Mert nincsen Hunyadia,
Rideg nemzet mulat ott,
Hol hajdan magyar lakott.
A lágy tárogató sírt
Mindenütt, hol magyar birt,
Földjét lakta a nemzet,
S igaz hazafit nemzett.
Sarkantyu és párducz bőr
Volt czímere s medve szőr,
Kalpag fedezte fejét,
Vas pánczél erős melyjét.
De már ezek elmultak,
Hogy a hősök elhunytak,
A magyar dolmány helyett
Frakk lett módi viselet.
Kalpag helyett egy piczi
Posztóból készült miczi
Fedi fejét mindennek, –
A módi oka ennek!
5.
Kék asztalom, zöld abroszom,
Katona az én galambom,
Ugy megballag Szeged felé,
Szint’ ugy fáj a szivem belé.
Kisütött a nap a síkra,
Járnak én utánam sírva,
Ne járj én utánam sírva,
Katonának vagyok irva.
6.
Sírt az anyám egykor értem,
Mikor katonává lettem,
Ne sirj, anyám, fiad jól van
Vitézek közt a táborban.
Sátorkaró árnyékában
Nyugszom szomoru ágyamban,
Köpönyeggel takaródzom,
Magam árnyékában nyugszom.
7.
Most nyílik a szelid rózsa bimbója,
Ki van tűzve édes hazám zászlója,
Sok szép ifju felesküszik alája,
Ezt kivánja most a magyar hazája.
Már magam is katonának beállok,
Legalább majd megsiratnak a lányok;
Ne sírjatok honszerető leányok,
Kedvesteknél drágább legyen hazátok!
8.
Új-Aradon ég a világ egy házba’,
Barna kis lány hajladozik magába.
Barna kis lány, ne hajladozz’, gyere ki,
Régen vár már az őrsereg ide ki!
9.
Rövid a sarkantyum nyaka,
Nem aludtam az éjtszaka,
Nem jön a szememre álom,
Mert a csendbontókat várom.
Rám veszem nemzeti ruhám.
Megnyergelem a paripám,
Megcsókol a feleségem, –
Haza jövök még én szivem.
Menjünk hát kapitány uram,
Itthon marad apám uram,
A buzát is feltakarja,
Ha azt az isten akarja.
Isten veled lelkem fele,
Nem gondolok már én vele,
Mert az isten haza hoz még,
Ne sírjunk hát többet, elég.
Az istennek békesége,
A lelketek csendessége
Véletek itthon maradjon,
A jó isten el ne hagyjon!
10.
Fel van a sárga nyergelve,
Én ülök a tetejébe,
Holnap megyek olyan útra,
Kiről hamar ne várj vissza.
Feleségem, két gyermekem
Kire hagyom én istenem!
Az van a csákómra írva,
Feleségem ne várj vissza.
Ne sírj kedves feleségem,
Ne szomorítsd a cselédem,
Istenben van reménységem.
Visszahoz a sárga engem.
11.
Három szinű lobogót tart a magyar,
Melynek hive holtig maradni akar,
Örömmel nézz erre, ő ezt nem bánja,
De hogy elmaradt rózsája tőle, nagyon sajnálja.
Jőj el, kedves babám, lefelé velem,
Tisza partján a táborban lesz helyem,
Visszatérünk, ha az idő eltelik,
Ugy élünk a mint ezután szabad magyarhoz illik.
Igy érezni szép a magyar polgárnak,
Ki önként lett védője a hazának,
Élni, halni szabadságért ki akar,
S a robotra által menni soha többé nem akar.
12.
Még Aradnál szépen szólott a banda,
Világosnál gyászba borúlt a haza,
Világosnál raktuk le fegyverünket,
Mert vezérünk ott adott el bennünket.
13.
Szolnok alatt elkészült már a vasut, a vasut,
Elmasérozott már azon a Kossuth, a Kossuth,
Elvitte az magával a koronát,
A németnek mindenféle pompáját.
