HEVESI SÁNDOR HÁROM FELVONÁSOS VÍGJÁTÉKA
ELŐSZÖR ADTÁK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN MÁJUS 3.-ÁN
Hevesi Sándor premiérjére mindig kiváncsi várakozással megy az ember,
nem mintha már maradandó értékű, nagy színpadi munkák jelölnék az útját,
sőt épenséggel nem ezért, hanem az ellenkezőjéért; mert tőle mindig
remélhetni a meglepetést titokban, hogyha egyszer a benne élő színpadi
iró eléri a színpadi teknikust, rendezőt, dramaturgot. Elsőrangú
színházi ember, kit frázisok nélkül is lehet európai mértékkel mérni s
ha a színpadi író igénytelen is a benne élő színpadi teoretikus mellett,
azért érdekességnek se utolsó vele mint íróval szembenállni. Igazi
modern ember, gyors, eleven s ha könyvtárakra menő fóliánsokat is
böngészett már át, inkább cikkeket ír; Shakespeareról is, Molierről is,
a színpadról is, mint fóliánsokat. Rendez operát, görög tragédiát,
Shakespearet s bohózatot s ha kell operettet is bizonyára. Eddig
természetesen csak adminisztrációs munkában láttuk s hogy van-e színházi
programja; ebből a rendező keveset mutathatott. Egyszer lobogtatta meg a
régi Thália alakulásokon, hogy mit is akarna, de csak rövid ideig.
Körülötte fiatal írók, szinészek álltak, akik ma már beérkeztek s
nevükből rakéta vált. Akkor különös nevek cikáztak a levegőben, de aztán
minden forrongás megnyugodott, kiérdemesült és elaludt s ma a kitünő
Hevesi Shakespeare mellett néha groteszk háborús klasszikusokkal
találkozik össze.
Uj vígjátéka, a Görögtűz, a színpad világát rajzolja, azt az életet,
melyben minden tűz, láng, de csinált tűz, rakéta. Ebbe a színdarabba is
egy kívülről jövő ember hozza az igazi életet; egy vidéki földbirtokos,
ki Genfben egyetemi tanára a pszikológiának. Ez az Adorján nevű úr
beleszeret a híres színpadi csillagba, Murányi Évába s mikor megkéri a
kezét, egyszerre előugratja komoly szándékával a színésznő mellett
próbálkozó csélcsap udvarlókat s a fiatal báró is, az író is komolyan
versenyezni kezdenek Éva kezéért. Ennek a három kérőnek a helyzete adja
a vígjáték összes bonyodalmát. Jól kipróbált, vígjátéki trükk, franciás
könnyedséggel tartva, de operettes stílusából hiányzik a szellemesség, a
könnyedség. Legnagyobb részében teljesen agyoncsépelt; ismerős
helyzetekkel, alakokkal találkozunk. A darab egészében szintelen és még
a célját se éri el; előre látni az egyszerűen bonyolított cselekményt,
nem is érdekes, nem is mulattató. Még az átlag-közönséget is fárasztani
és untatni fogja, sőt talán épen az átlag-közönséget igazán. A darab
bizonyára nem a fiatal Hevesi Sándort reprezentálja, kinek más szándékai
voltak a színházzal s hisszük, hogy ma is vannak. Hogy a vígjáték
legtöbb szereplője kiesett akarva nem akarva a darabból és keservesen,
esetlenül feszengett a helyén, azért most ez egyszer az iró Hevesi
Sándor a felelős és nem a rendező.--c.
