ELBESZÉLÉS. IRTA: JANCSÓ ILONA

A városvégi kis vendéglő nyári étkezője tulajdonképen egy hosszú tornác

az épület frontján. Keskeny deszkakorlát szegi. Ezen apró ládikák

vannak, amikbe futóbabot vetettek. A borfiú ezekre öblögeti a poharakat.

Közbül egy ajtó az étterembe nyílik. Szembe pedig egy léces ajtócska az

udvarra. Egyik oldalt egyetlen hosszú asztal áll. A másik oldalt apró

kerek asztalok nem épen hófehér abroszokkal leterítve. Mindnek a közepén

ott van a régi bőség szomorú tanujaként az üres fogpiszkáló-tartó. Egy

nikkel csizmácska, félig lecsukott pici nikkel ernyő, avagy ujjnyi

puttonyka. Ide többnyire vasutasok ülnek, kik gyorsan átfutnak a közeli

állomásról; veszteglő utasok s öreg nyugdíjas hivatalnokok. A hosszú

asztalnál tisztek ülnek. Egy pár orvos a kórházból s üdülő, gyógyuló,

fáradt alakok. Némelyik még fehér kötést hord a fején vagy gázpólyát a

kezén. Mind bicegve jön. Déli harangszóra a vasfogas ernyőtartó karikája

megtelik vastag, kampós botokkal.

Ebéd végén voltak már, Péterffy doktor csak akkor jött. Többnyire

elkésett. Egyetlen mozdulattal végigköszöntötte az asztalnál ülőket s

leült az őrnagy mellé, kivel kezet fogott. A tisztek egy ütemre

felugrottak. Előírás szerint, de bizalmasan tisztelegtek a

törzsorvosnak. Csak egy szörnyen sápadtarcú fiú maradt lesüppedve az

asztal végén. Székéhez mankó volt támasztva. Jobbkeze fehér pólyával

felkötve a nyakába lógott. Ez a fejét hajtotta meg mélyen. Mellette egy

hely üres volt. Az egyetlen pincér a tányérokat szedte. Karján a

porcellán pirámissal megállt a doktor mellett.

--Bab kolbásszal...

--Igen--felelt a doktor, mialatt tekintete szórakozottan révedezett a

szembeülők feje fölött, ki a térbe. A tavasz már féktelenül pompázott,

mint egy keleti királynő. A közeli sétatér fái már sátort vontak a

gondozatlan utak papírhulladékaira és a tavalyi avarra. A vasút rövid,

éles füttye már nem akadt meg az ágakba, hanem simán elsuhant a lombok

sűrűje fölött, mintha egy ujjongó, óriási rigó szállna el, melynek

fészke odaát van valahol eldugva a hegyoldalba ágyazott zöld dunyha

ráncába. Oldalt a nap nekifeküdt a kórház ablaksorának. Egybe épen fehér

párnát tett ki egy apáca. Piros csíkos pokrócot, meg egy gömbölyű

vizesüveget. Az üveg szikrákat szórt, mint egy óriási gyémánt...

--Mákosmetélt...

--Igen--hagyta rá a doktor.

--Mákost eszel?--szólt bele az őrnagy figyelmeztetően.--Hisz nem

szereted a mákost Jani.

--Igaz. Hozza dióval...

--Nem hiszem, hogy tudnám dióval szolgálni--szólt a pincér kissé

fancsalin, de restelkedés nélkül.

--Akkor szárazon, csak azt a kis megemészthetetlen szemetet ne szórják

reá...

Ez a pár szó, mintha megnógatta volna a mélázó belső embert. Szeretettel

végignézett a felmedáliázott fiúkon, akiket lábraállított, megfoltozott.

A sápadt fiúnál megállt. Ehez szólott:

--Ruzsinszky nem jön többet, Kolár.

--Nem? Miért, doktor úr?

Érzékeny, csonka volt ez a hang, mint az egész fiú.

--Meghalt.

Ezután a szó után nagy csendesség lett. Mozgások és energiák megálltak

egy pillanatra. A doktor már túl volt ezen. A nagy csendbe elkésett

ebédjét kanalazta. Valahogy mind és egyszerre, mintha látomást láttak

volna. Képzeletük szinte erőszakkal hozta elő Ruzsinszkyt. Ujra ott

látták ülni Kolár mellett. Kopott, de majesztétikus, mint egy száműzött

öreg herceg. Mintha látnák tar és nemesszabású koponyáját. Hosszú,

sovány ujjait, amint egy kis női zsebkéssel fogpiszkálót farag Kolárnak.