Levették már a nemzeti lobogót, lobogót,
Mert vezérünk, Görgei, áruló volt, -ruló volt,
Eladta a hadsereget, Aradvárt,
Az áruló szedte fel, haj, az árát.
14.
A toronyban sárga-fekete rongy lóg,
Alatta egy bámész nép ott ácsorog.
Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? –
Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!
Honnan jösz te oly leverten jó pajtás?
Mért sir egyik szemed jobban mint a más?
Orczáidon mért látni oly bánatot,
Mintha elmult volna már a világod?!
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó isten kegyelme;
Világostól hozom a nagy bánatot,
Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.
A magyarnak nincsen többé hazája,
Elbujdoshat immár a nagy világba.
A temetés roppant volt és nagyszerü,
Százezernél több volt ott a kesergő.
Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok?
Láttam, midőn izekre szaggattátok,
Sirva dobtátok el hős fegyverteket –
Hogy az isten áldjon meg benneteket!
Sirva borult huszár lova nyakára,
Megölelte, csókolta utoljára,
Földhöz vágta lángöblü karabinját,
Boszujában ketté törte a kardját.
A nap épen akkoron alkonyodott,
És az egész magyar nép mind vérben volt,
Mintha sírt volna még az ég maga is,
Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.
És te mégis jóságos isten nézted,
E szép hazát eltemetni engedted,
Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás –
Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!
Világosnál leraktuk fegyverünket,
Mert Görgei ott adott el bennünket,
Fegyverünket letettük a muszkának,
Engedtünk az áruló parancsának.
15.
Becskereknél széles árok,
Ott vannak a szerviánok,
Viselik a veres sapkát,
Mellette a kardot, puskát –
Magyar huszár!
Hallod-e te vad rácz fattyú!
Van-e a juhod közt tokjuh?
A kiben van hat font fagygyú,
Hat ponyvára való gyapjú? –
Juhász fattyú!
Hallod-e te magyar fattyú!
Van-e patrontásban bankó? –
Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
Hatszáz szerviánba való,
Vad rácz fattyú!
16.
Megálljatok fiúk, fáradt vitézek,
Hazámra még egyszer vissza hadd nézek!
Pihenjünk meg utóljára hantjain,
Ha vérrel nem segithetünk bajain.
Isten hozzád kedves hazám határa,
Szálljon áldás földed minden porára!
Isten hozzátok magyarok, véreink!
Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.
Huszár voltam, isten szárnyas angyala,
Kedves hazám ellenének ostora;
Rabigában nyögsz te addig drága hon,
Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.
Ötven csatában küzdöttem szép hazám
Érted, halál még sem akadott reám:
Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, –
Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.
Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
Csak egyedűl maradtam én ily árván,
Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom,
Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.
Szegény pára fakó lovam te vagy már,
Ki egyedül török földön velem jár,
Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz,
Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.
Kedves hazám látlak-e még valaha?!
Önnön fiad volt tehozzád mostoha,
Ki eladta ős apáink szent honát –
Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!
Elmegyek én, de utolsó szent hantod
Megcsókolom, a mért annyi vért ontott
A magyar nép, kinek nincsen hazája –
Még az ég sem igazságos hozzája!
Édes hazám majd egyszer még valaha
Felderűl a szabadságnak hajnala,
Akkor én is visszatérek, vissza én,
Ott halni meg édes hazám szent földén.
17.
Felmentem a temesvári sánczra,
Visszanéztem szép magyar hazámra;
Szülőföldem, édes Magyarország,
De messze vagy, de messze vagy hozzám!
Hallok itten idegen hangokat,
Fájdalmában szivem majd meghasad,
A magyar szó örömre serkentget,
A ki szólja: az isten áldja meg!
Lengedezve fuj a Mátra szele,
Kedves babám fohásza jön vele,
A fohász közt egy gondod legyen rám,
Ne feledkezz’ rólam kedves rózsám.
