A természet élete, akárcsak az emberé, álom és ébrenlét között
váltakozik. Az álmot a tél kényszeríti reá, a felébredést a tavasz hozza
meg neki, mely fokozatosan tárja föl szépségeit. Hajnalát a hóvirág
jelenti. Alig hogy olvadni kezd, máris kidugja bókoló fejecskéjét.
Mintha körülnézne, előbujhatnak-e szunnyadó társai. Ezek sem váratnak
magukra sokáig. Egymás után törnek felszinre a tulipán, a jácint, a
tavasz ez ékes virágai. Korai ébredésüket hagymájuknak köszönhetik, mely
még a megelőző esztendőből hozta magával a kifesléshez szükséges
anyagokat.
[Illustration: A FRANCIÁKTÓL ELPUSZTÍTOTT NOYON BUFA]
A Nap hevének növekedtével az ibolyák bánatos színétől, a boglárkák
sárga szirmaitól megélénkül a bokrok alja is. A fűzfa, nyárfa és mogyoró
barkáikkal jelzik új életre keltüket. Lassanként a rétek fakó színe
smaragdzöldre változik, a tavak tükrét új kerettel övezi a madárzajtól
hangos nádas és éledni kezd a bükkös is. Ilyenkor a csupasz ágak között
még a fák tövéig be tud hatolni a napsugár. E kedvező alkalmat sietnek
kihasználni a kankalin, madársóska, berki kökörcsin, hogy mire árnyék
borul reájuk, virágzásukat befejezhessék. Utánuk a cserjék kezdik
bontogatni lombjukat. Később, mikor a szálfák is kilombosodnak és
mozaikszerűen záródó leveleikből boltozatot építenek föléjük, már nem
oly kedvezők fejlődésükre a viszonyok. Hisz a lombsátoros erdőben
nincsen verőfény, a napsugár csak megtörten jut el az erdő mélyébe.
Ebben a félhomályban, az oszlopszerű fatörzsek között, a boltiveket
utánzó ágak alatt mintha ősi dómban járna az ember, melynek
miszticizmusából a kakukszó és a besurranó fénykévékben szitáló
legyecskék tánca tereli vissza figyelmünket a való életre.
A tavasz az erdő és mezővel együtt zöld színbe öltözteti az útmenti
pocsolyákat is. Az árkok naptól áthevült vize töméntelen moszatkának ad
lakhelyet, melyek látszólag porszemekből kelnek életre. Ugyanis az
egysejtű moszatok parányi teste, mikor beköszönt a téli fagy, vastag
burkot ölt magára. Ezzel védi magát a tél viszontagságai ellen. De ha a
tavaszi szellő felkapja és pocsolyába hullatja, az élő anyag hamar
előbujik szilárd tokjából. Megszabadulva börtönéből, a napsugártól zöld
színt kap és néhány nap multán az oszlás által megsokasodott ivadékai
fátyolszerű tömegben népesítik be a pocsolyák vizét.
[Illustration: FRANCIA TELITALÁLAT A LAONI SZENT MÁRTON TEMPLOMON BUFA]
Hasonlóan egyszerű számos felsőbbrendű növény ujjászületése is. A
gyöngyvirág, az ibolya föld alatt rejlő tőkéjéből hajt ki olyanformán,
mint mikor a fák holtnak látszó ágain kifakadnak a rügyek és leveles,
virágos hajtás lesz belőlük. Ily módon nemcsak az áttelelt növény
újulhat meg, hanem új egyedek is keletkeznek. Figyeljük csak meg a kerti
eper tövéből kiinduló, hosszú indákat. Ahol ezek gyökeret vernek,
mindenütt egy-egy eperbokor fejlődik, hasonlóan ahoz, mint mikor a
földbe dugott bujtások megerednek. Az állatvilágban is vannak eféle
jelenségek. A kettévágott földi giliszta, akárcsak a levágott és nedves
talajba szúrt fűzfavessző, nem pusztul el, hanem a csonka részek
kiegészülnek és két új állat keletkezik.
A kisarjadzásnál sokkal hosszabb folyamat a növényéletnek magvak útján
való megújulása. A mag meglehetősen bonyolult képződmény. Egész kis
növényt rejt magában ez a csira, melynek születése a virágban megy
végbe. A mag kialakulása tulajdonképen két sejt egybekelésének az
eredménye. Miként ugyanis az állatoknak, a virágoknak is van petéje.