A sápadt fiú megdöbbenése meg épen olyan heves volt, mintha mellen

ragadta volna valaki, aki erős, aki ádáz. Érzéseinek összessége

szétpergett. Csak egy maradt, mint mikor a száraz kalászba csak egy mag

marad. Emlékezett. Pillanatok alatt visszaélt egy semmisnek látszó

epizódot, ami mégis--mondhatni--groteszk bájjal rajzolódott rá arra a

perce.

Az első szép, meleg napon történt. A sétatér felől kocogott mankójával.

Mint mindig, legkorábban, hogy ne kelljen székek és emberek között

botorkálni a helyére. A pincér az asztalt terítette kint a teraszon.

--Az őrnagy úr parancsára hoztuk ki--mondta és besietett, mert egy

vékony, ingerlő hang kiáltotta:

--Aladá-ár!

A beteg fiú bosszúsan mérte körül az asztalt. Egyik oldalt egy sor szék

volt a falnak támasztva. Előtte szorosan az asztal. Másik oldalt is egy

sor szék. E mögött alig egy lépésnyi hely a korlátig. Itt kell

elbotorkálnia, hogy szokott helyére, az asztal végére jusson. Egész kis

kálvária. A székek rendetlenül terpeszkedtek útjában. Olyan sok-sok

széklábot látott, mintha mindnek legalább húsz lett volna. Mankója

csúszott a kövön... Sapkája alatt pici hideg gyöngyszemek ültek ki a

homlokára... Sehol senki. Csak a túlsó oldalon, egy kis kerek asztalnál

egy öreg úr ujságot olvasott. Ugy tetszett, hogy az is elmegy. Ledobta

az ujságot s a kis léces ajtón kilépett a térre. Jobb is. Az ilyen kis

küzködéseket ne lássa senki. Ezután már mindig így lesz!... Nem ment el.

Csodálatosan mindig elébekerült. Egy pillanatig egy vonalba voltak.

Egyik kint, a másik bent a terraszon. Köztük a korlát a kis ládikákkal.

Az öreg úr előbbre ment, aztán hoszszú, sovány lábaival átlépte a

korlátot és előtte termett. Mindez az alatt történt, mig egy pillanatra

megállt tehetetlenül. Gyorsan eltaszigálta a székeket az útból.

Mosolygott. Ritkaság öreg arcon a mosoly.

--Lám,--mondta--milyen jó, hogy a nyugdíj nem nevel pocakot. Ez a pincér

egy teve. Egész torlaszt épített ide székekből... Bocsánat!... Lássa, én

öreg vagyok már... Megengedi, hogy segítsek? A nagyapja lehetnék... Én

már sok mindent megértek...

[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Felvonuló tábori tüzérség]

Az asztal végén a széket alátolta. Akkor a fiú úgy érezte, hogy gyöngén

átöleli.

--Jól van így?--A mankót mellétámasztotta.

--Ruzsinszky vagyok.

Kihúzta magát. Kisfiúsan szalutált s elment. Ujra elbujt az ujságok

mellé. Másnap a tornác előtt sütkérezett a delelő napon. A zsebéből

morzsát szórt. Egynapos pici, gömböc csirkék kapirgáltak a lábánál.

--Gyönyörű időnk van! Arany idő. Van szerencsém.

A kis ajtót kitárta előtte.

--Bocsánat. Tőlem elfogadhatja... Ez semmi. A hely szűk, de levegő az

van. Fő a levegő. Gondolja, hogy a nagyapja vagyok... Leülhetek, míg az

urak jönnek? Szívesen veszi? Ugy látszik, hogy megszerettem egy kicsit.

Ez megesik velem. Vén csacsi, magyarba ojtott lengyel vagyok... Na, már

most ez a két vér együtt... Míg fiatal voltam, a szivem mindig

muzsikált...

Ebből kifolyólag, belekezdett egy fölötte érdekes témába: Milyen hatása

volt a háborúnak a nőkre? Érdekesen beszélt. Játszott a témával.

