A nagymama egyre köhög. De tavaszi verőfény költözött elaggott szivébe
és könnyűvé teszi neki a szenvedést. Nem sinyli többé betegségét
reménytelen végtelenségig, csak addíg, mig egy kis levélke elérkezik
mesés Indiákba és elszólítja onnan az ő egyetlen fiát, akinek a keze
érintésétől meg fog gyógyulni. Az a kis levélke pedig jár valahol a
messze világban, vagy henyél valami piros póstahivatalban, mindenképen
hűtlen galamb, mert nem viszi el a reá bizott hírt és vissza sem tér
megmondani, hogy nem viszi el.
Vilmácska sűrűn settenkedik a zongora körül.
– Etelka, tengeren mennek Indiába?
– Tengeren, de meg vasuton is, miért kérded?
– Csak úgy, kíváncsi voltam, hogy ha Samu bácsi meglátogatna minket,
tengeren utazna-e. Aztán soká tart az utazás?
– Körülbelül egy hónapig.
– Szent isten, mily soká! A levélnek is ugyanannyi idő kell?
– Természetesen.
Vilmácska az iróasztalhoz fut és tanulmányozza a kalendáriumot. Azután
berohan a nagymamához.
– Nagymama, augusztus tizedikén itt lesz a Samu bácsi.
– Honnan tudod, angyalkám?
– Megnéztem a kalendáriumban. Most junius van és tizedikén adtam föl a
levelet, egy hónap mulva megkapja Samu bácsi, az lesz julius tizedikén,
egy hónapig tart az utazás, augusztus tizedikén pedig itt lesz. Meglásd!
A nagymamára boldog napok derültek. Vilmácskának vakácziója van és
majdnem egész nap eltrécsel vele. Most már nem járja a mese, csak a
beszélgetés. Vilmácska minduntalan zaklatja Etelkát Indiáról való
kérdéseivel és a mit megtud, hiven tovább adja a nagymamának.
Indiában elefántokon járnak az emberek. A Dunát Gangesnek hívják és
szintén átfolyik a városon. Az emberek sárgalázban halnak meg és angolul
beszélnek. Aztán a kenyeret nem a péktől, hanem a kertésztől veszik,
mert az fán terem, mint nálunk az alma. Aztán van sok, sok kókuszdió meg
gránátalma, kaktusz és pálma. Nagyon szép ott, de nagyon meleg. Samu
bácsi, ha augusztusban megérkezik, fázni fog minálunk. De ő majd hamar
leszokik a nagy melegségtől. És igy tovább. A nagymama meg beszél arról
az időről, mikor a Samu bácsi még az egyetemre járt és ő vezette a
háztartást. Beszélt sokat és bőven és jól esett neki, hogy erről
beszélgethet. Aztán együtt számlálták a napokat és az első hónap a nagy
várakozásban és trécselésben elég gyorsan repült tova.
– Ma utazik el Samu bácsi Indiából, mondotta Vilmácska julius 10-én.
– Egy hónap mulva itt lesz, mondotta a nagymama, aztán mind a ketten
nevettek.
Vilmácskán erőt vett az izgatottság. Mihelyt fölébredt reggel, kinézett
az ablakon, hogy szép idő van-e. Ha esett az eső, nógatta Etelkát:
– Mit gondolsz Etelka, az egész világon esik most az eső?
– Dehogy. Lehetséges, hogy már a zugligetben is süt a nap.
– Ha a zugligetben süt a nap, gondolta Vilmácska, akkor a tengeren annál
inkább szép az idő. Samu bácsinak szerencsés útja lesz.
A nagymama egyre köhög. Kezdi hosszúnak találni az időt, mig Samu fia
megváltja. A fiatal orvos pedig, aki folyton Etelkával zongorázik,
napjában háromszor is benéz hozzá. Vilmácska nagyon örül ennek és most
már ő is szereti az orvos bácsit.
– Mennyi idő van még hátra? kérdezi a nagymama.
– Még csak tizenöt nap, feleli Vilmácska.
– Még csak tiz nap, mondogatja későbben.
– Mához egy hétre. És akkor már ő is remegett a fölindulástól.
Egy este bejött a nagymamához az orvos, a mama, meg Eteka is. Nagyon
komolyak voltak és feltünően szives hangon beszéltek a nagymamához. A
nagymama pedig mereven feküdt a párnákon és fején jeges borogatás volt.