Nem felejtlek, – jaj de roszul érzek!
Bánatomban tovább nem is élek;
Elhervadok, mint virág a napon
Értetek szép hazám és galambom!
18.
Édes anyám nem lett volna,
Katona sem lettem volna,
De még akkor beiratott,
Mikor bölcsőben ringatott.
A szegedi kaszárnyába
Sok réguta be van zárva.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia.
Sírhat az az édes anya,
Kinek két fia katona;
Összeborúl mind a kettő,
Sírnak mint a zápor eső.
Édes anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Jobb lett volna kis koromba’
Koporsóba zártál volna!
19.
Uj városon van egy rongyos csárda,
Ottan iszik egy legény bujába’.
Igyál pajtás, igyál utóljára,
Holnap visznek nagy Itáliába,
Holnap visznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.
20.
Magas a szegedi torony,
Elejtettem az ostorom,
Majd feladja a galambom,
Két orczáját megcsókolom.
Piros orczád be meghervadt,
Mióta nem csókoltalak.
Hát még nyolcz esztendő alatt! –
Talán a szivem meghasad.
Ugyan ki gondolta azt ki,
Hogy nyolcz esztendőt töltsön ki?
Elég volna abból egy is,
Gondolkozhat’ még addig is.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Sétál magas kaszárnyába’,
Fáj a szive babájára.
21.
Búsan, búsan harangoznak hajnalra,
Kis pacsirta gyász nótáját dalolja,
Dalold, madár, aztat a bús verseket:
Katonának írják a legényeket.
Ki is hozták már az intő czédulát,
Azt a lányok könnyes szemmel olvassák,
Könnyes szemmel azt olvassa belőle:
Katona már a kedves szeretője.
Elmégy, rózsám, itt hagysz nagy árvaságra,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Nem takarsz már többet bodor subádba.
Eljöttek már az urak vizitálni,
Apák, anyák nem tudnak mit csinálni,
Könnyes szemmel zokogva panaszolják,
Most kisérik vizitálni a fiját.
Kedves testvér én is ki vagyok írva,
Ki van, látom, a nevem is ragasztva,
Én huztam ki az utolsó numerát
Nem is találtak bennem semmi hibát.
Két katona ki is kisért megnyírni,
Édes anyám utánam jött kikérni,
Kéri értem a hadnagyot, kapitányt:
Hogy ne nyirassa meg azt az egy fiát.
Elmehetsz már szegény asszony dolgodra,
Meg van nyírva már a fiad, katona,
Most öltözik átillába, csákóba,
Folyhat már le bús künnyeid orczádra.
Jön a gőzös, nem áll itten hiába,
Minden órába egy arany az ára,
Bár a kerék kitört volna alóla,
Nem vitt volna messze Itáliába.
Nem törik el, vas a gőzös kereke,
Mert a vasút erősen van készitve,
Szalad rajta, mint a szélvész a habon –
Vissza jövök, édes anyám, a nyáron!
22.
Édes anyám egyetlenegy fia,
Az is ki van katonának írva,
Nincsen abban szánakozó lélek,
A ki engem katonának bévett.
Kedves rózsám elvettelek volna,
Katonának be nem vettek volna,
De már igy a jó istenre bizlak,
Mert elvisznek engem katonának.
Várjál magyar! majd most kerűlsz lánczba,
Nem tánczolsz már többé a kocsmába!
Majd elvisznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.
Ha felűlök kis pej paripámra,
Beugratok Nagy Németországra,
Visszanézek Kis Magyarországra –
Könnyem csordúl két piros orczámra.
Hogy kell itt megszoknom jaj istenem!
Hogy kell azt a német lányt szeretnem!
Ha ölelem: karjaim elhalnak,
Ha csókolom: könnyeim húllanak.