Oláh Gábor: Balgatag szerelem. (Elbeszélések.) Az új magyar irodalom
egyik legérdekesebb és értékesebb egyéniségével rövidesen
„Arcképsorozat‟ rovatunkban foglalkozunk. Oláh Gábor elhelyezkedése,
sikerei és csalódásai igazi korkép abban az irodalmi tülekedésben, amely
a pompás jelszavak mellől sohasem tudta lekapcsolni az egyéni
érvényesülést. Nem is akarunk elébe vágni ezzel a rövid lélekzetű
kritikával Oláh Gábor arcképének, amely tanulságos és kimerítő lesz, de
mégis foglalkoznunk kell legújabb kötetének elbeszélésével, ha másért
nem, azért, mert manapság ritkán akad kezünkbe becsületesen megirt
könyv. Nem úgy értjük ezt, mintha minden morális elvünkkel viszhangzó
írásművet becsületesnek tartanánk és becstelennek minden olyant, mely az
ellentétes világnézletet szolgálja. Mi becsületesnek tartunk minden
írást, melynek írója nem adta el meggyőződését sem pénzért, sem az olcsó
tömegnépszerűségért. Oláh Gábor tragikuma épen az, hogy még jóbarátainak
sem tudta eladni magát; a magyar puszta förgetege lázong benne és a
Hortobágy délibábjának pókhálós szinein is tud olvadozni. Mélyre
hangolt, szubtilis líra és vad, zúgó szenvedély a két
szélsősége,--olykor degenerált, sápadt, szenvedő magyar úr, olykor
durva, konok, trágár paraszt--de mindig őszinte a maga egyenes módja
szerint. Mondanivalóját nem csiszolja, nem válogatja, a testiség igáját
szinte dicsekedve viseli, erotikus és szabadszájú, majd betegesen halk
és gyöngédszavú, Nyugat kultúrája megremegteti szilaj vérét, el tud
lágyulni érzékiesen puha szentimentalizmusba (Balgatag szerelem) és
nekivadultan száguld magyar vére a leggyönyörűbb, mostanság megírt
magyar novellában (Vass Mihály jó napja). Sajnáljuk, hogy a vidék
zsurnalisztikájának is tett engedményt. „A kém‟ cimű novellája például
primitíven köznapi, feldolgozása, humora a régi vidéki újságok „Csarnok‟
rovatára emlékeztető és azt jelzi, hogy Oláh Gábornak nagyon is kell
figyelnie irodalmi fejlődése kontinuitására. Szertelensége a jó ízlés
határait surolja s a szuggesztiv kulturáltság és ösztönös kulturátlanság
kevés írónkban jelentkezik olyan bizarr szuverénitással, mint Oláh
Gáborban. a. j.
Szemere György: Két leány. Regény. A regény, ahogy gyerekkorunkban
élveztük, voltaképen kiveszett. A mese bűbájos változatossága, pazar
szinei, fantasztikus valószinütlenségei Jókai óta valósággal a
mesevilágba süllyedtek vissza. A realitás hideg keze és éles szeme az
életet tépdesi és láttatja, s az újabb magyar regényirodalom (de meg e
külföldi is) vagy úgynevezett szórakoztató, limonádés szerelmi
históriákat ad, vagy véresen torz valóságokat. Az analitikus regények
sem követik Bourget valamikor annyira divatos útját, analízisük
viviszekció, kegyetlen boncolása vérző sziveknek és lázadó érzékeknek.
Szemere György újabban mesélni kezd. Romantikus módon, de nem ösztönös,
hanem tudatos fantáziával. Nyilván valami külön képet alkotott magának a
modern magyar olvasóközönségről és valahogyan a mai magyar társadalmat
is ilyen tudatos prizmán keresztül látja. Nem akar elmaradni a divatos
áramlatoktól, de nem is tud lépést tartani velük. Ezért mindig szép,
igaz és természetes, ahol a magyar életet írja le és erőszakolt,
elkényszeredett, mihelyest úgynevezett újszerűt akar adni. „Két leány‟
cimű regénye pompásan indul, erős, jellemző szinekkel, magyar humorral
és régi jó, tiszta levegővel s az olvasó és kritikus nem tudja
elképzelni, miért kellett a turáni tendencia és az okkultizmus zavaros
misztikumába fulladnia. A regény első része: a régi Szemere György--a
második: olyan valaki, aki nem akar elmaradni az újabb nemzedék
raffinált előretörései mögött. Holott Szemere György akkor nem marad el,
ha talentuma saját gyökerétől lombosodik. Vannak talentumok, amelyek nem
birják az átültetést és nem türik az idegen napot. a. j.
