A városvégi kis vendéglő nyári étkezője tulajdonképen egy hosszú tornác
az épület frontján. Keskeny deszkakorlát szegi. Ezen apró ládikák
vannak, amikbe futóbabot vetettek. A borfiú ezekre öblögeti a poharakat.
Közbül egy ajtó az étterembe nyílik. Szembe pedig egy léces ajtócska az
udvarra. Egyik oldalt egyetlen hosszú asztal áll. A másik oldalt apró
kerek asztalok nem épen hófehér abroszokkal leterítve. Mindnek a közepén
ott van a régi bőség szomorú tanujaként az üres fogpiszkáló-tartó. Egy
nikkel csizmácska, félig lecsukott pici nikkel ernyő, avagy ujjnyi
puttonyka. Ide többnyire vasutasok ülnek, kik gyorsan átfutnak a közeli
állomásról; veszteglő utasok s öreg nyugdíjas hivatalnokok. A hosszú
asztalnál tisztek ülnek. Egy pár orvos a kórházból s üdülő, gyógyuló,
fáradt alakok. Némelyik még fehér kötést hord a fején vagy gázpólyát a
kezén. Mind bicegve jön. Déli harangszóra a vasfogas ernyőtartó karikája
megtelik vastag, kampós botokkal.
Ebéd végén voltak már, Péterffy doktor csak akkor jött. Többnyire
elkésett. Egyetlen mozdulattal végigköszöntötte az asztalnál ülőket s
leült az őrnagy mellé, kivel kezet fogott. A tisztek egy ütemre
felugrottak. Előírás szerint, de bizalmasan tisztelegtek a
törzsorvosnak. Csak egy szörnyen sápadtarcú fiú maradt lesüppedve az
asztal végén. Székéhez mankó volt támasztva. Jobbkeze fehér pólyával
felkötve a nyakába lógott. Ez a fejét hajtotta meg mélyen. Mellette egy
hely üres volt. Az egyetlen pincér a tányérokat szedte. Karján a
porcellán pirámissal megállt a doktor mellett.
--Bab kolbásszal...
--Igen--felelt a doktor, mialatt tekintete szórakozottan révedezett a
szembeülők feje fölött, ki a térbe. A tavasz már féktelenül pompázott,
mint egy keleti királynő. A közeli sétatér fái már sátort vontak a
gondozatlan utak papírhulladékaira és a tavalyi avarra. A vasút rövid,
éles füttye már nem akadt meg az ágakba, hanem simán elsuhant a lombok
sűrűje fölött, mintha egy ujjongó, óriási rigó szállna el, melynek
fészke odaát van valahol eldugva a hegyoldalba ágyazott zöld dunyha
ráncába. Oldalt a nap nekifeküdt a kórház ablaksorának. Egybe épen fehér
párnát tett ki egy apáca. Piros csíkos pokrócot, meg egy gömbölyű
vizesüveget. Az üveg szikrákat szórt, mint egy óriási gyémánt...
--Mákosmetélt...
--Igen--hagyta rá a doktor.
--Mákost eszel?--szólt bele az őrnagy figyelmeztetően.--Hisz nem
szereted a mákost Jani.
--Igaz. Hozza dióval...
--Nem hiszem, hogy tudnám dióval szolgálni--szólt a pincér kissé
fancsalin, de restelkedés nélkül.
--Akkor szárazon, csak azt a kis megemészthetetlen szemetet ne szórják
reá...
Ez a pár szó, mintha megnógatta volna a mélázó belső embert. Szeretettel
végignézett a felmedáliázott fiúkon, akiket lábraállított, megfoltozott.
A sápadt fiúnál megállt. Ehez szólott:
--Ruzsinszky nem jön többet, Kolár.
--Nem? Miért, doktor úr?
Érzékeny, csonka volt ez a hang, mint az egész fiú.
--Meghalt.
Ezután a szó után nagy csendesség lett. Mozgások és energiák megálltak
egy pillanatra. A doktor már túl volt ezen. A nagy csendbe elkésett
ebédjét kanalazta. Valahogy mind és egyszerre, mintha látomást láttak
volna. Képzeletük szinte erőszakkal hozta elő Ruzsinszkyt. Ujra ott
látták ülni Kolár mellett. Kopott, de majesztétikus, mint egy száműzött
öreg herceg. Mintha látnák tar és nemesszabású koponyáját. Hosszú,
sovány ujjait, amint egy kis női zsebkéssel fogpiszkálót farag Kolárnak.