Ezzel felűlnek a gőzkocsira,
Elől-hátúl fegyveres katona,
És csak egyet fütytyent a masina:
Isten hozzád sok jó édes anya!
Sír az anyám, sirat engem nagyon,
Édes anyám már most ne sirasson,
Ha az isten éltemet megnyujtja:
Visszajövök nyolcz esztendő mulva.
23.
Már látom, hogy katonának kell lennem,
A német mondúrjába kell öltöznöm,
Muszájképen kell a császárt szolgálnom,
Ugyan, babám, hogy kell tőled megválnom!
Háromféle szőre van a lovamnak,
Jaj de félek, elvisznek katonának;
Nem félek én a szerető-tartástól,
Jaj de félek az egreczírozástól.
24.
Szegény legény feltekint az égre,
Szeretőjét bizza az istenre,
Arra bízza, az viseli gondját,
Nem öleli már karcsú derekát,
Jaj de szépen kékellik az erdő,
De még szebben zöldellik a mező,
Kis kertemben csillámlik a harmat –
Kedves babám, örökre elhagylak!
Gyenge lábom, gyenge másérozni,
Gyenge karom a fegyvert forgatni,
Ád az isten nekem annyi erőt,
Kiszolgálom azt a nyolcz esztendőt.
25.
A gőzösnek hat kereke
Bárcsak ízré-porrá törne,
Bárcsak izré-porrá törne,
Hogy minket el ne vihetne.
Anyám, anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Örűltél a szűlésemnek,
Felneveltél a németnek.
El kell, el kell, el kell menni,
Vásárhelyt itt kell már hagyni!
Hagyok olyan szép lányt benne:
Holtig fáj a szivem érte!
26.
Édes anyám, ha eljön kend,
Szeged felé indúljon kend,
Ott vannak az új rekruták,
Kiknek göndör haját nyírják.
Jaj de boldog édes anya,
Kinek nincsen egy csep fia!
Boldogtalan édes anya,
Kinek husz éves a fia!
Bárcsak a gőzös kereke
Izré-porrá összetörne,
Izré-porrá összetörne,
Hogy engem el ne vihetne.
Eredj haza feleségem,
Ne sirass már tovább engem,
Az van a csákómra irva:
Nem szabadulok meg soha!
27.
Sárga virág fekete közepe,
Jaj de gyászos a rózsám élete!
Hogy ne volna gyászos az élete:
Mindörökké katona a neve!
28.
Most kapott a biró egy kis ujságot;
Hogy szedje össze a fiatalságot.
Sok szegény leánynak szeme könnyezik,
Mikor a babáját felöltöztetik.
A szegedi városháza be sárga,
Oda ment az én rózsám be sétálva,
Irok neki vigasztaló levelet:
Szabadits ki, kedves rózsám, ha lehet.
Kocsmárosné kápolnája a pincze,
Imádságos könyvecskéje az itcze;
Rójja, rójja, kocsmárosné, száz itcze,
Van babámnak préda pénze, hadd költse!
Kocsmárosné, lelkem, nincs semmi bajom,
Csakhogy a rózsámat már itt kell hagynom.
Mire az a nyolcz esztendő elkerűl:
A szerelem addig tőlem elrepűl.
29.
Magentánál történt egy napon csata,
Hol sok ezer magyar vére kiomla,
A francziák közül is sok meghala,
Mert a magyar vitézséget mutata.
Már énnekem nem kell többé szerető,
Szeretőm lesz nekem már a temető,
Virágzik a viczenzai temető,
Temessenek engem belé legelsőbb.
30.
Kocsmárosné! jó bort az asztalára,
Magyar gyerek jött be a szobájába,
Jó veres bort hozzon az asztalára,
Hadd igyon a magyar gyerek bújába’!
Már én többet Hesz bakája nem leszek,
Csákóm mellé zöld felzájkot nem teszek,
Mert elmegyek a szép Magyarházába,
Ott maradok a szép Magyarországba’.
