természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem
csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát
még e kedélyállapot mellett?
Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a
másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom
terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a
rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia,
abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba.
Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye.
Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó
tekintettel mondá:
– Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl
az ütött-kopott életen.
Hanem ő nem adott túl azon.
Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt,
koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni.
A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már
meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha.
Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött.
Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a
halálnak, hogy várta azokat a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek
egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi!
Nagyon jól ismerték már, nem bántották.
Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár
közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi.
Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó.
Hányszor hallottam tőle:
«Miért nem egy hüvelykkel alább?»
Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s
mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák
lándzsával keresztülszúrta.
Még abba sem halt bele.
Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte
mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult.
Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden harcznak.
Mennyiszer hallottam tőle:
– Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh,
milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh,
milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh,
milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint
haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy
engemet úgy szerettek!
Hanem mi azért csak szerettük őt.
És aztán így megvénültünk csendesen.
Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk,
nem osztoztunk meg soha.
Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem
hagyta el a házat.
Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról
lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba
dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.
Lett belőlem jó paraszt ember.
Még most is az vagyok.
Itt is együtt maradt velünk Loránd.
Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása.
Siralom volt ezt tudni és őt látni.
Egy délczeg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé legyen.
Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna egy nőnek!
Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem lehetett volna egy országban.
És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél
után, és nem várt a holnaptól semmit.
Hanem félt a jövő napoktól.
Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak
mellett befalaztatom az ajtaját.
Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak
találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam
gyermekkoromban.
Loránd nem egyezett bele.
«Még egy üres szállás van benne.»
És ettől irtóztunk mi valamennyien.
Ő is, mink is.
Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk.
Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel
más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt
és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem
tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.
«Hazugság az egész világtörténet!»
Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt
volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az
illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét
visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a
sírról.
Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról,
alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál.
Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány
sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve.
Lehet-e szomorúbb könyv ennél?
Egyetlen tárgy, a mi érdekelte, gyümölcsfái voltak és méhei.
Az állatok és növények nem csalják meg azt, a ki őket szereti.
Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és
tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű alkotmányos
monarchistáktól, a méhektől.
Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt,
Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá
nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert
venni kezébe.
Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában.
«Félek magamtól», vallá meg előttem.
Félt magától és attól a csendes háztól, ott a patak mellett.
«Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!»
Egy elveszett élet!
Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy
Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni.
Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá.
Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. –
Arcza az ágyon.
– Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva.
– Semmi sem; csak egy kicsit meghalok.
– Az istenért! mit tettél?
– Ne ijedj meg. Nem az én kezem volt.
– Mi bajod hát?
– Egy méhcsipés. Nevess ki. Meghalok bele.
Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy
pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját.
Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a
nyolczadik ágyba.
Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett.
Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát.
Azzal lehunyta szemét és soha sem nyitotta fel többet.
Mire Fannyt odahívtam hozzá, már halva volt.
A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem
tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis
rovar parányi orgyilka által.
Isten jár közöttünk!
Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi
átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak
legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a
boldogok laknak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk meg?!
TARTALOM.
XIII. Melyik téríti el a másikat 1
XIV. Két leány 36
XV. Ha szereti, hát szeresse 57
XVI. Az a gyűrű 68
XVII. A sárgaruhás nő a kártyában 79
XVIII. A halálra intő 90
XIX. Fanny 111
XX. A végzetes nap 117
XXI. Az a levél 135
XXII. A tudtán kívül rém 144
XXIII. Az örömnek napja 167
XXIV. A bolond tréfa 178
XXV. A míg a zene szól 193
XXVI. A szerelem babonája 207
XXVII. Mikor a dali madár megszólal 220
XXVIII. Az éjjeli küzdés 233
XXIX. A pók a szögletben 251
XXX. Credo…! 270
XXXI. A menyasszony-vivés 284
XXXII. Mikor megvénültünk! 292
KÉPJEGYZÉK.
1. Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van 7
2. A leány is együtt nevetett vele 42
3. Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd 71
4. Karom alá vontam Fanny kezét 114
5. Ugy szoritottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér 133
6. Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó kezével 160
7. A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre 201
8. Vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe 232
9. Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé 256
10. Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad! 286
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
19 |«nincs még oda!« |«nincs még oda!»
22 |szükség, Barátom |szükség. Barátom
25 |«igen». |«igen».»
26 |gyertyáját? |gyertyáját?»
31 |Sárvölgyi |«Sárvölgyi
35 |el életét. |el életét.»
35 |irgalom.» |irgalom.»»
54 |lebetett csalódásban |lehetett csalódásban
87 |Blánokházyné kezét |Bálnokházyné kezét
90 |ilyen ajándédékot |ilyen ajándékot
99 |«per procura».) |«per procura».»)
103 |osrtomló sereget |ostromló sereget
127 |azután későbbb |azután később
140 |gyűrűnél? |gyűrűnél?»
160 |Sárvölgyj remegve |Sárvölgyi remegve
182 |köpczös. |köpczös.»
182 |«van-e lelke?» |«van-e lelke?»»
182 |Én Daruszegi |«– Én Daruszegi
195 |körmét; csókolom |körmét: «csókolom
214 |odább mégy. |odább mégy.»
214 |«szeretsz-e?» |«szeretsz-e?»»
215 |szólok még? |szólok még?»
216 |ezt a dolgot, |ezt a dolgot.
221 |légy velem! |légy velem!»
225 |csutorát, Igyatok |csutorát. Igyatok
236 |döngették az ajjót |döngették az ajtót
297 |Ne ijedj meg, Nem |Ne ijedj meg. Nem
298 |nyitotta fe. többet |nyitotta fel többet
299 |Credo…! 271 |Credo…! 270
299 |szerelem lakomája |szerelem babonája
300 |szemébe 233 |szemébe 232 ]
End of Project Gutenberg's Mire megvénülünk (2. kötet), by Mór Jókai