Pásztor József: Rangosan. (Alföldi történetek.) A vérbeli magyar írók
figyelme az utóbbi években feltünő módon terelődött a népélet felé. Volt
régebben is divatja a „népies elbeszélések‟-nek, de ezek az elbeszélések
a régi népszínművek kurtított kópiái voltak, hazug romanticizmussal,
émelygős frázisokkal és lehetetlen viaszfigurákkal. A modern magyar írók
a nép lelkének egyszerűségét lesik el, azt rögzítik meg, ahogyan ebben
az egyszerű, de fényes síkban visszatükröződik a modern élet reflexe. A
visszatükröződés az író szeme szerint változik, hol durvasággá, hol
trágársággá, hol finom, tiszta lelkiséggé. A két véglet itt Móricz
Zsigmond és Gárdonyi Géza, mindakettő őszinte és tisztán lát, de Móricz
többnyire csak a zordat, a testiséget látja tisztán, Gárdonyi a magyar
lélek tiszta, ősi szépségeit s ez a látásuk dönti el irodalmi poziciójuk
értékét is a jövendő itélőszéke előtt. A tanítványok ízlésük, hajlamuk
és talentumuk szerint egyik vagy másik iskolához sorakoznak s bizony
gyakran a fegyelmezetlen végletek torzításába esnek. Pásztor József
eleven és mindig friss talentumát épen lapunk hasábjain, egyik könyvéről
írt kritikánkban mi tereltük a népélet felé. Tősgyökeres magyar ember,
akit sokszor emlegetett mostoha irodalmi viszonyaink egy időre a
divatos, felületes és léha novellisztika felé sodortak--ötletes, érdekes
dolgokat produkált itt is, de nem mélyedhetett el abban a frivolításban,
amiben maga sem hitt. Ez a kötete, a „Rangosan‟ biztosan és tisztán
mutatja magyar szeme visszatükröző képességét. Gyengéd és ártatlan
humorú fényt vetít felénk, jólesőt és könnyű mosolygásra késztetőt. A
parasztlélek egyszerű síkján tömérdek szines, élénk, változatos képet
mutat írói kaleidoszkópja, forgatjuk, élvezzük, nem unjuk
meg,--mondhatnám gyermekiesen tiszta az örömünk, hogy valami ilyen komor
felhőtlenség nélküli szépségekre akadtunk és eszünkbe se jut, hogy a
magyar lélek mélységei és csodálatos magasságai nem tárultak elénk. „A
harang‟ cimű novelláját kivesszük ez alól az általánosítás alól, ez a
novella kikivánkozik a kaleidoszkóp színes, de szűk perspektívájából
mélységesen igaz, meghatóan emberi és magyar vonatkozásaival. Azzal
biztat, hogy az író is meg tud szabadulni, ha akar, azoktól a
korlátoktól, amelyeket talentuma elé a könnyű siker és a vasárnapesti
gyönyörködtetés hívságos vonzósága emelt. a. j.
Molnár Jenő: Amit csak ketten tudnak. A mai átlagirodalom úszik az
erotikában; ennek a novelláskönyvnek a címe is ékesen hirdeti, hogy a
kötetben bévül milyen írásművekkel találkozunk. Molnár Jenő egészen
névtelen és jelentéktelen író s csak azért írunk róla minden
értéktelensége mellett is, mert megjelenése a mai viszonyokban tipikus.
Teljesen napi fogyasztásra szánt novellákat tartalmaz a kötet, agyonírt
témákat variál a szerző s még a megírásban sincs semmi újság, pedig
ezzel meglehetősen elkényeztetnek bennünket a modern írók. Stílus-és
formaérzéke van a modern átlagirodalomnak is, de Molnár Jenőben nemcsak
hogy gondolat nincs, de a formája s a stílusa is gyatra, szürke. A
novellák egymás mellé sorakoznak, meséjük előre ismert, agyoncsépelt,
egyik se emelkedik a másik fölé s ha Maupassant minden kiválósága
mellett se számítjuk a klasszikusok legelejének, ezekkel a hatodrangu
XX. századbeli fiók-Maupassantokkal mitévők legyünk? --c.
[Illustration]