Nincs jobb egyetlen jó édes anyánál,
Nincs szebb élet a szép Magyarhazánál.
Hej sok magyar most vérét kiontotta,
Kit eltalált a franczia golyója.
Isten hozzád már Mántova örökre,
Most indúlok kedves honom keblibe,
Majd meglátom kedves honom határát,
Megcsókolom kedves rózsám orczáját.
Gyenge lábbal lépdegélek honomban,
Hazámbeli szép kis leány karomban;
Most értem el hazámnak dicső napját,
Mert kedvesem égő szeme ragyog rám.
31.
Isten hozzád Veníczia városa!
Már én többet nem leszek a lakosa!
Elbúcsúzok híres, erős váradtól,
A tengernek rettenetes habjától.
Rettenetes a tengernek a habja,
Hej, sok magyar fiú utazik rajta;
Tenger habja hányja, veti a gályát,
Sok magyar lány siratja a babáját.
Hegyes, völgyes országokat bejártam,
Párját az én hazámnak nem találtam!
Isten hozzád Olaszország határa;
Már én többé nem leszek a lakosa.
Szépen hangzik a gőzkocsi zörgése,
Mikor megyen a nagy Németországon,
Magyar legény tartja rajta a kormányt,
Magyarhonnak igazítja az útját.
Kedves rózsám, már én haza érkeztem,
Külföldeken sok bujdosást végeztem,
Bujdosója voltam a nagy világnak,
De most leszek honfia a hazámnak.
32.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mert nem tudja, mely órában
Eshetik el a csatában.
Ki a csatában elesik,
Sík mezőben temettetik,
Sík mező a temetője,
Száraz ágból a keresztje,
Az én fiam is elesett,
Sík mezőben temettetett,
Zöld fű nőtte fel a sírját,
Kit sirattam sok éjtszakán.
33.
A baraczkfa pirosat virágzik,
Kis pej lovam alattam cziczázik,
Cziczázz, lovam, cziczázz utóljára,
Holnap megyek veled a csatára.
A birónak három legény fia,
Három közűl egy se lett katona;
Szívesebben szolgálnám a császárt,
Ha egyformán szedné a katonát.
Réten terem a szép egyenes nád,
Barna asszony neveli a lányát, –
Neveld, anyám, neveld a számomra,
Majd elveszem nyolcz esztendő mulva!
34.
Sohasem vétettem
Szeged városának,
Mégis beíratott
Lovas katonának.
Lovasnak íratott,
Bakancsot szabatott; –
Verje meg az isten
Az ily szabadságot!
Kértem a kapitányt,
Adjon pej paripát,
Ugy viselem gondját:
Soh’ se’ látja kárát.[9]
Közibe vezetett
Száz remonda lónak,
Megálltam faránál
Egy kurta csikónak.
Ez a jó, e’ lesz jó,
Ez a kurta csikó,
Ez a kurta csikó,
Huszár alá való!…
35.
Felszántom a, felszántom a kis kertemet ugarnak,
Vetek bele, vetek bele bazsarózsát nyilónak.
A két szélén bazsarózsa nyildogál,
Közepében barna babám sirdogál.
Háromféle, háromféle szőre van a lovamnak,
El kell menni, el kell menni katonának magamnak.
Nem félek én a szeretőtartástól,
Jaj, de félek az egreczirozástól.
El kell menni, el kell menni katonának messzire,
Itt kell hagyni, itt kell hagyni a rózsámat, nincs kire;
Te rád hagyom legkedvesebb pajtásom,
Éljed vele világodat, nem bánom.
36.
Szép a baka, ha kiáll a glédába,
Három megy egy sorjába’,
A káplárja utána,
Marsot ver a dobosa
A városba’.
Szép a huszár, ha felűl a lovára,
Kardot köt oldalára,
Megcsókolja babája,
Ugy megyen a csatába,
A csatába.