Láz gyötörte.
– Szegény nagymama, suttogta Etelka. Vilmácska átkarolta a nyakát és
megcsókolta érte.
Az orvos még irt a patikának és akkor elvonultak a szalonba. Vilmácska
magára maradt, a nagymama aludt.
– Jaj csak itt volna már Samu bácsi, gondolta magában, a nagymama igazán
már nagyon rosszul van.
És ekkor elképzelte magának a tengert, meg a hajót, amely oly nagy, hogy
a Dunára rá nem fér és Samu bácsit, amint köpenyébe burkolózik és fázik.
Aztán, hogy hogynem, hirtelen nyilallást érzett a szive táján és elállt
a lélekzete.
– Hátha nem kapta meg a levelemet!
Ó, de, hogy is ne! Miért ne kapta volna meg? Hiszen helyesen irta rá a…
Itt érezte, amint a nyelvét hirtelen szárazság lepi el és a torkát
fojtogatja valami.
– Szent Isten nem irtam rá az utcza nevét meg a házszámot!… Felugrott és
besietett a szalonba.
– Etelka, mondd csak sok utcza van Indiában?
Az orvos kaczagott.
– Persze, hogy sok, felelt ő Etelka helyett, annyi, mint a hány szót ejt
ki Vilmácska naponta.
A szegény gyermeknek leesett az álla.
– Hát olyan nagy város az? – kérdezte és alig győzte visszafojtani a
sirást.
– Akkora, mint Európa, aztán nem város az, hanem ország, melyben ezer
város van. Nem tanultad még Ázsia földrajzát?
– Nem, kiáltott Vilmácska és futott ki a szobából. Még hallotta, mint
nevetnek rajta.
Leborult a pamlagra és tenyerébe rejtette az arczát. Olyan végtelen
fáradtnak érezte magát és a szive oly hangosan dobogott, hogy szinte
megrepedt. Torkát fojtogatta a zokogás, de nem volt szabad, nehogy a
nagymamát fölkeltse. Mihez fogjon, mit csináljon most már? Mit mondjon a
nagymamának? – El fog mulni az a négy nap és akkor a nagymama kérdezni
fogja: »Hol marad a Samu bácsi?« És Samu bácsi nem lesz itt és nem lesz
itt egy hét mulva, egy hónap mulva sem és a nagymama azt fogja gondolni,
hogy Samu bácsi már nem szereti őt, ami nagyon fájna neki, vagy azt
fogja gondolni, hogy elsülyedt a tengeren és őt, Vilmácskát fogja
halálával okolni. – Azután Samu bácsi nélkül a nagymama nem fog
felgyógyulni és ennek már csakugyan ő lesz az oka, mert ha nem
titkolózik, hanem megmondja a mamának vagy Etelkának a dolgot, akkor a
levél megérkezett volna és Samu bácsi most csakugyan úton van hazafelé.
– Jóságos Istenkém, segíts, mostan – mit mondjak a nagymamának?
A nagymama meg fekszik nyugodtan. Arcza sárga, mint viaszk. Ajkai
mozognak és alig érthetően jön ki belőle a hang:
– Vilmácska!
Vilmácska felugrik és megcsókolja a takarón nyugvó aszott kezet. Szólni
nem tud.
– Mikor érkezik meg Samu?
– Négy nap mulva – súgja Vilmácska és meghúzódik az ágy fejénél, ahol
sötét van.
– Négy nap mulva – ismétlé a nagymama sóhajtva – azt hittem, hogy
holnap…
Vilmácska nem felelt. A nagymama sem szól. Mintha aludt volna.
– Azt álmodtam, hogy már itt van – kezdi ismét. Olyan szép és olyan jó
volt hozzám. Megcsókolta az arczomat és homlokomra tette a kezét és azt
mondta: »Szegény nagymama«. És én sirtam örömömben és fel tudtam kelni
az ágyból és egészséges voltam. – Négy nap mulva…
Vilmácska arczán végig peregtek a néma könyek. Igy lett volna, ha ő nem
cselekszik oly meggondolatlanul. Most azonban ez az álom nem fog
teljesülni, sem ma, sem holnap, sem négy nap mulva…
– Hiszen nagymama, ez a négy nap hamar fog elmulni és azután…
El sem merte gondolni, mi lesz azután.