Székhelye a termő alsó részében található magrügy és hivatása ugyanaz,
mint a madártojásé vagy halikráké: új élőlény létrehozása. Erre azonban
önmagától nem képes, előbb egy másik sejttel kell egyesülnie, amit a
porzókban képződő virágpor szolgáltat. Arra, hogy a virágpor eljuthasson
a petesejthez, különböző utakat használ föl a természet. A fűzfák és
mogyoróbokrok barkás ágait lengető szél, a búzakalászokat ringató
fuvalat, főleg pedig a virágokat látogató méhek és lepkék mind azt
szolgálják, hogy a virágport a termő bibéjére juttassák. Ha ez
megtörtént, a virágpor kemény, bibircses burka felreped és nyúlványt
bocsát le a magrügyhöz. E nyúlványon, mint valami tömlőn, a virágpor
folyós tartalma lejut a magrügyben pihenő petesejthez, azzal összeolvad
és megtermékenyíti.
A megtermékenyítés csodás hatással van a petesejtre. Az eddig önmagában
tehetetlen sejt most el kezd oszlani és egymásután hozza létre a
sejteket.
Az új sejtek kezdetben mind egyformák és gömbalakú halmazt alkotnak.
Később azonban, mintha valami rendező kéz működne közöttük, eltérő
csoportokká különülnek. Dudorodások és bemélyedések jelennek meg a most
már fejlődésben levő kis embrión, melyek addig-addig módosulnak, mígnem
kialakul a gyököcskéből, száracskából és sziklevelekből álló csira.
Ezáltal a magrügy maggá válik és utána a növényke rendszerint nyugalomra
tér. Csak lappangva marad fenn benne az élet. Ilyen állapotban hideg,
szárazság nem egykönnyen árthatnak neki. Baj nélkül elviseli a tél
viszontagságait és tavasszal, ha nedvességhez meg levegőhöz jut, a nap
melegének hatása alatt újult erővel fog hozzá a csirázáshoz.
Az életfolyamatok közös eredetének bizonyságául a magképződéshez
hasonlóan megy végbe az állatok, sőt az ember születése is. Ennek
megértésére igen alkalmas az édesvízi hidra megfigyelése. Ez állatka
csak egy-két centiméter és teste hosszúkás, üres tömlő. Egyik vége meg
van rögzítve, a másik szabadon áll és karszerű nyúlványokkal van
felszerelve. A karok a táplálék megszerzésére szolgálnak. A szerzett
eledel a közöttük levő nyíláson jut a testüregbe. Kellő nagyság elérése
után az állatkán bimbószerű dudorodások keletkeznek és ezek a növények
sarjadzásának megfelelően, új állatokká fejlődnek. Vannak azonban
dudorodások, melyek petesejtet rejtenek belsejükben és nem képesek ily
módon új egyénekké alakulni. Náluk ez csak akkor következik be, ha a
szomszédos dudorodásokban képződő termékenyítő sejtek kiszabadulva a
petesejthez úsznak és vele, miként a virágpor a magrügyek petéjével,
egybekelnek.
Az a két sejt, melyek egyesüléséből az új szervezet kialakul, különösen
az állatvilágban rendszerint két egyéntől származik és így az újszülött
tulajdonságai az öröklés folytán két egyén képességeiből tevődnek össze.
E keverődésnek az egyén és faj szempontjából egyaránt nagy a
jelentősége. Nevezetesen, ha valamely szervezet folyton csak oszlás,
sarjadzás által szaporodik, az egymásután következő generációk annál
satnyábbak lesznek, minél távolabb esnek a kiinduló ponttól. Végre
annyira elcsenevészednek, hogy szaporodó képességük elvész. Ezt a
végkimerülést az időnként közbe ékelődő megtermékenyítés gátolja meg.
Akkor ugyanis, midőn az anya tulajdonságait képviselő petesejt egyesül
az apa sajátságait magába záró termékenyítő sejttel, a szervezet új
tulajdonságokra tesz szert és megifjodik.
A másik fontos következménye a két egyéntől való származásnak, hogy kint
a szabad természetben a párokká alakulható egyedek és ezzel együtt az
örökölhető tulajdonságok száma a végtelennel határos. Eszerint az
ivadékok változatossága is szinte kiszámíthatatlan. Ez az oka, miért
nincs két teljesen egyforma élőlény, ami védi a fajt a kipusztulástól. A
levegő meg a talaj eltérő összetétele, a nedvesség meg a fény különböző
eloszlása, valamint a többi körülményeknek helyről-helyre való változása
hozza ezt magával. Ily viszonyok között, ha a fajok egyedei teljesen
megegyezők volnának, jóval kevesebben maradhatnának meg közülök, mint
mikor öröklött képességeik változatossága révén alkalmazkodnak a helyi
viszonyokhoz és ezáltal a maguk szükségletét meg a fajfennmaradás
követelményét is kielégítik.
[Illustration: A LAONI TÖNKRELŐTT SZENT MÁRTON TEMPLOM BUFA]