Félek, nagyon félek, kicsinyke királykisasszony, hogy összetörik ez a
mese, mire leirom. Összetörik a maga hópihés lelke, finom kis keze-lába,
szétzilálódik a haja, amelynek minden szála olyan, mintha egy hosszu
sugárszállá finomodott gondolat lenne. Félek, hogy elolvad a sok kis
pihe és pocsékká lesz a holdfényes fehér mezőség. És félek, hogy nem
fogják megérteni az emberek a maga sirását, amelynek se hangja, se
könnye nincsen, lehellet az egész, inkább mosolygás, mint szomoruság,
kicsinyke királykisasszony.
*
Apró czipőcskéjével, sötét éjszakában szüzfehér hóban, az udvaron állott
a királykisasszony. Se kabát, se kalap nem volt rajta. Ugy állott ottan
fehér báliruhában, a hajára hullott a hó, mártiromság fehér koronája,
menyasszonyi koszoru. Mosolygott, de nem ugy, mint a többi emberek, akik
a szemükkel, szájukkal mosolyognak. Csak érezni lehetett, hogy mosolyog,
szeliden, szomoruan. A sarokban a falhoz döntve állott a csupasz
karácsonyfa, amelyről már hullani kezdett a sok husos, kis zöld tü, hát
kitették ide. Egy-két piros fonál lógott még rajta, és a titkos zöld
sürüségből néhány aranyszál villogott elő.
A királykisasszony a hajába fonta ezt a pár árva aranyszálat, és ugy
állott ott a hóban, amely nagyon csöndesen, nesz nélkül, puhán hullott
az enyhe téli éjszakán.
És oldalt a házban fényesen villogtak az ablakok, csöngött-bongott a
zongora, pattogott a tánczdal, és zugva, sikoltva rebbent ki a bál
zürzavara egy-egy pillanatra, ha nyitottak egy ajtót.
Nyilott az ajtó, aztán megint ritmikus bugássá tömörült a zenebona. Jött
a kis herczeg. Jött és csodálkozott:
– Fenséges királykisasszony, maga itt áll a hóban?… Az istenért, hiszen
megfázik!
Mosolygott a lány és szeliden szólt:
– Nem fázom meg…
– Miért áll itt?
– Mert meg akarok halni…
– Istenem, de csodálatos! Miért akar egy királykisasszony meghalni?
Nem felelt már erre a csöpp leány, csak remegve, félősen emelte föl a
két kezét a melléig. Onnan aztán olyan mozdulatot tett, mintha távol
akarna tartani magától valakit.
– Miért akar meghalni… – szólt vaczogva a kis herczeg, – mondja meg,
mert fázom…
És közeledett hozzá óvatos lépéssel a szüz havon.
– Ne!… nem akarom…
Ezt mondta fehér arczczal, remegő ajakkal a kicsi lány és lehunyta a
szemét, ugy emelkedett a melle, mint a sirás előtt.
A herczeg megfogta a két karját és egészen magához vonta. Az ajkát
kereste.
– Mire jó az?… mire való… – suttogta a királykisasszony és ez volt az ő
mosolygó szelid sirása.
– Mert szeretlek, – mondta a fiu, nem is felelt arra, amit kérdeztek
tőle.
– Mert szeretlek.
Ismételte, átfogta a fehér selyemruhát és megcsókolta a lányt. A kis,
finom termetü leány hátrahajolt és ott kibomlott a haja, villant,
csillogott benne a beléfont aranyszál. Aztán két kis gömbölyü karjával
lassan, szeliden átfogta a fiu nyakát és ugy szoritotta magához, hogy
majdnem elfulladt a lélekzetük.
Nem is eresztette el, ugy beszéltek tovább susogó hangon, csókolózva.
Némelyik hangról nem is lehetett tudni, szó volt-e vagy csók. Voltak
szavaik, amelyek félig érzés, félig hang voltak. A lelkükkel beszéltek
és megértették egymást, amint ott állottak összefonódva, két alak a
hóban, az egyre hulló, mindent simává tenni akaró, a durva szögleteket
nem, csak a szelid gömbölyödéseket ismerő hóban.