37.
Garibaldi csárdás kis kalapja,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.
Letörött a bécsi torony gombja,
Ihatnék a Garibaldi lova,
Magyar kis lány meríts neki vizet,
Garibaldi a csatára siet.
Ezer nyolczszáz hatvankettedikbe’
Felment Garibaldi egy nagy hegyre,
Onnan nézte szép Magyarországot,
Hogy harczolnak a magyar huszárok.
38.
Én magyar fika vagyok,
A nevem Lajos,
Érted, bagó, meghalok,
Elhagyni bajos.
Jaj be drága eledel,
Mit az ember szája nyel!
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Katonának nincs kedve,
Ha pipája nincs,
Nem tud prezentérozni,
Ha dohánya nincs.
Az az első jelszava:
Van-e kendnek bagója?
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Bezzeg a más világon
Komisz világ lesz,
A szentek pipájában
Kevés bagó lesz.
Szent Péter rajtunk segíts,
Bagó fábrikát épits!
Jó, jó, jó bagó!
Angyali bagó!
PUSZTAI és PÁSZTORDALOK.
1.
Amoda van hat pej csikó magába’,
Mind a hatnak békóba’ van a lába,
Eredj, rózsám, fordítsd vissza a csikót,
Hadd vegyem le a lábáról a békót.
Ha leveszem a lábáról a békót,
Hát azután hova tegyem a csikót? –
Majd elviszem, a merre a nap lejár,
Arra, tudom, a gazdája soh’ se’ jár.
Édes anyám szült engem a világra,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Ha tartok is szép szeretőt, nem bánja.
2.
Teli a zsebem bankóval,
Az istálóm lopott lóval.
Három szürke, hat fekete,
Most is keres, most is keres a vármegye.
Lyukas a tömlöcz oldala,
Hideg szellő dúdol rajta,
Nem bánom én, ha dúdol is,
Megélek én, megélek én, ha lopok is.
3.
Bárcsak hamar május lenne,
Sej, haj, bárcsak hamar május lenne,
Hogy a réten sok ló lenne,
Sej, haj, a nyáron!
Kötőfékem harminczhárom,
Sej, haj, kötőfékem harminczhárom,
Tele lopom még a nyáron,
Sej, haj, ha lehet.
Békókulcsom csak egy féle,
Sej, haj, békókulcsom csak egy féle,
Mégis békót nyitok vele,
Sej, haj, ha lehet…
Viszik a lovam Gyulára,
Sej, haj, viszik a lovam Gyulára,
Magamat vasba’ utána,
Sej, haj, utána!
4.
Megérik a szőlő nem sokára,
Árván marad a tőke magára,
Te is árván maradsz kis angyalom,
Mert már nekem fogságba kell jutnom.
Mit ér nekem az egész életem,
Ha bujdosás az egész életem?!
Bujdosok én a kerek ég alján,
Míg meg nem nyugszok a rózsám karján.
Már ezután hozzátok nem járok,
Mert megfogtak engem a zsandárok,
Letettek a tömlöcz fenekére,
Ugyan, rózsám, jutok-e eszedbe?!
Kis angyalom csak arra kértelek,
Fogadásodat, hogy meg ne vessed.
Rabságomat nem annyira bánom,
Csak a kedves galambom sajnálom.
5. SZABADOS JÁNOS.
A három nyárfánál jártam,
Ott egy vén boszorkányt láttam,
A boszorkány azt mondotta:
Szabadost az ördög hozta.
Azt mondta: vas pléh van mellén,
Ördöngős sipka a fején,
Aczél-tükör a zsebébe’,
Azon lát el hét mértföldre.
Bagoly-szem van hóna alatt,
Sötét éjtszakán is láthat.
Szem-fényen is el tud menni,
Nem lehet őt észre venni.
