Az istállók szögletében egy éretlen vékony kakaskikirikelés, nyomban egy
vastag kukoriku. A fekete eget halvány szürke szalag választja el kelet
felől a domboktól.
Virrad.
Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés
támad. Fekete hullámokként mozog az egész föld, s a csőrgés morajlás
mindig erősebb és erősebb. Már egy-egy csengetyüszó is belekeveredik a
csörgésbe, egy-egy halk sipszó is. A szürke szalag az éghatár alján
mindig szélesebb, a feketeség az ég menyezetén átlátszó fátyol.
Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait,
az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide oda imbolyogva közelednek a
vár felé.
A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszin foglalja
el, s a sötétség világából előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és
romlott falai.
– Uram, – szólt Bornemissza, Dobó vállára téve a kezét.
Dobó megrázkódott.
– Te vagy Gergely?
S anélkül, hogy feleletet várna, lenézett a hullámzó sokaságra.
– Ébresztőt fuvass!
A bástyakürt megszólalt, s rá nyolc kürt felelt.
A vár egy perc mulva fegyverek csörgésével élénkült meg. Az árkok
megelevenedtek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.
Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen,
hogy állanak a török csoportok.
A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.
– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – ez volt az
utasitása mindenütt a kapitánynak.
Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánynyal.
Szürke kis török lovon ült, és sötétkék meleg mente takarta.
– Uram, – mondotta, – a páncélt ne hozzam-e ki?
– Ne, – felelte Dobó, – azonnal bemegyek.
De nem ment be. Amint a világosság percenkint növekedett, egyik
bástyától a másikhoz nyargalva rendezte a népét.
– Ne lőjjetek, – mondotta a pattantyusoknak, – csak a sürűjére. A fő
most a tüzes lapta meg a kopja.
Aztán ismét kiáltott:
– Addig a falakra ne hágjatok, mig a török az ágyúkat ki nem sütötte.
A lapták ott feküdtek nagy gulákba rakva, a romlások közelében. Hetekig
készitették. Bornemissza Gergely egy belső töltést is csináltatott, s ez
kétszeres erejüvé tette a laptát. Először akkor sült el, mikor
levetették, másodszor, mikor kiesett a magva. Azután percekig égő nagy
fehér szikrák röpültek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára
szálltak, ugrálni tanitották.
A török ilyent nem tudott csinálni.
Kristóf apród egydarabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután
mikor látta, hogy az mindig sebesebben száguld egyik bástyától a
másikhoz, bement a terembe és magára emelte a mellvértet meg a sisakot,
az ölébe a karvasat, combvasat, s a szeglettoronynál elébe került
Dobónak.
Dobó csakúgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta
rá a mellvértet, a karvasat, a vaskeztyüket; azután leugrott a lóról s a
lábvasakat szijjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot emelte le a
nyeregkápáról.
– A másikat hozd ki, – felelte Dobó, – az acél sisakot.
Már ekkor olyan világos volt, hogy lent a törökcsapatokat tisztán
lehetett látni. A falak alatt az árkokban ezernyi turbán és sisak
hullámzott. De még most csak álltak. A jelet várták, hogy a rohamot
megkezdjék.
Nemsokáig kellett várniok. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a
rontások fokait, a kiálló köveket s boronagerinceket meg lehetett látni,
a török ágyúk egyszerre megdördültek, s az eget földet reszkettető
dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah! –
üvöltése vegyült.
Az árkokból szöcskékként ugráltak elő az azabok, janicsárok, delik,
dsebedsik, s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje repült a
megrombolt falak és bástyák felé, s ezek mögül a nyilak zápora szállt
magas ivekben a falakra.
És zengett a török tábori zenekar.
De felülről is megjött a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot,
vasat, ólmot és üvegcserepet okádtak oda, ahol a legsűrűbben sokadozott
fel a török. Százak leomlottak, százak tolongtak ugyanabban a percben az
elesettek fölé.
Az ostromlétrák belecsattantak a kőbe, a vasba, a gerendákba és szinte
futva emelkedett fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken paizs, az egyik
kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.
Huszonhét zászló vezette a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött levő
romláson.
– Allah akbar! La illa il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! –
viharzott szüntelen a bőszült orditás.
– Falra! Falra! – hangzott fenn a felelet.
S a falak megnépesültek. Csak most indult meg a bomba-hullás. Csak úgy
kézzel dobálták alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat.