A sápadt fiú megdöbbenése meg épen olyan heves volt, mintha mellen
ragadta volna valaki, aki erős, aki ádáz. Érzéseinek összessége
szétpergett. Csak egy maradt, mint mikor a száraz kalászba csak egy mag
marad. Emlékezett. Pillanatok alatt visszaélt egy semmisnek látszó
epizódot, ami mégis--mondhatni--groteszk bájjal rajzolódott rá arra a
perce.
Az első szép, meleg napon történt. A sétatér felől kocogott mankójával.
Mint mindig, legkorábban, hogy ne kelljen székek és emberek között
botorkálni a helyére. A pincér az asztalt terítette kint a teraszon.
--Az őrnagy úr parancsára hoztuk ki--mondta és besietett, mert egy
vékony, ingerlő hang kiáltotta:
--Aladá-ár!
A beteg fiú bosszúsan mérte körül az asztalt. Egyik oldalt egy sor szék
volt a falnak támasztva. Előtte szorosan az asztal. Másik oldalt is egy
sor szék. E mögött alig egy lépésnyi hely a korlátig. Itt kell
elbotorkálnia, hogy szokott helyére, az asztal végére jusson. Egész kis
kálvária. A székek rendetlenül terpeszkedtek útjában. Olyan sok-sok
széklábot látott, mintha mindnek legalább húsz lett volna. Mankója
csúszott a kövön... Sapkája alatt pici hideg gyöngyszemek ültek ki a
homlokára... Sehol senki. Csak a túlsó oldalon, egy kis kerek asztalnál
egy öreg úr ujságot olvasott. Ugy tetszett, hogy az is elmegy. Ledobta
az ujságot s a kis léces ajtón kilépett a térre. Jobb is. Az ilyen kis
küzködéseket ne lássa senki. Ezután már mindig így lesz!... Nem ment el.
Csodálatosan mindig elébekerült. Egy pillanatig egy vonalba voltak.
Egyik kint, a másik bent a terraszon. Köztük a korlát a kis ládikákkal.
Az öreg úr előbbre ment, aztán hoszszú, sovány lábaival átlépte a
korlátot és előtte termett. Mindez az alatt történt, mig egy pillanatra
megállt tehetetlenül. Gyorsan eltaszigálta a székeket az útból.
Mosolygott. Ritkaság öreg arcon a mosoly.
--Lám,--mondta--milyen jó, hogy a nyugdíj nem nevel pocakot. Ez a pincér
egy teve. Egész torlaszt épített ide székekből... Bocsánat!... Lássa, én
öreg vagyok már... Megengedi, hogy segítsek? A nagyapja lehetnék... Én
már sok mindent megértek...
[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Felvonuló tábori tüzérség]
Az asztal végén a széket alátolta. Akkor a fiú úgy érezte, hogy gyöngén
átöleli.
--Jól van így?--A mankót mellétámasztotta.
--Ruzsinszky vagyok.
Kihúzta magát. Kisfiúsan szalutált s elment. Ujra elbujt az ujságok
mellé. Másnap a tornác előtt sütkérezett a delelő napon. A zsebéből
morzsát szórt. Egynapos pici, gömböc csirkék kapirgáltak a lábánál.
--Gyönyörű időnk van! Arany idő. Van szerencsém.
A kis ajtót kitárta előtte.
--Bocsánat. Tőlem elfogadhatja... Ez semmi. A hely szűk, de levegő az
van. Fő a levegő. Gondolja, hogy a nagyapja vagyok... Leülhetek, míg az
urak jönnek? Szívesen veszi? Ugy látszik, hogy megszerettem egy kicsit.
Ez megesik velem. Vén csacsi, magyarba ojtott lengyel vagyok... Na, már
most ez a két vér együtt... Míg fiatal voltam, a szivem mindig
muzsikált...
Ebből kifolyólag, belekezdett egy fölötte érdekes témába: Milyen hatása
volt a háborúnak a nőkre? Érdekesen beszélt. Játszott a témával.