Nagy pénteken holló szivet
Meg szokott enni egy felet;
Gyík vért kever a borába,
Azért nem fél ő magába.
Kígyó zsir bajusz kenője,
Kakas zsirral kardja kenve,
Ki őt álmából felkölti,
Ha valaki lovát veszti.
Ha a csizmáját megkeni:
Veszett kutya zsír kell neki,
Kába borju patrontása,
Hét országban nincsen mássa.
Ha rálőnek is, nem használ,
Két vágott vasra nem talál,
A lövés szer előtte olvad,
A vágott vas szőrré duhad.
Igy szólott a vén boszorkány
És tüzet szórt, mint a sárkány.
A nyárfáktól elszaladtam,
Mult időkről gondolkoztam.
Addig volt Vásárhely boldog,
Míg Szabados be nem botlott;
A ménesbe senki nem járt,
Nem kérdezték: ki tett most kárt?
A vásárok Orosziban
Nincs a kalendáriomban,
De azért mi vásárt csaptunk,
Egy lóért kettőt is kaptunk.
Ha kezemben volt kantárom,
Úr voltam én a határon,
Úr voltam én Nagy-Szalontán,
Túl a Maroson s a Tiszán.
Összejártam passus nélkül
Fél világot, csep félsz nélkül.
Ha Szabadost megölhetném,
Ujra világom élhetném.
De már most nagy búba estem,
Nincsen szabad keresetem.
Nem igen kapok a kapán,
Hogy élek már én igazán?
Könnyen kerestem kenyerem,
Nem törte kapa tenyerem.
Búbánattól én nem féltem,
Csak ugy könnyen éldegéltem.
Nem voltam én addig adós,
Míg ide nem jött Szabados.
Nem retteg ő hát senkitől,
Csak az egy igaz istentől.
Megfogta az atyja átka,
De szerencse ott találta,
Azért nappal és est tájba’
Mindig jár kel más bajába’.
A fokosa kurta nyele
Kigyó méreggel van tele,
A fokossal olyat vághat,
Kit csak az isten gyógyithat.
Ő hetedik gyermek vala,
Miatta anyja meghala,
Ezért atyja megátkozta,
De az ördög kapott rajta.
Az anyja is átkot monda,
Hogy soha ne légyen nyugta,
Éjjel, nappal és napeste
Mindig más baját keresse.
Az ördög, hogy ezt hallotta,
Mindjárt, tüstént kapott rajta.
Látjuk, néki segitsége,
Búba’, bajba’ reménysége.
Mondá, őt nem Nagy-Szalonta
Hanem inkább ördög hozta,
Hogy vadászszon embereket,
Mint a macska egereket.
6.
Gyenge vagyok, növendék, növendék,
Fáj a hátam, megverték, megverték,
A vármegye kutyája verte meg,
Hogy a fene kezét lábát egye meg.
Vásárhelyi laposon, laposon
Három legény van vason, van vason,
Megzördíti jobb lábán a vasat,
Szeretője szive majd meghasad.
7.
Mikor katonává lettem:
Szilaj csikóra nyergeltem,
Bevezettem a rajcsúrba,
Nem vágott jól ki kalupba.
Éjfél után egy az óra,
Felnyergelek a fakóra,
Még hajnalra, szép reggelre
Levágtatok az alföldre.
Hat vármegye mindig hajtott,
De soha meg nem foghatott.
Tisza vizén átúsztattam,
Mindjárt új életre kaptam.
8.
Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?
Voltál-e már komiszáros kezébe? –
Nem félek én komiszáros kezétől,
Letagadom a csillagot az égről.
Ha felülök kis pej lovam hátára,
Benyargalok vásárhelyi pusztába,
Megpróbálom kis pej lovam odáig,
Ha kergetik, tud-e futni sokáig?
Magas a szegedi torony teteje,
Mégis kihallik a harang belőle,
Húzd el nekem azt a szomorú hangot:
Hogy engemet az én rózsám elhagyott.
