Az erdészlakásban a gyerek sir, sir az anyja után. Beesteledett és az
még mindig nincs itt. Az öregek szótalanul, gyászoló lélekkel ülnek az
asztal mellett és várnak. Aztán nyugtalankodni kezdenek. Az öreg végre
fogja a puskáját és kimegy. Hátha azt a szegény asszonyt megharapta az
a…
Egy óra mulva visszatér. Szótlanul, komolyan fogja a síró gyermeket és
viszi magával. Az asszony nem kérdez semmit, tudja, hogy az asszony nem
fog többé visszatérni.
És a következő évben a hóhérnál új gyermek sír a bölcsőben és a virágos
kertben új sírkő emelkedik.
Egy vidám ember története.
Esztendőnkint vagy tíz kiló szűz dohányt küldtek neki hazulról, ez volt
az apanage-ja. Innen van az is, hogy a pipája mindig égett, de a
kályhában nem volt sohasem tűz. Egy piszkos, sötét udvarra nyiló
kamra-féle volt a lakása, s ő délután ott ült az ablakban egy sánta
asztal mellett, orvosi könyvei fölé hajolva és fújta, fújta a füstöt és
dudolta a nótáját:
Szebb a kutya, mint a macska,
Mert a kutya nagyobb macska;
Mert a kutya templomba jár,
Hát a macskát ki látta már?
Ismerősei, barátjai sohasem látták ebédelni és sohasem látták
rosszkedvűnek. Csikorgó, téli hidegben egy foszlott sárga nyári kabátban
járt, melynek zsebeiből kidagadtak az ő nagy, vörösre fagyott kezei. Az
ő számára még nem találták föl a téli kabátot. Fázott az ember, ha
ránézett erre a hórihorgas sárga alakra, fekete szalmakalapjára, vörös
kampós orrára, hártyás arczára és nevető kék szemeibe. Az egyetemen nem
volt mulatság, míg ő oda nem ért. Akkor aztán megindult a nevető
zsibongás, a vicz és az adoma csak úgy repült végig a bonczolótermen,
hogy szinte odavágódott az ember fejéhez.
Amellett nem volt szorgalmasabb s nem volt értelmesebb tanítványa egy
tanárnak sem nálánál. A sok nélkülözést, a sok nyomorgó testi kínt
mintegy beleölte a könyvekbe s negyedéves korában a tanárok elismerték
tekintélynek s jövendő kollegájukat látták benne.
Midőn sok névtelen kínlódás és nyomorgás után megkapta az orvosi
oklevelét, azzal a száz forinttal, melyet egy kétkötetes orvosi munka
lefordításáért kapott, fölült a vasutra és utazott haza. Egyenruhában
utazott s a kis alföldi állomáson föltette a nagy tollas csákóját, úgy
állított be a szülei viskójába.
Nem mondható kellemes otthonnak. A törött ablakon keresztül sűrű fekete
felhőkben tódult ki éppen a füst – sok, sok idő multán először raktak
tüzet a dűlöngő kemenczében. Az ajtó előtt egy öreg, reszketős paraszt
ült, pipával fogatlan szájában és szintén füstölt. Körülötte a falu vén
asszonyai és a templom koldusai, – az öregnek jó barátjai – akiket oda
gyűjtögetett maga körül, hogy lássák az ő doktor fiát. S midőn meglátta
őt, az ő díszes egyenruhájában, ravaszul hunyorgatott szürke szemeivel:
– Lássátok, még generális is. Most már úr vagyok.
Odabent az egyetlen szűk szobában egy rossz, nagyon rossz ebédhez ültek
le. Az apja, az anyja, a két húga, a sógora, a sógorasszonya, mind azzal
mulattatták, hogy elmondták neki az ő sok bajukat, az ő nagy
nyomorúságukat. Az egyiknek tehénre fájt a foga, a másik az Amerikába
költöző szomszéd két holdjától várta sorsa jobbrafordulását, az édes
anyja egy új házat és az öreg két lovat rendelt meg magának. A húgai
beérték egy-egy selyem viganóval, hiszen ha édes szüleinek új háza és
teli istállója lesz, nincs nekik egyébre szükségük, csak selyem
viganóra.
A fiú pedig nevető szemekkel bólogatott hol az egyiknek, hol a másiknak,
és tisztára átlátta, hogy a familiának valóban szüksége van mindezekre.
S mivel a familia nem látta volna át, hogy évenkinti tíz kiló szűzdohány
öt esztendő alatt még sem termi meg mindazt a sok okvetetlenül
szükségeset, kiteregette előttük a nagypecsétes diplomát, ami nagyon
tetszett nekik s odaadta nekik a száz forintját, ami még jobban tetszett
nekik. Az öreg paraszt másnap kiállott a piaczra s mutogatta a pénzét és
nagy fennen kérkedett, hogy hát ezentúl minden máskép lesz. A szolgabiró
is kalapot emel majd előtte.
A doktor-fiú pedig ismét fölült a vasutra, üres zsebekkel, új pénzre
való minden reménység nélkül, s fújta, fújta a friss adag szűzdohány
füstjét és dudolgatta a bolondnál bolondabb nótákat.
– No, mihez fogunk most, kolléga úr? – szólt hozzá visszaérkezte után a
gégeprofesszor. – Van-e már paciense?
