mint a vadmacskáé; s aranyszöszke haja, melyet csak igen kis
részben fedett el egy kacér fekete kalap, mintha együtt lángolna a
gázfényben a haragos kis teremtéssel. Folyton kisérleteket tett keze
kiszabadítására.
– Bocsásson el! – tört elő végre a szó remegő ajkai közül.
– Mit akart tenni? – ismételtem szinte hangtalanul.
– Bocsássa el a kezemet! – sziszegte felelet helyett.
– Azt nem teszem.
Egy egész felhő zöld szikra hullott rám fenyegetőleg a jelenleg még
meghatározhatlan színű szemekből.
– Tüstént megharapom!
– Az már más. Akkor bizony inkább eleresztem. Hanem előbb fogadja meg,
hogy…
Kérdőleg tekintett rám, és egy pár mélységes szem kékesszürkesége
ragyogott ki a haragos felhők alul. Kékesszürke, mint a holdsugaras tó.
– Mit?
Zavarba jöttem. Nem tudtam, mint fejezzem ki azt a gyanut, amellyel
jelenlétét összekötöttem.
– Hogy a harmadik emeletről… csak a lépcsőn megy le.
Durcásan elfordult, s úgy látszik, egy darabig még ingadozott a harapás
és az igéret közt. Azután teljesen nyilt, de igen szomorú arccal fordult
vissza:
– Hát ki mondta magának, hogy… hogy más úton akartam lemenni?
– Hiszen már csaknem rajta volt azon az undok úton!
A leányka oly sötéten, oly kétségbeesetten nézett maga elé. Vigasztalan,
komor hangon mondá:
– Miért is nem engedett tovább rajta!
Igen komoly arcot vágtam.
– Ha így beszél, sohasem bocsátom el a kezét. Nos, igéri-e vagy nem?
– Igérem.
– Nagyon jól van. (A kezecske eltűnt egy karmantyúban, amit a kicsike
nem felejtett el magával hozni a szomorú, de hideg útra.) És most… igen,
lássuk csak, most mit teszünk?
– Mit? Hát hazamegyek.
– Igaz. Hol lakik?
– Azt nem mondom meg. Mire való is lenne?
– Hogy hazakísérjem.
– Nem, nem… nem szabad… egyedül megyek.
– Ne ellenkezzék. Mit gondol, éjjel, egyedül nem mehet az utcán egy
fiatal leány! Hiszen a házmester is végignézné nagyon, mikor a kaput
kinyitja.
Az utóbbi érv hatott. Arra, hogy az utcán egyedül menjen végig, még
dacosan rázta meg a fejét, mintha azt mondaná: »én, aki felmentem a
harmadik emeletre, nem félek senkitől a világon«; de arra a kilátásra,
hogy a házmester nagyon végignézné, megjuhászodott. Szép csöndesen
elfogadta kíséretemet.
Lassan lépegettünk egymás mellett. Néha lopva végig tekintettem csinos
alakján, mely nekem, aki addig a női nemből csak az egy sakkirálynéval
ismerkedtem meg közelebbről, elragadónak tetszett. Minden oly tökéletes
volt rajta!
A légből még egyre hullt az ezüstfelhő. Az egész világ
csillogott-villogott. Egy-egy szilánk rátapadt a leányka kalapja alól
kiduzzadó hajszálakra s ott szikrázott merészen fehér homlokán. Mindez
csak növelte elragadtatásomat. Mikor pedig arra gondoltam, hogy én
tartottam meg ezt a szép teremtést az életnek, a gyönyör borzalma futott
végig tagjaimon. Úgy tetszett, hogy valami jogot szereztem hozzá.
A leányka alighanem kitalálta gondolataimat, mert egyszerre megszólalt
kissé negédesen:
– Nagyon messze voltam ám még »attól az úttól!«
– Messze? – mormogtam sajnálkozva.
– Igen bizony. A jóakarat ugyan megvolt, hanem a bátorság, az hiányzott.
Tudja, mikor ott fenn van az ember, azután lenéz… brr… Odalenn a kövek
és a sár… meg a piszkos papirdarabok… És ma három házban is megpróbáltam
és sehol sem sikerült.
– Háromban?
– Igen. A harmadikban még azt is megvártam, amíg becsukja a házmester a
kaput, csakhogy ki ne mehessek többé… De azért nem ment, nem ment. Ha
maga nem jön, talán reggelig ott kuksulok a korlátfán. De köszönöm,
amiért elkísért, én már itthon vagyok.
Egy földszintes házacska elé értünk. A leány kivette zsebéből a
kapukulcsot.
– Megálljon egy percre. Hát azt ne tudjam meg soha, miért akart azon a
korlátfán átugrani?
Gondolkozott, egyszer-kétszer rám nézett, azután halkan felelt:
– De igen. Majd egyszer elmondok mindent. Azt akarom, hogy maga ne
gondoljon rosszat rólam.
– Mikor?
– Majd egyszer, egyszer. Most sietek, mert enyéim már bizonyosan
türelmetlenkednek elmaradásomon. (Egy ugrással benn termett a kapu
alatt.)
– Legalább a nevét!
– Liza… suttogta vissza.
December 30.