9.
Loptam lovat, lopok is,
Ha felakasztanak is;
Ugy is mit ér ez az élet,
Ha a rózsám nem szeret,
Ha a rózsám mást szeret
S nem engem!
Nincsen olyan barna szem,
Mint a tied kedvesem,
Tekinteted villámcsapás,
Ne sujts vele senki mást,
Ne sujts vele senki mást,
Csak engem!
Hallod-e te kis leány!
Szeretsz-e még igazán?
Ha nem szeretsz, ugy ásd a sírt,
Hogy eltemess engemet,
Hogy eltemess engemet
Örökre!
10.
Jaj de magas ez a vendégfogadó,
Van-e benne barna kis lány eladó,
Ha nincs benne barna kis lány eladó,
Én sem leszek soká benne mulató,
Ha felűlök kis pej lovam hátára,
Elnyargalok a kútasi csárdába.
Sört, bort ide, kocsmárosné, hadd iszok,
Zsandár hajtott engem ide, múlatok.
Ha felűlök kis pej lovam hátára,
Elmegyek a Tisza tulsó partjára;
Szépit, javát elhajtom az ökörnek,
Eladom a pesti kereskedőnek.
Bele nyúlok a kis lajbim[10] zsebébe,
Nem sok bankót rángatok ki belőle.
Majd ellopjuk az éjtszaka a bimbót,
Kupecz ember azért adja a bankót.
11.
Jaj istenem! jaj de sokat bujdostam,
Tizenhét esztendeig betyár voltam.
Áldja meg az isten azt a házakat,
A hol nekem egy óráig helyt adtak.
De sok falut, de sok várost bejártam,
De sok üres istálóra találtam.
De sok lovat szerszámostól elloptam,
De sok hunczut szeretőre találtam!
Kimegyek a zöld halom tetejére,
Megásatom a síromat előre,
Majd meglátom, ki fog engem sajnálni,
Sírhalmomra rozmaringot űltetni!
12.
Be van az én szűröm ujja kötve,
De nem tudod, pajtás, mi van benne.
Az egyikben aczél, kova, tapló,
A másikban száz forintos bankó.
Ha megunom magam a pusztába’,
Kapom, fogom, megyek a csárdába;
Parancsolom a kocsmárosnénak:
Hozzon kend bort jó borivójának!
Még azt mondják rólam az irígyek:
Ihatik az, mert lopott eleget.
Ha loptam is, megszenvedtem érte, –
A vármegye se’ hányja szememre!
13.
Még azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Éjjel nappal a kocsmában lakok;
Ne hányja azt senki a szememre,
Ha iszok is, a magam pénzire!
14.
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege.
Kocsmárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjeszsz tüzet!
Hadd kóstoljam meg borodat,
Öleljem a derekadat.
Láng a szemed, arany a szád,
Hunczut, a ki haragszik rád!
15.
Esik eső a haraszton,
Nem kapok én a paraszton,
Hej, jó az isten, jót ád nékem,
Hej, csikós bojtár vesz el engem!
Esik eső, zúg a malom,
Bort iszik az én galambom,
Hej, hadd igyék, hadd mulasson,
Hej, csakhogy hozzám hű maradjon!
16.
Uj-városi juhász vagyok én,
Ezt a kerek pusztát lakom én,
Ennek közepében lakásom,
Ide várom kedves galambom.
Házam előtt egy fa, nem látszik,
Minden karácsonba’ virágzik,
Terem rajta alma jó szagú,
Ugyan, babám, mért vagy szomorú?
17.
Nem kell nekem köpönyeg,
Mert az engem nem illet,
Irhás suba kell nekem,
Az melegít fel engem,
Eszemadta!
Nem járok én paripán,
Mint Beretvás kapitány,
Szegény legény vagyok én,
Gyalog masérozok én,
Eszemadta!