– Van, – felelt nevetve – a familiám, az nagyon beteg, de nem orvos kell
nekik, mert maguk irták meg a reczeptet. Nekem majd csak elő kell
állítanom a mediczinát. Három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld,
egy új ház, istálló, selyemviganó s még némi telelni való. Sok nyavalya
kell hozzá, hogy én mindezt egy esztendő alatt előteremtsem.
– Terminusa van rá?
– A lehető legszigorubb. Nincs arra prolongáczió.
– Betegei nincsenek?
– Egyelőre csak magam, de hát remélem, lesz más is. Addig a kórházban
kell szednem áldozataimat.
– Jó lesz, ha kiméli magát.
– Sohse bántsa tanár úr, ha a familia kiadta a reczeptet, azt meg kell
csináltatnom – egy esztendő különben elég lesz hozzá.
S vigan, roppant jókedvvel fogott hozzá a munkához. Egy kétszobás
butoros lakást bérelt, ujdonatúj fekete kabátot, czilindert viselt, úgy
robotolta végig a napot, szaladgálva ide-oda a betegeihez, mert tanárjai
mindenfelé beajánlgatták. A páczienseit úgy gyógyította, hogy előbb
megnevettette őket. Roppant jókedvű volt. S este hazament, odaült az
iróasztalához s bújta, bújta tovább a könyveket, hogy új könyvet
irhasson. A legnagyobb jókedvvel tépett le mindennap egy-egy levelet a
kalendáriumról s ráirta az új dátumra a hátralevő napok számát – a jövő
április végeig számítva.
Ezek az ő hátralevő napjai voltak.
Mert az a téli kabát diákkorában mégis föl volt már számára találva, de
ő nem talált reá. És a hideg átjárta a testét és ő elnevethette magától
a fagy és az éhség gyötrelmeit, de nem azt a romboló hatást, melyet azok
a rosszúl táplált s túlerőltetett szervezetben előidéztek. A
tudományával fokozatosan fejlődött ki benne, s midőn tanulmányait
befejezte, az a rettentő, kipusztíthatatlan betegség is teljes volt – a
tudományát csak arra használhatta, hogy megállapította: körülbelül
mennyi ideje van még.
Ez az idő azoké, akik szűzdohánynyal jól tartották. Azoké a szegény,
nyomorult embereké, akik bíznak benne, mint az ő tápláló, kiapadhatatlan
forrásukban, akik az ő naiv tudatlanságukban zsarolják őt, mert azt
hiszik, hogy mindig abban a generális-csákóban jár. Szegény emberek –
hadd boldoguljanak, lerójja a szűzdohány árát.
A három tehén, két ló, öt malacz, két hold föld, az új ház és a selyem
viganók megvoltak már és azonkivül sok egyéb még, mert a szegény emberek
szükségességei olyanok, mint a rossz czipő, ha itt megfoldozod, holnap
ott támad egy új szakadás. Ő pedig foldozgatta, foldozgatta s ebédelt
továbbra is kenyeret meg sajtot.
A háta meggörbült, a melle behorpadt, az arcza megsárgult és a haja
kihullott. Botra támaszkodva, roskadozva járta végig betegeit s mikor
már járni nem tudott, nagy úr lett belőle. Kocsit tartott magának és úri
koszton élt, hogy erejét föntartsa. Beszélni már alig tudott, hangtalan
suttogással mondogatta az ő tréfáit és a betegek kaczagtak rajtok és
bíztak benne, mint az Istenben. Egyik-másik aggódva tudakolta, hogy mi
baja van a doktor urnak s jó volna, ha önmagára is vigyázna. Ő erre
kaczagott, hogy a vér szájába gyűlt s biztatta a kérdezősködőt: »ne
féljen semmit, van még annyi időm, hogy önt meggyógyítsam.«
Gyönyörű enyhe áprilisi éjszaka volt. A doktor az iróasztala mellett ült
és irt levelet – haza. Megirta, »hogy Isten áldjon kedves atyámfiai,
köszönöm a nagy szeretetet, melylyel rajtam csüggtek, reménylem, hogy
most már megélhetnek a maguk emberségéből, mert engem holnapután temetni
fognak.« Gondoskodott róla, hogy ami ingóságai vannak, azok pénzzé
tétessenek és az nekik megküldessék. Aztán szépen föladatta a levelet,
kinyitotta az ablakot és bámult az enyhe csillagos tavaszi éjszakába,
hallgatta azt a halk zsongást, mely a messze mulató utczák felől ide
szürődött. Majd előszedte a pipáját, megtöltötte szűzdohánynyal és
rágyujtott. Az első szippantásra köhögésben tört ki – félre kellett
tennie. Nagyot sóhajtott és nézte, nézte a pipáját. A sárga, halottra
vált arczra valami borongó kifejezés borult… Mégis csak szép az élet!
Aztán odaült megint az iróasztalához s egy szemészeti könyvben lapozott.
De révedező szemei előtt összefutottak a betűk s a kezében tartott
czeruza álmatagon járt a margón. Midőn másnap a hagyaték rendezésével
megbízott barátja fölsietett hozzá, sok értelmetlen szó között ezt a
mondatot is olvasta:
– A sárga nyári kabát téli viseletre nem ajánlható.
India.