– Ott benn van egy ur, aki mindig mosolyog – mondta a királykisasszony.
– Fekete, korrekt, fölfelé kunkorodik a bajusza…
– Igen…
– Mindig mosolyog és azt mondja nekem: „kis menyasszonyom.“ Oh…
A fiu még jobban magához szoritotta a lányt. Most már csaknem egyek
voltak, ugy, egységesen nyult el árnyékuk a kékesfehér villogásu
hómezőn.
– Az anyám figyelmeztetett rá és azt mondta, hogy igen derék, jó ember.
Ezt nem szokta máskor mondani.
– Nem, fenséges kisasszony.
Egyik se merte kimondani, hogy ki az a fekete ur. És félt tőle mind a
kettő.
– Félek tőle… nagyon…
Már ugy érezte, hogy bünt követ el, ő a kis lány. Ugy érezte, hogy abban
a pillanatban, hogy a fekete ur megjelent a bálon, ő neki már nem szabad
a herczeget megcsókolnia. És most, itt künn, ahol érzésekből, csókokból
és tördösött, értelmetlen szavakból állott össze egy nagy, szerelmesen
szomoru hangulat, az az érzés suhant végig rajta, hogy bünt követ el,
házasságot tör, amelyet még meg se kötöttek. Itt van két dolog, ami
elhagyja egymást – gondolta. – A házasság, meg a szerelem. A házasságot
meg lehet kötni holnap délben, az ott elakad, de a kis herczeget nagyon
sokáig kell szeretni; ez tovább megy. Érezte, hogy _kell_.
És felelt neki a fiu:
– Kell.
Már omló, libbenő finom haja alatt égett a gondolat, hogy ime ez a bün.
Bün, ami terjed, sietve, jobbra-balra kanyarog széles vonalban, mint
vékony papirban a tüz, és végre lángba borul, zugva, sisteregve ég az
egész. De a fiut szeretni kell, mert már ezt az érzést nem lehet kivetni
magából. A keze, az arcza, a szeme, az ajka mind ugyanabban a szomoru
melegségben ég, mind szereti ezt a fiut. Az egész mindenségével szereti.
Meg kellene semmisülni teljesen, hogy tisztán mehessen az oltár elé.
A fiu már sirt, mert nála tuláradt az érzés, és ő olyanra gondolt,
amiről a lány még nem tudott.
– Szeret? fenséges kisasszony…
A lány nem felelt a kérdésre, csak most kinyitotta a szemét, daczos
tüzzel. Azt gondolta, hogy már ne is kelljen másnak. A legborzasztóbb
vétek tüzfolyamába veti magát.
Megfogta a fiu fejét, és komolyan, mint a mikor valaki a sorsát dönti el
egy szóval, az arczába mondta tiszta, lányos hangon:
– Te.
Eddig még sohse mondta neki. És most ismételte is komolyan, nagyon
komolyan:
– Te.
És akkor eleresztette a fiut, eltolta magától és merően ránézett. Aztán
megindult lassan, nagyon lassan, megemelte aranyhimes selyem
szoknyácskáját, és dideregve indult a lépcső felé.
A herczeg nézte, még határozatlan mozdulatot tett utána a kezével, aztán
értelmetlenül bámult a sarokban sötétlő, haldokló karácsonyfára.
És belülről hang hallatszott:
– Klári! Klári!…
A királykisasszony-mama volt.
– De Klári, hol maradsz?! Hisz Gerő urnak igérted a második négyest!…
Klári!
A királykisasszony már a lépcsőn állott, és onnan nézett vissza a fiura,
elömlött az arczán a ő hangtalan, könny nélkül való mosolygó sirása.
Aztán eltünt az ajtó mögött.
A herczeg most már szégyelt bemenni, mert ki volt sirva a szeme, hát
nekivágott a fényes hómezőnek és arra gondolt, amire a királykisasszony
még nem tudott gondolni. Hogy is tudott volna?
*
Eddig a meséje, kicsinyke királykisasszony, mondtam, hogy összetörik,
mire leirom.