Péter arczához, a mint az az utolsó vacsorát ábrázoló képen festve van.
Sovány arcz, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és
szakál, mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arcz tele
redőkkel.
Sopronmegye táblabiráira mély benyomást gyakorolt az örök-bujdosónak
szomoru elbeszélése. Szavait elhitték egyetlenegy táblabiró kivételével.
E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre
táblabiró.
– Már én, téns úriszék – mondá – nem hiszek ennek a németnek. Vándorló
legény ez, nem más, – minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok
haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez franczia létére még a
török császárnak is eunukhja lett volna.
– Urambátyám, – mondá a fiskus, – arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan
eunukhnak való ember-e?
Rögtön behívták a vármegyének ott jelen levő physikusát, hogy az öreg
csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban
jelentést.
Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos
rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, a mennyire igazolhatta, a
franczia előadását.
– Mit csináljunk most már veled? – kérdé az elnök.
– Én nem tudom, – felelt Henri, – én Francziaországba, hazámba akarok
visszatérni.
– De mit akarsz? Hogy akarsz oda jutni útlevél nélkül?
– Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus,
voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az
országot, találkoztam katonával, pandurral, biróval, szegénynyel,
gazdaggal, de én tőlem soha senki sem kért útlevelet vagy igazolványt.
Azt gondolom: Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a
franczia követséghez juthatok.
Henrit kiküldték a teremből. A táblabirák tanácskoztak. Szivük megesett
a szegény öreg franczián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik; a
vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a franczia
hivatalos úton küldessék hazájába. E javaslat ellen fontos észrevételek
tétettek. E javaslat elfogadása esetén a kihallgatási jegyzőkönyv
fölterjesztendő lett volna a kormányhoz s ez esetben megtörténhetett,
hogy az osztrák kormány a szökevényt kiadja az orosz kormánynak. Ezt
semmikép nem akarták.
A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélkül való
francziát az úriszék egyenesen Bécsbe a franczia követséghez átkiséri s
a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott.
A tanácskozás alatt a főügyész kiment Henrihez s azt mondá neki:
– Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herczeg gond és munka nélkül
kényelmes életet biztosít, az úriszék fölterjesztésére.
– Uram, köszönöm a kegyet. Én Francziaországba óhajtok menni. Ha a
nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem
tud utamban meggátolni.
Az úriszék tagjai huszonöt-harmincz huszast adományoztak a francziának s
két pandurral s kötött levéllel elkisértették Bécsbe, hol gróf Flahault
franczia nagykövethez a minoriták terén 42. sz. alatt levő követségi
palotába adták át.
A nagykövet távollétében Perier Eugén titkár vette át Henrit s olvasta
el az ajánló levelet, melyet az úriszék küldött a követhez.
Szegény öreg franczia! Könyek közt, zokogva emlékezett meg társairól,
kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmukok közt,
Trebizondban s a Száva habjain hunyták le örök álomra szemeiket. A
lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó tiszteletére
adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a
nagy császár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kiváncsisággal s
itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai
és szent-ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.
De az örök bujdosó mégis meglátta Francziaországot. Vajjon fölismerték-e
otthon őt harminczhat évi szenvedés után azok, a kik egykor szerették?
Vajjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?
Vége.
ELBESZÉLÉSEK.
AZ UTOLSÓ PALÁSTHY.
Az én falumról s az én ősömről szól ez a kis történet.
A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a
határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos
Fehérvármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom; emberkézhányta
kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad
szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Téritő
papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis
birtokukat.
Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gulyástól, a vén Basa Szentétől,
mikor rámutatott a Hármas-Halomra:
– Itt halt meg az utolsó Palásthy.
Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg
itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt megtudtam
én s elmondom röviden s egyszerű hűséggel.
Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünknek, Rákóczy Ferencznek volt
vitézlő lovas hadnagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de
utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján,
mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovas tábor. Onnan indult
hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó bajtárson s
útközben való atyafilátogatáson keresztül haza érkezett túl a Dunára
Mezőszentgyörgyre.
Mentéjéről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja
foszladozott, csizmája se sárgaszinü volt már, hanem egérszinü,
tarsolyán se volt meg a czímere, már a fegyvereit is elhagyogatta
imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelü fokos
volt minden kezebelije. Csak a lova győzte még egy kissé.
Igy érkezett haza.
Birtokait rég felosztották már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között.
Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt;
1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztitották a vidéket s
felgyujtották a falut, a mint Béri Balogh generális maga előtt hajtotta
őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár ur is; szivesen látták,
de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban
fejét le nem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak
holt híre szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához.
De hát elvégre hazaérkezett.
Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugati részen a fűzfák alján
abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szivesen
látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. De
hát még a jó édes anyja, mennyit sírt az, hányszor összeölelte, csókolta
nagy örömében? El sem lehet azt mondani.
Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már előhozakodtak a birtok felől s
atyafiságos jó szivvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt.
– Majd ráérünk arra még, – szólt Boldizsár. – Táborhoz szoktam én
gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám; az is
meglehet, átveszem a jussomat és beleülök; – de most hadd nyugszom ki
magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk.
Telt az idő. Két tél, két nyár elmulott már s Boldizsárnak még mindig
nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez
sem. A milyen hírek szállingóztak: azok inkább búsították, mintsem
vidították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak
hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat.
Megkinálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az
alispán azzal fogadta:
– No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se
szabad ám neked a pártütő fejedelmet.
Mit szólhatott volna erre? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem
várnagynak való ember vagyok én. Lovára ült, haza koczogott s leült az
udvaron levő nagy szilfa alá búsulni.
1715-ben a vármegye ádventi közgyülésére többen bementek a székvárosba
Veszprémbe. Radó István, Baditz Zsigmond, Perczel Sámuel – mind rokonok
s be ment velük Pál bátyja is.
Mikor hazajöttek, azt mondja Pál Boldizsárnak:
– Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A
vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyülés kimondta, hogy a
fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz
ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ír hozzá, vagy
hírt keres róla: az maga is pártütő s fejével és jószágával játszik.
Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét
csóválta.
– Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyülésen annyi
kutyahitü ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az
országgyülésen: halálnak kellett ott ilyen végzésre történni.
– Már édes Bódi öcsém, én csak azt mondom, a mit én hallottam.
Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz
Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott
azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja.
Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz.
Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet.
Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a
törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta.
Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a
király pöcsétjét és aláirását s két villogó szemével maga olvasta el azt
a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz
könycseppek s végig folytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s
fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére
szoritá, hogy onnan ki ne törjön a keserü zokogás hangja. Időbe telt,
mig az alispánhoz szót szólhatott.
– Igazság van ebben a törvényben urambátyám?
Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifju
kuruczot s meghallotta ezt a szót: az ő szemeibe is könyek gyülekeztek.
– Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre
meg nem tudok felelni.
Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól,
lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s haza ment.
Ez nap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire haza
ért.
Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal
a három-négy atyafirokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele
éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, oda ment az édes
anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá:
– Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak!
Elbujdosom. Búbánatos szivvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én
dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön
onnan, szellő se jön onnan. Én fölkeresem, én az ő hűségére esküdtem,
érte élek, érte halok. Országgyülés törvényt hozott, fejével játszik, ki
hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy
mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de
szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó
testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen
tiveletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták.
Holnap a mi üdvözitőnk születésén még veletek leszek istennek házában és
azután bocsássatok el engem az én utamra.
A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva
fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál Bódi
öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könyje végig
folyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta:
– Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem
engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat.
– Hejh, édes lelkem, jó anyám! Ahol a szabadság van, ott van az én hazám
s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság.
De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sirásuk sem
használt Boldizsárnak.
Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát
rendbe hozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és
testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra
pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé.
Testvérei és siró anyja kocsin elkisérték a Hármas-Halomig. Ott
megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer
összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szét
nézett a vidéken.
– Mikor jösz vissza, lelkem fiam?
– Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony
napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál.
Lovára ült. Elvágtatott. Elnyelte a köd és a sötétség.
– – Csak az az utolsó szava ne lett volna.
Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édes anyja korán reggel
kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni.
Néhány évig elkisérték fiai, azután unokái. Ha vihar fútt, ha fergeteg
dúlt, ha csikorgott: az öreg anya mindig ott volt.
Sok esztendő tölt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az
édes anya. Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy haza
jött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől
fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben.
Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház
körül, a faluban. Nem találták.
Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta,
kivánszorgott a Hármas-Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik
halom oldalára.
Szél fujt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya
meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon,
délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint
elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám!
Pedig nem jött senki.
Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak
suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött.
Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen
utoljára állott bujdosó fia oda volt borulva utolsó lábanyomára s oda
volt fagyva hulló könnye!