Villogtatta. A fiú keserű pesszimizmusának kemény kapcsait hévvel
ostromolta. Nagyon belemelegedtek. A főhadnagy jött egy fiatal orvossal.
Ősz fejét mélyen meghajtotta előttük.
--Ruzsinszky vagyok. Engedelmükkel...
Visszaült egy pillanatra.
--Holnap folytatjuk, hadnagy úr. Meg kell önt győznöm...
Gálánsán köszönt és elment.
--Ki volt ez, Kolár?--kérdezte a doktorka.
--Jóformán magam sem tudom. Talán egy hímnemű és öreg Sherezáde...
Érdekes bácsi és jó, jó...
Azontúl minden nap ott ült a fiú mellett egy félórácskát. Istápolta.
Mulattatta kis történetekkel, érdekes hátterű epizódokkal. Már az egész
társaság ismerte, mert hol egyik jött előbb, hol a másik. Egy nap az
őrnagy is ott találta.
--Ruzsinszky vagyok. Engedelmével, őrnagy úr...
--Csak tessék! Örülök.
Lent az asztal végén finom és halk tere-fere folyt. Jóleső, kis
hahotákkal tarkázott zsongás. Néha Kolár is nevetett. Az őrnagy úr
rábólongatott a dologra s mintha még mindig ott tartanának: „Ruzsinszky
vagyok‟.--Igazán örülök--mondta ujra.
Egy vasárnap Péterffy doktor hamarabb szabadult a kórházból.
--Nini, kit látok! Te vagy, öregem?
--Engedelmeddel, Jánosom. Szertartásosan meghajolt.
--Csak parancsolj--mondta szivesen.--Örülök, hogy szerencsélteted
asztalunkat. Már hallottam egy jó öreg vidám bácsiról, aki itt lelki
medicinát osztogat. Bizony alighanem a te diplomád az igazi...
Aznap tüdősleves volt és báránysült salátával. Remek menű. Az őrnagy
kinálta, hogy ebédeljen a társasággal. Legyen vendégük.
--Méltóztassál, öregem--mondta a doktor is.
Finom gesztussal tiltakozott:
--Nem, grácia; nem. Megvannak a magam kis bogarai. Tizenegykor egy jó
kis harapós villást eszem egy pohár sörrel; hatkor pedig teát, egy pár
tojást vagy ilyesvalami könnyű hülyeséget, amit magam készítek el
otthon. Te tudod, Jánoskám, hogy ez elég öreg embernek. Hanem ha
megengedik, maradok száraz vendégnek...
Gondoskodott Kolárról. Ebéd végén fogpiszkálót faragott a fiúnak...
Később a doktortól tudtak meg még egyet-mást róla. A doktor, mint
helybeli, gyermekkorától ismerte. Különös, vonzó egyéniség volt mindig.
Igazi gavallér. A szűk viszonyok ketrecébe zárt királyi vad. Katonatiszt
volt. Aztán jött a szerelem és egy kis állás a só-hivatalnál... Egy
leánya is van. Zseni nagysám vagy amint ő hívta: „Zsenkó lányom‟. Zsenkó
igazi szépség volt néhány évvel ezelőtt. Sokunknak megdobbant a szive,
ha az uccán előtünt túlmagas, szoborszép alakja. Rendesen sima, sötétkék
ruhát hordott. Közelebbről aztán nem vonzott. Fagyosan fogadta a
hódolatot. Mondták, hogy kordába tartja a finom öreget. Meg-megnyirbálta
a tollait, hogy maradjon csak a földön. Ő maga számító volt és
praktikus. A postán volt hivatala, de otthon is katonás rendet tartott.
Az öreg büszke volt a leányára, de humoros, negédes zsörtölődésbe
burkolta.
--Zsenkó remek leány, csak egy kicsit nagy. Tyű, hogy is mondjam, úgy...
erős vagy mi.
Biztosítottuk az öreg barátunkat, hogy így nagyszerű, így királynői
Zsenkó nagysám... Tényleg, valóságos álmélkodással néztünk szűk
szoknyája után.
--Hát, gyerekek, kinek a pap, kinek a papné. Egy kicsi, riadós nőcske
nekem inkább teszi. Az olyant ölbe kapjuk, dédelgetjük, babusgatjuk...
Nem is tudom hova indult Zsenkó, hogy ilyen óriás lett...