– Nagyon beteg vagyok, lehet, hogy addig meg is halok és akkor itt lesz
az én Samu fiam és én nem fogom látni, de ő engem fog látni hidegen,
holtan és öröm helyett csak búban és gyászban lesz, – azt fogja mondani:
»Miért nem hivtatok akkor, amikor még élt, miért hívtatok el engem csak
a temetésre?« – Nem kellett volna irni, Vilmácska, nem kellett volna
irni…
És a vén asszony szemeiből megeredt a köny, a melle fáradságosan
lihegett, szólni nem tudott, de a gyermek fülében egyre hangzott még:
»Nem kellett volna irni, nem kellett volna irni…«
Hogy került ágyába, nem tudta. De midőn reggel felébredt, könytől ázott
volt a párnája. Látta álmában a Samu bácsit, kezében tartva az ő levelét
és szigorú pillantásokat vetve rá. »Igy tanulsz te földrajzot?« feddette
és oda tartotta eléje a borítékot. Vilmácska pedig sirt és hiába
mondogatta neki, hogy ő csak a második osztályba járt és Ázsia
földrajzát csak a harmadikban tanulják, hogy ő szorgalmas és nagyon jól
tudta azt, mire tanították – Samu bácsi csak azt hajtotta: »Mindegy, nem
kellett volna irni…«
– Vilmácska! – szólt a nagymama.
– Igen! – riadt föl Vilmácska.
– Hány nap mulva jön Samu bácsi?
Mintha kést forgattak volna meg a kis leány szivében.
– Három nap mulva, zokogta és visszahanyatlott az ágyába.
A feje nagyon fájt. A nyelve száraz volt és iszonyúan kínozta a
szomjuság. Inni akart, de nem mert föltekinteni. A nagymama pedig jobban
érezte magát és bészélt arról, a mit már oly sokszor mondott, hogy hol
fog aludni Samu bácsi, mi lesz, ha itt lesz és igy tovább órahosszat.
Vilmácska meg hallgatta és nem mert megmozdulni. Midőn jött az orvos,
két betege volt és egyféle orvosságot irt mind a kettőnek… láz ellen.
Majd bejött hozzá a mama és Etelka is. Nagyon sajnálták szegénykét és
megcsókolták. Vilmácska karjai közt tartotta Etelka nyakát és ajkához
vonta a fejét.
– Etelka, édes aranyos Etelka, irj a Samu bácsinak levelet, hogy jőjjön
el és gyógyítsa meg a nagymamát.
– Hová gondolsz, kicsikém, csak nem fog ő ilyen hosszú utat megtenni…
– Etelka, irjál neki, különben én is meghalok, zokogta a gyermek és
csókjaival borította el Etelka arczát.
– Mi lelte ezt a gyermeket? – kérdezte a mama. Különben, tette hozzá
gondolkodva, nem is olyan rossz gondolat, nem a nagymama miatt – rajta
ugy sem segithetne – hanem igen szép volna, ha eljönne az esküvőtökhöz.
– Csakugyan, csakugyan, mondotta Etelka, Béla is örülni fog, ha
megismeri kollega rokonát.
– Tehát irsz? kiáltott Vilmácska… Köszönöm, köszönöm, köszönöm…
És a mint magára maradt, össze tette a kezeit és imádkozott:
»Jó Istenkém, most ez egyszer bocsáss még meg és vigasztald a nagymamát,
hogy még két hónapig várhasson.«
Az orvos bácsi, mióta Etelkának a vőlegénye lett, ugy látszik, nagyon
szereti a nagymamát. Most már óra hosszat ül mellette és figyel minden
lélekzetére. De rá is fér a szegény nagymamára ez a szeretet, mert olyan
gyönge, hogy már köhögni sem tud és már nem ismeri meg az embereket.
Vilmácska nagyon sajnálja a nagymamát, de másrészt örül, hogy nem kell
vele beszélgetnie.
Egy délután, midőn az orvos bácsi kezében tartotta a nagymama pulsusát,
az sokáig tekintett az orvos arczába és alig hallhatóan suttogta:
– Édes Samu fiam!
Vilmácska nagyot sóhajtott. Ma van augusztus tizedike.
– Jó Istenkém, ha én a _harmadik_ osztályba jártam volna!