A KI MEGHALT, MÉGIS ÉL.
Az 1861-ik év május havában sürgős dolog miatt a fővárosba kellett
rándulnom.
Voltaképen Budán volt dolgom egy szerencsétlen ismerősöm ügyében.
Hivatalnok volt a feloszlatott császári helytartóságnál s midőn a magyar
királyi helytartótanács kineveztetett: némi pénzekről kellett volna
számot adnia. Számadásával sehogy se tudott elkészülni s ezért
hivatalából kimaradt, sőt szó volt arról is, hogy bűnvádi perbe fogják.
Felfödözte előttem aggasztó helyzetét, engem kért meg, hogy segitsek
ügyét tisztába hozni.
Nevét nem mondom meg, mert e beszély folyamában semmi dolgunk sem lesz
vele. – Mindössze is csak azért hoztam elő, hogy okát adjam, vajon miért
dolgoztam én nagy szorgalommal egész éjen keresztül a régi Consilium
hivatalos helyiségében.
Hajnal felé rendbe hoztam számadását, amennyire lehetett s miután a sok
szám és irkafirka s talán az álmatlanság kissé elkábitott, felüdülés
végett kimentem a hajnali levegőre sétálni.
Bár az ég tiszta volt s a csillagok már halványodni kezdtek,
mindamellett a hajnal még alig kezdett pirulni a keleti égen s inkább
némi halvány lilaszinü szürkeség mutatta az égnek azt a táját, honnan a
nap sugáros fejét szokta felütni.
A vár utczái néptelenek voltak teljesen. Ős Buda városa nem adott még az
nap életjelet. Némi zsibongás hallatszott Pest felől, de az annyira
elmosódott vala, hogy a figyelmet lekötni egyátalán nem volt képes.
Párszor végig mentem a vár főutczáján a bécsi kaputól a fehérvári kapuig
s végre köpenyemet a hűs lég ellen összevonva, elhatároztam, hogy Henczi
szobrához leülök s itt bevárom a reggelt.
A szobor, az éj szürke félhomályába burkolózva, kisérteti rideg arczot
öltött s úgy tetszett, mintha kevély merevséggel egyenesen engem nézne.
Eszembe jutott a dicsőséges ostrom, sok jó honvédnek derüs, rövid élte –
véres, gyors halála. Idegeim megrezzentek, midőn eszembe ötlött, hogy ma
van május 21-ike, a legdicsőbb napnak évfordulója.
Perczig gondolkodva állottam. Azután gyorsan siettem a szoborhoz.
Már ekkor a hajnal tünde fénye égő pirral voná be az ég keleti
láthatárát s az éj homálya gyors léptekkel sietett megszökni, rengeteg
erdők öblébe bujni a támadó nap királyi tekintete elől.
A szoborhoz léptem s bámulatomra itt egy nőt vettem észre.
A nő egész teste fekete ruhával volt födve. Arczát eleinte nem
láthattam, mert arczczal a szobor talapzatára volt borulva. Két karjával
a hideg vas oszlopot ölelte. Néma volt, mint a sirkereszt.
Lépteim zajára csöndesen fölemelte fejét s aztán lassan és szó nélkül
fölemelkedve, mélán bámult reám.
Öreg nő volt, legalább a félhomályban annak látszott. Arcza fekete vala
és teliden tele sebhelyekkel, forradásokkal. Úgy vettem észre, hogy
balszemére világtalan is vala. Egyetlen szeme, melynek szinét nem
vehetém ki, omló könyekkel volt elboritva s egész arcza és termete
reszketett, mint szellőben a nyárfalevél.
Szótlanul álltam, hang nem jött ajkamra s úgy látszott, mintha a nő is
hasonló zavarban lett volna.
Végre ő szakitá félbe a kellemetlen csendet.
– Keres ön itt, uram, valakit? – kérdezé. Hangja lágy, finom és
fájdalmas volt, mintha látszólagos korát akarta volna meghazudtolni.
Hangjáról itélve inkább fiatal nőnek gondolhatám.
– Én senkit sem keresek, én pihenni szándékoztam itt ez oszlop tövénél
és ön asszonyom, ön szintén pihenni van itt talán?
Kérdésemre a nő elfordult, az oszlopra tekintett s szeméből ujra
előtörtek a könyek. Néhány percznyi szünet után alig hallhatólag szólt:
– Igen, én tizenkét év óta nyugszom itt, tizenkét év óta én már halott
vagyok. Emlékem itt ez a szobor. De a zászlótartó is régóta nyugoszik.