Villogtatta. A fiú keserű pesszimizmusának kemény kapcsait hévvel

ostromolta. Nagyon belemelegedtek. A főhadnagy jött egy fiatal orvossal.

Ősz fejét mélyen meghajtotta előttük.

--Ruzsinszky vagyok. Engedelmükkel...

Visszaült egy pillanatra.

--Holnap folytatjuk, hadnagy úr. Meg kell önt győznöm...

Gálánsán köszönt és elment.

--Ki volt ez, Kolár?--kérdezte a doktorka.

--Jóformán magam sem tudom. Talán egy hímnemű és öreg Sherezáde...

Érdekes bácsi és jó, jó...

Azontúl minden nap ott ült a fiú mellett egy félórácskát. Istápolta.

Mulattatta kis történetekkel, érdekes hátterű epizódokkal. Már az egész

társaság ismerte, mert hol egyik jött előbb, hol a másik. Egy nap az

őrnagy is ott találta.

--Ruzsinszky vagyok. Engedelmével, őrnagy úr...

--Csak tessék! Örülök.

Lent az asztal végén finom és halk tere-fere folyt. Jóleső, kis

hahotákkal tarkázott zsongás. Néha Kolár is nevetett. Az őrnagy úr

rábólongatott a dologra s mintha még mindig ott tartanának: „Ruzsinszky

vagyok‟.--Igazán örülök--mondta ujra.

Egy vasárnap Péterffy doktor hamarabb szabadult a kórházból.

--Nini, kit látok! Te vagy, öregem?

--Engedelmeddel, Jánosom. Szertartásosan meghajolt.

--Csak parancsolj--mondta szivesen.--Örülök, hogy szerencsélteted

asztalunkat. Már hallottam egy jó öreg vidám bácsiról, aki itt lelki

medicinát osztogat. Bizony alighanem a te diplomád az igazi...

Aznap tüdősleves volt és báránysült salátával. Remek menű. Az őrnagy

kinálta, hogy ebédeljen a társasággal. Legyen vendégük.

--Méltóztassál, öregem--mondta a doktor is.

Finom gesztussal tiltakozott:

--Nem, grácia; nem. Megvannak a magam kis bogarai. Tizenegykor egy jó

kis harapós villást eszem egy pohár sörrel; hatkor pedig teát, egy pár

tojást vagy ilyesvalami könnyű hülyeséget, amit magam készítek el

otthon. Te tudod, Jánoskám, hogy ez elég öreg embernek. Hanem ha

megengedik, maradok száraz vendégnek...

Gondoskodott Kolárról. Ebéd végén fogpiszkálót faragott a fiúnak...

Később a doktortól tudtak meg még egyet-mást róla. A doktor, mint

helybeli, gyermekkorától ismerte. Különös, vonzó egyéniség volt mindig.

Igazi gavallér. A szűk viszonyok ketrecébe zárt királyi vad. Katonatiszt

volt. Aztán jött a szerelem és egy kis állás a só-hivatalnál... Egy

leánya is van. Zseni nagysám vagy amint ő hívta: „Zsenkó lányom‟. Zsenkó

igazi szépség volt néhány évvel ezelőtt. Sokunknak megdobbant a szive,

ha az uccán előtünt túlmagas, szoborszép alakja. Rendesen sima, sötétkék

ruhát hordott. Közelebbről aztán nem vonzott. Fagyosan fogadta a

hódolatot. Mondták, hogy kordába tartja a finom öreget. Meg-megnyirbálta

a tollait, hogy maradjon csak a földön. Ő maga számító volt és

praktikus. A postán volt hivatala, de otthon is katonás rendet tartott.

Az öreg büszke volt a leányára, de humoros, negédes zsörtölődésbe

burkolta.

--Zsenkó remek leány, csak egy kicsit nagy. Tyű, hogy is mondjam, úgy...

erős vagy mi.

Biztosítottuk az öreg barátunkat, hogy így nagyszerű, így királynői

Zsenkó nagysám... Tényleg, valóságos álmélkodással néztünk szűk

szoknyája után.

--Hát, gyerekek, kinek a pap, kinek a papné. Egy kicsi, riadós nőcske

nekem inkább teszi. Az olyant ölbe kapjuk, dédelgetjük, babusgatjuk...

Nem is tudom hova indult Zsenkó, hogy ilyen óriás lett...