– Az én történetem igen egyszerű, – kezdé Liza… Mert találkoztunk
hamarabb mint hittük volna. A fekete királynénak igaza volt. Tantalussal
tíz év óta most történt meg először, hogy a két órát nem várta oly
türelmetlenül s nem rohant a sakkasztalhoz. Sőt mi több, valami
otthoniasságot kezdett tapasztalni a hivatalban. Az ablaküvegek mintha
tisztábbak lennének, a tollak ragyogóan fényesek, a kollégák arca
derült, tekintetük barátságos, sőt mintha a főnök arcáról is lemosott
volna a mult éj néhány májfoltot s orrának szine a vörösrézből a
sárgarézbe szelidült volna.
És íme, milyen könnyen fut a toll a kék íven! Mintha apró kerekeken
gördülne tova kezem. A hátralék varázslatos gyorsan apad asztalomon s
valami fiatalos kedv pezsdül ereimben. Úgy tetszik, mintha egyszerre
kitörtem volna a régi kerékvágásból s új, szebb mesgyén ballagok dagadó
munkakedvvel.
– Az én történetem igen egyszerű… – zeng a Liza kedves hangja felém.
Alig vettem észre, hogy a hivatali időnek vége s én megint ott
csatangoltam az utcákon össze-vissza, mint egykor, süldő legény
koromban. Gyönyörű téli nap volt. Mint azok a régiek. Az utca moraja
andalítóan zúgott körülöttem. Mint hajdan, gondatlan sétáim alatt. Egy
percre ugyan mintha átzengene a kerékzörgésen a kis fekete futár
kürtjének hívó szózata, de hangját elnyomja az igazi élet zaja. Megyek a
nyüzsgő csoportokkal, de nem álomképeket kergetve, mint egykor, hanem
egy igazi, valóságos emberi lényt keresve, kékesszürke szemmel,
aranyszőke hajjal és kacér kalappal fején. És meg is találtam.
– Nem hall valami különöset, az én történetem igen egyszerű – szólt
Liza, mikor bolyongva, csevegve s már baráti bizalmassággal egymás
mellett haladtunk az utcán. – Mi hatan vagyunk testvérek, de csak Katica
meg én vagyunk nagyok, a többi mind kicsike még. Katica köztünk a
legöregebb. Mikor szegény édes anyánk három esztendeje meghalt, Katicára
maradtunk mindnyájan, mert apám olyan álmodozó-féle. Tudja-e, hogy mi
az? Nyáron egész nap lepkéket fogdos a Rákoson és a budai hegyekben a
lepkegyüjteménye számára, télen pedig behúzódik egy kuckóba és nagy
vaskos könyveket olvas. Szegény apus! Azok a csúf szomszédok egyre
nyelvelik, hogy a gyerekei nyakán él, hogy nem keres semmit, ami igaz
is; de ha látná, milyen boldog, mikor egy szép lepkét fogott, ha
hallaná, mennyi mindenfélét beszél össze-vissza erről a fogásról, maga
sem haragudnék rája! Nem, nem lehet haragudni rá, olyan kedves, olyan
gyöngéd, alig hallani a szavát napestig… Mikor édes anyánk halála után
Katica lett a mi »kis mamánk« (mert így hívjuk mindnyájan), tüstént nagy
tervei voltak velünk. Azt mondta, te Liza, belőled művésznő lesz,
Károlyból orvos, Lajoskából ügyvéd, Tinire és Izára nézve egy időre
felfüggesztette végleges határozatát, mert olyan kicsik voltak, hogy
alig látszottak ki a porból. Mikor aztán ily szépen ki voltak osztva a
szerepek, engem beadott egy énekesnőhöz éneket tanulni (mert elhitette
magával, hogy tüneményes hangom van), Károlykát, az orvost, pedig a
gimnáziumba. És hogy bennünket taníttathasson, meg kenyeret is adhasson,
bement a gyárba.
Egy kicsit elhallgatott és hosszú pilláin könnycseppek csillantak meg.
– Bement a gyárba – ismételte szomoruan. – Mikor bement, olyan szép volt
mint egy királyné és olyan ragyogó mint a hajnal. És mi lett belőle!
Amíg én ott annál az énekesnőnél énekeltem és gondatlanul kacagtam,
mulattam szeleverdi társnőimmel, Katica egész nap porcellánvázákra,
majolikaedényekre festegetett, abban a rideg, undok gyárban. Oh, mily
gonosz voltam teljes életemben! Hányszor engedtem, hogy felcicomázzon,
mint egy grófkisasszonyt, pedig jól láttam, hogy ilyenkor pár hétig
mindig később jő haza és a kék karikák megszélesednek szemei alatt. Nem,
nem, semmit nem láttam! Nem láttam folyton halványuló arcát, nem
megnyúlt állát, nem összeeső mellét, sovány kezeit, még a köhécselését
sem hallottam, s csak akkor ébredtem fel szívtelen közönyömből, mikor
már ott feküdt az ágyon s nem tudott mozdulni. Oh, hogy téptem le akkor
magamról a grófi cifraságokat; oh, hogy dobtam a sutba a megúnt
zenedarabokat; oh, hogy öntöztem könnyeimmel én kis mártir mamácskám
erőtlen kezeit, aki feláldozta magát értem! Hogy szerettem volna
meghalni lábainál, hogy megbűnhődjem szívtelenségemért!