A szép Zsenkó fölött is telt az idő, de még mindig utána kellett nézni
és néztünk is, habár már a legnagyobb fiút kézenfogva beiratni vittük a
piaristákhoz. Ez időtájt megfogott az öreg.
--Zsenkó férjhez megy, pajtikám.
Melegen gratuláltam. Nagy grandezzával fogadta.
--Még pedig jól, Jánoskám; jól. Egy tanácsos veszi a postától.
Felülvizsgálni jött a hivatalt. Zsenkó az ő sima, kék ruhájába... Na
aztán képzelheted... Jó gyerek, gavallér gyerek. Szeretem. Azonban nem
tudom, hogy lesz, ha valami zöld, gügyögő természet...
Komikusan megvakargatta a füle tövét, mintha mondta volna:
--Zsenkóval nem kukoricázol, kamerád.
Zsenkó elment. Ugy tudom, hivatalból is áttették az ura mellé...
Pár év alatt igen leromlott az öreg. Már jól benne voltunk a háborúban.
A nagy Moloch, minket orvosokat is ugyancsak hajtott. Ritkán láttam.
Feltünt.
--Nem jó így, öregem. Nagyon egyedül vagy. Legényesebbek vagyunk, ha
asszony köti csokorra nyakkendőnket... Szatírikusan pislogott.
--Tán ördögöd van, Jánoskám, hogy egy követ fujsz Zsenkó lányommal.
Folyton hí. Kezét a mell-zsebére tette, mintha mondta volna:
--Itt vannak a levelei. Mennyi argumentumot össze tudnak hordani az
asszonyok. Zsenkó mindig kitünő gyerek volt... Te is kitünő fiú vagy
Jánosom, de hagyjátok, hadd röpködjön az öreg darázs...
Ennyi volt s most meghalt--mondta a doktor.
--Sokszor van úgy,--folytatta a nagy csendbe, az után az egy szó
után--hogy az igazi színjáték csak akkor kezdődik, ha a függöny már
lehullt. A garasos tojások, meg a más garasos tápláló hülyeségek
óriásilag kinőttek a kis nyugdíj keretéből. Határozottan nélkülözött.
Sőt nem hagy nyugtot az a sejtés, hogy tegnap már lakása sem volt. Az
este tizenegykor keresztüljöttem a sétatéren. Egy pár súlyos betegemet
akartam még megnézni. Egy padon ült. Sohasem láttam kint ilyen időben.
Megállított valami. Mit csinálsz itt, bátyám? Nem szólt. Közel
hajoltam.--Halló, öregem!--Nagyon oda volt.
[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Nehéz ágyunk az
angol-francia állásokat lövi]
--Te vagy, Jánoskám? Köszönöm... Elszédültem egy kicsit. Bolond dolog,
de elszédültem. Te tudod, hogy megy az...
--Tudom, de azt is tudom, hogy ez nem jól megy így. Ne légy már olyan
makacs. Magam írok Zsenkónak, hogy jöjjenek utánad. Igy nem hagylak! Ott
a helyed a leányod mellett, akár akarod, akár nem. Kemény voltam hozzá.
Azt hittem akkor, hogy nagyon sajnálom, hogy jobban már nem
sajnálhatnám...
--Jánoskám--mondta, törött hangjába egy kis diadalmas öröm vibrált.
--Jó fiú vagy, okos ember vagy, de ebbe a dologba csak puja vagy...
Látod, úgy áll ám a dolog, hogy épen útban vagyok Zsenkóékhoz. Az éjféli
vonathoz indultam... Már nagyon zaklat. Itt a levele. Szivére tette a
kezét. Lehet, hogy igaza van. Hát legyen nektek lud, ha kövér... Megyek.
De látod, elszédültem egy kicsit... Ne törődj velem Jánoskám, ne...
Összecsuklott. Behozattam a kórházba. Hajnalra agonizált. A zsebébe
kerestem a Zsenkó címét. Volt nála: két vas hatos, egy zsebkendő, az a
kicsi kés... Abba a zsebbe, ott a szive fölött, ahova mindig mutatott,
nem volt semmi. Még egyszer, szinte csak magának mondta a
doktor:--semmi...
[Illustration: SEREGEINK A NYUGATI FRONTON--Megérkező nehéz ütegek]