A létrák horogvasán csattogott a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik
létrán húsz ember is volt, mikor leszakadt. Egymást törve zuhogtak alá,
utcát csapva a lent nyüzsgőkön. Azonban helyükbe egy perc mulva új
hulláma szállt a fegyveres tömegnek, s a felkapcsolt létrák mellé új
létrák emelkedtek.
A szeglet-bástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky-bástya a neve,
Gergely diák meg Zoltay intézkedik.
Az ostrom vihara itt ugyanaz, ami a másik három törésnél, de mert a
szakadék nagyobb, a felrohanók száma is több.
A bombák százával verik le a mászókat, s alulról is lőnek, de nem drága
a töröknek semmi élet, mikor annyi van, csak egyszer be tudjon törni
tíz, a nyomában már egymást tolva óriási folyamként dől be az egész had.
Ezt kell meggátolni.
A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé törőket, de
mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra
megfeszült a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a
felső párkányra akaszszák.
– Kapjátok fel a létrát! kiáltja Gergely.
Hát itt a török nagy elképedésére nem hogy szakgatnák a létrát, hanem
amint felnyujtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.
Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött
török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is áll.
– Huzzátok! – kiáltja Gergely.
S beleakasztja a létrába a kopja végét. Fesziti. – Segitsetek! – kiáltja
Gergely. A létra hid gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes
török. A kezében bojtos hosszu lándzsa. De hogy a levegőbe került,
kiejti a lándsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fogba.
Lóg a levegőben.
Alant a sereg üvöltöz.
Gergely szeretné berántatni a törököt, de nincs idő: egy prémes sapkájú
azab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánni.
– Forditsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.
Azzal elkapja a kopját és vállon döfi az azabot, aki hanyatt homlok
zuhan le, magával sodorva valami tízet a feltörekvőkből.
Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet forditanak a létrán. A
rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás, vagy a levegőben
való húsz-öles repülés között.
Az utóbbit választja.
Egy dobos, aki cipó forma dobot zörget, valami tíz ölnyire a faltól,
éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.
De mi ez az ezrek között!
Egy krokodilus-bőr paizs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem
lehet látni. A sima paizson elcsuszik a kopja hegye. A ravasz török
valószinüleg a sisakja hegyéhez kapcsolta a paizs közepét, s igy
akármerről szúrja is a legény, csak lebillen a paizs, s levegőt szúr a
kopja.
– Igy kell azt! – kiáltja Gergely odaugorva.
S azzal a vastag végét forditja előre a kopjának, s végig reccsent vele
a krokodilusos törökön, úgy, hogy az egyszerre lefordul.
S eközben folyton hangzik a siketitő üvöltés:
– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettah!
Közbe olykor magyarul is:
– Adjátok meg a várat!
– Nesze! – feleli Zoltay egy rettentő csákányütéssel lyukasztva át
pajzsot, sisakot és koponyát.
Ő a falszakadék tulsó végén csak csákánynyal dolgozik.
A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át.
Ő maga ott áll egy vasborona-fal fölött, ahova könnyű létrát akasztani,
s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn hág fel a fegyveres sokaság.
Egy-két létrát eltöretett, de aztán elkiáltotta magát:
– Csak a fejire fiúk!
S maga is kedvét találja abban, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A
páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.
– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyuszájú pofádat!
mondja egy fekete képű szerecsennek, aki nádból font könnyü kerek
paizszsal rugtat fölfelé, s a paizs mögül ki-kivillantja a szeme
fehérét.
Amint egy ölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a
szándéka, hogy a létra felső fokára hirtelen kirugódva belevágja a
lándsát Zoltayba, s fenn terem az ormon.
Az egri kerület annak van igérve, aki elsőül tüzi ki a diadal zászlóját.
A török hadban nincsenek méltóságok. Mindenki a közemberségen kezdi, s
minden úr a maga erejéből emelkedett urrá.
Hát jön a fekete párduc. A nyomában egy nagyszakállú dsebedsi tajtékzó
szájjal üvölti az Allah akbárt. Az övszijjban hátul egy rövidnyelű
lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles meztelen
jatagánt.
– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!
Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre
rugódva döfi fel a lándsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzó
gombjába.
Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a
levegőbe rugódva fejjel hull alá.
Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándsa van a kezében, hanem
láncra kötött szöges buzogány. A buzogány feje van láncon.
Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánynyal, hogy
a szakállas keze eltörik.
A török egy darabig félkézen lógva ordit, de egy második ütés elnémitja.
S a nagy test az élőket lesöpörve gördül le a létrán.
– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.
A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay nem bir anélkül
harcolni, hogy egy-egy mondással ne kisérje minden ütését. Ám fogják
érte büntetés alá az ostrom után, neki ez olyan szokása, hogy nem tehet
róla, s a mellette küzdő legénység is a bátorság levegőjében érzi magát.
– Üsd fiam János! – kiáltja egynek oldalt, – üsd mintha tüzes mennykő
volnál!
– Mit vársz! – kiáltja a másiknak, – talán azt várod, hogy megcsókoljon?
Aztán, hogy ő eléje tolakodik ismét egy acélinges turbános gureba,
odakiált a mellette állóknak:
– Igy tapintsatok rá!
A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva
hull lefelé.
– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.
A nap már kisütött. Vakitó csillogással özönlik a sok acélpaizsos,
aranygombos zászlókat hozó ellenség.
Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút
irányoz, amott a sebesülteket hordatja; tömet, lövést sürget; kopját,
lándsát vitet oda, a hol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol.
Két apródját minduntalan küldi az álló sereghez, amelylyel Mekcsey a
belső várban rendelkezik.
– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az
Ókapuhoz.
Ez igy megy szüntelen.
S a csapatok alig félórai harc után felváltva látják magukat. Izzadtan,
véresen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s
dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.
Ezek pedig égnek a harc-vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem
harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie
azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdit egy-egy csapatot, s biztató
szóval látja el őket:
– Menjetek! A haza sorsa van fegyvereteken!
S azok rohanva mennek.
A török a bástyákon pihent erőket talál magával szemben.
Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén biborvörös a
fal, s lent a halottak tömege véres domb. De lent új meg új ezrek hágnak
a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori
zenekar, s a szakadatlan Allah üvöltésbe belevegyül fent a harci
rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása,
az ágyubömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyeritése,
haldoklók hörgése, létrák recsegése.
– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya
füst-fellegéből a kiáltás.
Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait, de a
körülötte levő alakok és fegyverek gyors forgása mutatja, hogy a
legénység itt keményen dolgozik.
A napot füst homályositja el, s a vár körülete is gomolygó füst,
amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnálik
egy-egy sor puskaport hozó teve, s fel-fellobognak a zászlók és
boncsokok.
Az ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik
itten, s a török mázsás kőgolyókkal szakgatja a palánkot, a falat,
valahányszor a létrák erdeje megritkul.
A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal szedte szét a török, s az orgona
oszlopaiból már hármat kitört.
– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.
S Kristóf forditja a lovát: megy ötszáz emberért.
Ez majdnem az egész tartalék.
Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s az ókapu felé fordul. Ha betörnek,
megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.
S a kapu alatt, meg a kapu bástyán úgy hull a török, mint a légy. A
toronyból a mi puskásaink folyton lövöldözve rogyasztják őket halomra.
Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:
– Utánam fiuk! Ne hátrálj! Két kézzel üsd! Ha meghal is, rugj egyet
rajtok!
S ő maga immár derékig véresen üt vág, hol karddal, hol csákánynyal, hol
kopjával.
Mikor meggyérül a létrák népe, vizért kiált! Az asszonyok ott hordják a
bástya alatt korsókban és fakupákban.
Pető felkap egy fakupát, s a sisakrostélyt feltaszitva iszik, oly mohón,
hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a viz; csurog tovább ki a
páncélból a könyökén, térdén, sarkain. De ő nem is veszi észre ezt
dühében és szomjában. Addig iszik, mig csak egy cseppig ki nem issza.
Abban a pillanatban látja, hogy egy török fenn van a falon, s egyik
kezében boncsokot tart, a másikkal vagdal veszettül. S utána felbukkan a
másik törökfej, meg a harmadik.
– Haj! az apád irgalmát! – rikolt fel.
S berántja a törököt a lábaszáránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn.
Fogja a nyakát mikor megállapodnak; veri arcba a vaskeztyüs öklével.
Azután ujra felugrik. Ott hagyja a félig megfojtott törököt a lent
forgolódó paraszt népnek, s asszonyoknak. Ő maga fut a bástyára, s üt,
vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.