A szép Zsenkó fölött is telt az idő, de még mindig utána kellett nézni

és néztünk is, habár már a legnagyobb fiút kézenfogva beiratni vittük a

piaristákhoz. Ez időtájt megfogott az öreg.

--Zsenkó férjhez megy, pajtikám.

Melegen gratuláltam. Nagy grandezzával fogadta.

--Még pedig jól, Jánoskám; jól. Egy tanácsos veszi a postától.

Felülvizsgálni jött a hivatalt. Zsenkó az ő sima, kék ruhájába... Na

aztán képzelheted... Jó gyerek, gavallér gyerek. Szeretem. Azonban nem

tudom, hogy lesz, ha valami zöld, gügyögő természet...

Komikusan megvakargatta a füle tövét, mintha mondta volna:

--Zsenkóval nem kukoricázol, kamerád.

Zsenkó elment. Ugy tudom, hivatalból is áttették az ura mellé...

Pár év alatt igen leromlott az öreg. Már jól benne voltunk a háborúban.

A nagy Moloch, minket orvosokat is ugyancsak hajtott. Ritkán láttam.

Feltünt.

--Nem jó így, öregem. Nagyon egyedül vagy. Legényesebbek vagyunk, ha

asszony köti csokorra nyakkendőnket... Szatírikusan pislogott.

--Tán ördögöd van, Jánoskám, hogy egy követ fujsz Zsenkó lányommal.

Folyton hí. Kezét a mell-zsebére tette, mintha mondta volna:

--Itt vannak a levelei. Mennyi argumentumot össze tudnak hordani az

asszonyok. Zsenkó mindig kitünő gyerek volt... Te is kitünő fiú vagy

Jánosom, de hagyjátok, hadd röpködjön az öreg darázs...

Ennyi volt s most meghalt--mondta a doktor.

--Sokszor van úgy,--folytatta a nagy csendbe, az után az egy szó

után--hogy az igazi színjáték csak akkor kezdődik, ha a függöny már

lehullt. A garasos tojások, meg a más garasos tápláló hülyeségek

óriásilag kinőttek a kis nyugdíj keretéből. Határozottan nélkülözött.

Sőt nem hagy nyugtot az a sejtés, hogy tegnap már lakása sem volt. Az

este tizenegykor keresztüljöttem a sétatéren. Egy pár súlyos betegemet

akartam még megnézni. Egy padon ült. Sohasem láttam kint ilyen időben.

Megállított valami. Mit csinálsz itt, bátyám? Nem szólt. Közel

hajoltam.--Halló, öregem!--Nagyon oda volt.

[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Nehéz ágyunk az

angol-francia állásokat lövi]

--Te vagy, Jánoskám? Köszönöm... Elszédültem egy kicsit. Bolond dolog,

de elszédültem. Te tudod, hogy megy az...

--Tudom, de azt is tudom, hogy ez nem jól megy így. Ne légy már olyan

makacs. Magam írok Zsenkónak, hogy jöjjenek utánad. Igy nem hagylak! Ott

a helyed a leányod mellett, akár akarod, akár nem. Kemény voltam hozzá.

Azt hittem akkor, hogy nagyon sajnálom, hogy jobban már nem

sajnálhatnám...

--Jánoskám--mondta, törött hangjába egy kis diadalmas öröm vibrált.

--Jó fiú vagy, okos ember vagy, de ebbe a dologba csak puja vagy...

Látod, úgy áll ám a dolog, hogy épen útban vagyok Zsenkóékhoz. Az éjféli

vonathoz indultam... Már nagyon zaklat. Itt a levele. Szivére tette a

kezét. Lehet, hogy igaza van. Hát legyen nektek lud, ha kövér... Megyek.

De látod, elszédültem egy kicsit... Ne törődj velem Jánoskám, ne...

Összecsuklott. Behozattam a kórházba. Hajnalra agonizált. A zsebébe

kerestem a Zsenkó címét. Volt nála: két vas hatos, egy zsebkendő, az a

kicsi kés... Abba a zsebbe, ott a szive fölött, ahova mindig mutatott,

nem volt semmi. Még egyszer, szinte csak magának mondta a

doktor:--semmi...

[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Megérkező nehéz ütegek]

Élet. X. évfolyam 19. sz. 1918. május 12 · 第 12 / 33 题