E szavakra idegzetemre az a kimagyarázhatlan levertség nehezedett,
melyet mindannyiszor érezek, valahányszor valamely nagy gyásznak,
szerencsétlenségnek vagy bánatnak vagyok tanuja. Láttam, hogy
szerencsétlen őrülttel van dolgom s azért elhatároztam, hogy
visszavonulok. S hogy ez a nőre minél kevésbbé hasson zavarólag,
rögeszméjéhez alkalmazkodva szólottam:
– Bocsánat, hogy önt asszonyom felzavartam hosszu nyugalmából. Ezt nem
akartam tenni, álmait nem akartam háborgatni. Isten önnel. Nyugodjék
békével.
Távozni akartam.
– Oh nem úgy van az uram – szólt a nő – álljon meg csak és jőjjön
közelebb. Ön nem hisz nekem, ön őrültnek vél engem. Jőjjön csak s nézzen
ide.
Kezemet megfogta s az emléken levő névsorhoz vezeté. Itt a névsorban két
névre tett figyelmessé, melyek egymás mellé valának öntve. Az egyik
volt: »Freyberg Norbert kapitány,« a másik: »Mágocsy Károly kadét«.
– Olvassa csak – folytatá a nő. – Ime Norbert: ez volt az én férjem,
alatta Károly: ez voltam én. Látja ön a hajnal pirulatát. Épen ma volt,
ez előtt tizenkét évvel, épen így pirult a hajnal, épen így égett a
hajnalcsillag, mikor mi: Norbert, a kapitány és Károly, a kadét,
egyszerre meghaltunk, és azóta itt pihenünk. Itt a siremlék, itt a
sirirat. De a zászlótartó is meghalt és az messze van ide!
Kezem elereszté s ismét leborult arczczal az emlék tövébe, ismét átölelé
karjaival a hideg érczet, s ismét hullottak könyei visszatarthatlanul.
Mint az előttem levő szobor: oly merevedve álltam. Szólni és mozdulni
lehetetlennek látszott. Néztem a hajnalnak pirját és csillagát.
Mindkettő kezdett halaványodni. Végre megtört az igézet s én magamhoz
térve, lassan és nesztelenül elvonultam. A nő nem vett észre.
Ismerősömtől kérdezősködtem e nő után, s a mit hallottam, hűségesen
elmondom utána. A kapitányról, a kadétról s a zászlótartóról fog szólani
a történet. Nők, a kiket illet, tanuljanak belőle.
* * *
Sommegyery Ákos csinos fiatal ember volt.
Villámló két barna szemét, ragyogó sima hajfürteit, pelyhedző bajuszát
ha női szem megtekinté, bizony kétszer is ránézett.
Bátorsága, karjainak aczélereje társai közt közmondásossá vált.
A pápai akadémia jogászai rendkivül szerették s büszkék voltak reá. De
nem két szép szeméért, nem hajfürtéért, nem is karjainak aczélerejéért,
hanem azért, mert szelid, jó bajtárs és a mellett kitünő elme volt.
Egyike azoknak, kikről a figyelmes világ azt szokta mondani: ez ifjura
nagy jövő vár.
És a világnak ez egyszer igaza volt. Nagy jövő várt rá, de rövid.
Szegény anyja most is siratja egyetlen gyermekét!
De 1847. őszén nem siratta még. Óh a szerető anyának örömkönyek
csillogtak szemén, midőn deli termetü fiát megölelte, két piros arczát
megcsókolta, fényes hajfürteit megigazitá s úgy bocsátá útnak.
– Kedves gyermekem, sokszor gondolj reám, szerető anyádra. Vigyázz
magadra, mintha rám vigyáznál. Ovakodjál a szép kaczér nőktől. Ezt az
arczot és ezt a szivet hozd haza énnekem érintetlen.
És azt az arczot ujra megcsókolá és arra a szivre ujra reáborult.
Akadémiára ment az ifju s utja Pesten vitte keresztül.
Pesten sok jó barátja volt. Könnyelmü fiatal emberek, kik élvezték az
élet örömeit s kiket rajongóvá tett a lég szárnyain terjengő koreszmék
varázshatása.
Sok jó barát sok felé hivta az ifjut, de ő arczát és szivét érintetlen
akarta haza vinni. Anyja volt eszében.