Egy török az ormon kitüzi a zászlót, amire lenn diadal-orditás a
felelet. De nem leng az ott egy percig se. Mig az odarohanó katonák a
feltolakodókat agyalják, egy rozsdás-sisaku vitéz macskaként kuszik az
oromra. Egy irtózatos csapással levágja a zászlós török karját úgy, hogy
a kar a zászlóval együtt visszahull.
– Ki vagy? – kiáltja Pető a fal alatt.
A vitéz megfordul és büszkén feleli vissza:
– Komlósi Antal.
A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van
kötve fehér kendővel, de azért csakúgy röpköd az ura körül, mintha semmi
baja se volna.
– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.
– Száz embert! feleli Dobó.
S mig a fiu Mekcseyhez nyargal, ő maga mint a villám száguld a
palotákhoz.
A török kiszakitotta a tömést, s gerendák és koronák úgy állnak ki a
falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó nép sűrűsége, mint a
hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére Egy török fejét kettéhasitja, és
lekiált:
– Döntsétek ki a gerendát!
Eddig befelé huzták csáklyákkal, most kifelé lóditják egyszerre.
A gerenda meg a boronák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányt, s
bár nagy lyuk tátong utána a falon, mindegy az: egy-két öllel feljebb
vagy lejebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.
A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a török közé. Ime mire
jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembe csap egy
törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzá vághatnának.
– Látlak fiam Török László, – kiáltja örömmel Dobó.
Ágyugolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó
előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában.
A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.
Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri biró.
Kezében görcsösen szoritja a vértől pirosló kardot.
De im mind a két apródja fut az ó-kapu felől. Egy pillantás az ó-kapu
tornyára: ott leng a török zászló, egy, kettő, öt, tiz is.
És a torony résein befelé ropog a puska, mig a janicsárok kivülről
mászszák a tornyot, s egy nagy piros zászlót visz az egyik a foga
között, hogy a torony legtetejére kitüzze.
A vár belsejében a rémület moraja hullámzik át. A vár körül százezer
török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.
A magyar arcok elsápadnak.
Dobó lóra veti magát, s a templom-bástyára nyargal. Az ágyukat a torony
derekának irányozza, s mig a janicsárok valami háromszázan, diadallal
rajzanak a tornyon, három ágyut egyszerre eldördit.
Ez a vár mentsége.
A torony meginog, s nagy robajjal ledől. A mészpor fellegként száll fel
az omladékból; s a kövekből csordul a török vér, mint a szüreti sajtóból
a bor.
A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás
földindulásra rémülten forditott hátat, s nem telt belé öt perc, üresek
voltak az ostromlétrák. Csak a holtak és haldoklók tarka tömege
boritotta, kivül belül, az ókaput és környékét.
Dél felé a többi helyeken is megszünt a harc. Ezrével fekszik a holt és
sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen
hangzó _ej vá!_ és _meded!_ kiáltozásától.
A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy ezen a napon rábirják a
katonaságot az ostrom folytatására.
De a vár piaca is tele van sebesültekkel.
A borbélyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolcscsal,
tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.
Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik
úgy ahogy tudják. A többinek ezalatt meg kell elégednie azzal, hogy az
asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést s
várja mig sorra kerül, de némelyek keservesen nyögnek.
– Istenem, Istenem! – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevü egri
puskás, – a félszemem örökre odavan!
S véres arcára szoritja a kendőjét.
Pető ott ül egy paraszt-szürön szalmaszéken a többi között. A lábikráján
akkora seb, hogy tócsába gyülik a szék alatt a vére.
– Ne óbégass Miska! – kiált a katonára. – Inkább félszemmel élj az egri
várban, mintsem hogy két szemmel akaszszon fel a török!
S a fogát összeszoritva állja, hogy a borbély arnikával mossa az iszonyu
sebet a lábán.
A holtak ott vannak kiteritve a templom ajtajában.
Dobó leszáll a lováról és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes
szemmel köztük.
Az egri biró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól
lepett sárga csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott sir
mellette.
A katonák egyrésze ott áll füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a
piacon. A két zászlótartó kétfelől. Dobó odaszól Balázs apródnak:
– Hozd ide a város lobogóját!
S letérdel a halott mellé. A város kékvörös zászlóját leszakitja a
nyélről, s ráteriti az egri biróra szemfödőnek.
Vége a negyedik résznek.