Még is kiment a Zugligetbe. Soha se volt itt, meg akarta nézni.
A Zugliget akkor is kies mulatóhely volt. Árnyas ligetei, vidám, kedves
társaságai épen ifjui vér örömére voltak.
De Ákos nem találta gyönyörüségét sem az árnyas ligetben, sem a vidám
társaságokban. Ha valaki kérdezte volna tőle: milyen az a Zugliget –
bizony azt felelte volna: sohasem láttam én azt.
Mert egyik barátja bemutatta egy társaságnak.
Három tagból állott a társaság. Egy fiatal osztrák katonatiszt, egy
idősebb és egy fiatal hölgyből.
Az elsőt Freyberg Norbertnek hivták. Szép, szőke fiu volt valahonnan
Marchfeld tájáról. Gyöngéd arcza, ábrándos szemei s szőke fürtei első
pillanatra mutatták, hogy kedélyes német faj sarjadéka.
A másiknak nevét nem tudom. Annyit tudok róla, hogy gouvernante volt.
Sovány vala és kegyes és istenfélő és különösen figyelmes, mint minden
hasonló korbeli kollegája a világon.
A harmadik volt Mágocsy Margit.
Azért emlitem utoljára, mert a ki az ő két szemébe belenézett, annak
aztán nem igen volt kedve többé akárkire is ránézni.
Azok a nagy fekete szemek úgy lángoltak, mint a déli napfény. Tele
hévvel, tele csillagokkal és sugarakat lövellve szakadatlanul. Nem volt
fiatal ember, a ki e szemek pazar világát sokáig ki birta volna állani.
És az a fényes arcz és azok a duzzogó piros ajkak, és az a lombszerü,
gazdag fekete haj, mint az éjfél, és az a rengő deli termet és az a
fejedelmi parancsoló modor és mozdulatok!
Szegény Ákos – elfelejtette édes anyját és elfelejtkezett annak gyöngéd,
bölcs és szeretetlehellő búcsuszavairól.
Megállt, leszegezve mint a tilalomfa. Szivébe futott minden vére s
elözönlé keblének rejtekeit. Emlékezete megszünt, gondolatai megállottak
s szemei elől elvesztek az árnyas lombok, a vidám társaságok, az
erdőkoszoruzta bérczek és a világ egész mindensége.
Csak Margit nem veszett el. Ez állott előtte, ennek csillagos szemén
tévedezett tekintete.
Meddig társalogtak, hová lettek barátai, mikor nyugodott le a nap, mit
keresett a társaságban a katonatiszt vagy mit keresett ott ő: minderről
nem tudott Ákos semmit is. Beszélt-e, vagy rebegett, vagy álmodott: arra
sem tudna megfelelni.
Csak a mikor a bérkocsi előállt s a társaság azon elhelyezkedett, a
mikor Margit egy »jó éjt« kivánt: akkor kezdett magához jönni, akkor
mondott reszketve pár szót, akkor esedezett alig hallhatóan, hogy
engedtessék meg neki tiszteletét tenni a családnál.
Ha, midőn a bérkocsi már eltünt sovár szemei elől, kezében névjegyet nem
vesz észre, melyre »Uj-sor-utcza 17. sz.« volt felirva, bizony azt se
tudta volna, kapott-e engedelmet.
Haza ment fogadójába, megkisértette a vacsorázást, a sétát, a
társaságot, az alvást – mind hiába.
Mintha napba tekintünk, bárhova nézünk utána, vagy hunyjuk be szemünket,
mindenütt a nap képe áll előttünk – ugy volt Ákos Margit alakjával.
Nem volt maradása. Éjfél már elmult, kikelt ágyából, felöltözött s
kiment sétálni a zajló Duna partjára.
Ennek örökös moraja, szünhetetlen futása felelt meg az ő lelkének. Mint
ezüst lepel terült el a királyi folyam hullámain a szelid hold tünde
fénye. Oh de ez a fény nem volt meleg s nem hatott a folyam hideg
kebelébe, mint forró volt a szerelem világa s mint áthevité az az ő
szivét mélysége mélyeig.
Fölnézett az égre, miriádja volt ott a csillagoknak. Kereste köztük
Margit szemeit. Nem találta – hidegek voltak a csillagok.
Az éj is elmult, a hajnal is elmult, a nap is fölébredett és lelke még
mindig az ábrándok délibáb világában járt.