szaga van. Ellopják a polgármester párnája alól is a város vagyonát, ha
valamelyik vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az utcakövezés: panama; a
csatornázás: panama; a városi legelők bérbeadása: panama; a kaszárnyák
építése: panama; az erdők vágása: panamák panamája. Egy év alatt
harminchét ügyről rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat,
bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi páholyokat és
szeretőket, akik vagy amelyek a várostól elcsaklizott pénzből
cseperedtek fel és virulnak. Lelopják az oltári szentséget a főoltárról;
ellopják a Krisztus palástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égből.
Hogy az embernek az esze Ixion-kereket hány! Rettenetes!
Gózon Gyuri a lelkét is eltátotta erre a témaözönre. Hű, a kiskésit,
lesz itt mit írni, csak győzze. És épen Debrecenről! A puritán, a
legmagyarabb, a legbecsületesebb városról. Egy-kettőre térdére fektette
az adatgyűjtő füzetét, s lóhalálában vágtató sorokat firkantott bele a
magas hangon szónokoló ügyvéd beszéde nyomán. Az ifjú Cato csak beszélt,
Gózon Gyuri csak irt, mint a folyóvíz, feltartóztathatatlanúl.
Debrecen pályaudvarán nagyot zökken a vonat, hosszút lélekzik és megáll.
A radikális ügyvéd kiugrik, Gózon Gyuri utána, de a tolongásban hamar
elveszti szem elől.
– Ejnye, pedig most értünk volna kutyakocogójára a dolognak. Remek egy
forrás. Bizonyosan zsidó, mert eleven forgású esze van.
Már mindegy. Gyerünk tovább.
A harmadik osztályú váróteremből cigányok piszkoskodtak kifelé. Egy
harminctagú banda rogyásig itta magát és förtelmesen összeverekedett.
Rendőrség, kezek összekötése, letartóztatás, bekisérés, ment minden a
maga útján. Gózon Gyuri dagadó lélekkel feszítette neki ceruzáját a
papírnak, sikerült nehány remekbe csinált cigány-miatyánkot
lefirkantania.
– A szerbek megverték a bolgárokat! Szenzációs kiadás! – ordította
fülébe egy mezítlábos rikkancs.
A balkáni háború ekkor járta legvéresebb kólóját. Puskaporos volt
Magyarországon is a levegő. Galiciába és a Száva mellé mozgósított
csapatokat röpített éjjelenként a külön katonai vonat. Az állomásokon
titkos rendőrök hemzsegtek. Mindenki gyanús ilyen időben, aki csak él.
Gózon Gyuri, a népies író, nem sokat hederített a háborús hírekre. Neki
most az Isten különös gazdagsággal teregette keze ügyébe a legmarkánsabb
típusokat, a legveszekedettebb magyar pofákat, a legföldszagubb
embereket. Nagyokat nyerített magában: ez az ő világa, ez az ő népe,
ezek hajtanak legtöbb hasznot az ő konyhájára, ez az ő életfentartó
pénzforrása.
Munkasodorba került. Ilyenkor három napot is keresztűl tudott írni
étlen-szomjan. Ravasz szemekkel pislogott körűl, mindent meglátott,
mindent értékesített az állomás zsibvásári zürzavarában. Nekivetette
hátát a falnak, egy ablakfára támasztotta füzetét és írt, írt, körmölt
elolvashatatlan betűkkel, szakadatlanúl.
Tíz lépésről egy detektív kezdette figyelni. A titkosrendőrnek feltűnt a
gallérköpönyeges, bozontos hajú ember. Már régóta rajta a szeme. Most,
hogy ideges gyorsasággal ceruzázott sort sor után titokzatos kis
könyvébe: elárulta magát. Ez az ember kém. Katonai kém. Olyan szláv
pofája van; bizonyosan orosz. Pest felől jött, ott észre sem vették. Na,
innen nem menekűl, ha földi asszony szülte. A debreceni detektívnek csak
Amerikában ha akad párja.
Köpte markát a beretvált arcú már előre: jó fogás, remek fogás! Biztos
az előléptetés. Csak csendesen és óvatosan, el ne röppentsük a drága
madarat.
Gózon Gyuri pedig írt. Megtetszett neki az állomás kupolás főcsarnoka:
lefirkantotta. A málházónál új típusokat fedezett fel, hangtalanúl
kacagott örömében, míg azokat is lefirkantotta. Micsoda témagazdagság! –
gondolta magában.
– Ahá, most az állomás épületét rajzolja, – rémledezett az ifjú
Pinkerton. Elsétált nagy szivarozva Gózon úr előtt s félszemmel
belevizslatott kis könyvébe: látta, hogy a szöveg mellett rajz is van.
Gemacht. Ez az ember kém. Veszedelmes katonai kém. Vigyázat! Bomba is
lehet nála.
Reszketni kezdett az izgalomtól: micsoda szenzáció hőse lesz az
igénytelen kis Krausz detektív a holnapi lapokban! Az egér oroszlánt
csal verembe. Dörzsölte a kezét, ropogtatta az ujjait és úgy tett,
mintha semmi sem érdekelné a világon. Attól tartott, valamelyik
kollegája észreveszi a remek vadat, elhalássza előle, vagy elsieti a
dolgot, akkor kámpec a fényes jövőnek!
Hidegvér és elegáncia.
Gózon Gyuri, mikor teleszívta magát az állomás hangulatával, megindult a
városba befelé. Gyalog. Így lát legtöbbet az ember. Levette a kalapját s
úgy fürdette hatalmas koponyáját a májusi ragyogásban.
A kis Krausz detektív utána.
Végigment a hosszú főutcán. Kihallgatta két civis beszélgetését, akik a
városi pótadó nagyságát panaszolták égbekiáltónak. Egy pár fáin
debreceni kiszólást itt is sikerült megcsípnie.
Befordult a Kossuth-utcára. A virágáruló és koszorúkötő asszonyok hosszú
során gyönyörködve legeltette szemét. Odabujt a hátuk mögé, kileste
moccanásukat, gesztusaikat, lefirkantotta trágár megjegyzéseiket,
istentelen huncutságaikat és megható vallomásaikat. Homlokán kiült a
verejték: a munka verejtéke, olyan odaadással dolgozott.
A kis Krausz pedig egyik ámulatból a másikba esett. Ez a huncut muszka
még a kofák szoknyájából is kihámoz valamit. Iszonyatosan furfangos
gazember. És ír, mindegyre csak ír! Rendkívűl izgató.
Gózon Gyuri, mikor már belefáradt a följegyzésekbe, megtörölte homlokát
és szétnézett. Épen az Angol Királynő szálloda előtt állott. Na, itt
megszállunk, gondolta. Minek menjek tovább. Szobát kért. A pincér
fölvezette az emeletre s elébe tette a vendéglapot. Gózon úr kitöltötte,
aztán mosakodni kezdett.
Mikor a gyanús bozontoshajú belépett az Angol Királynő küszöbén, a kis
Krausznak nagyot dobbant a szíve. Hopp! Itt a fészek. Innen nem repűl el
a madár. A szobapincért megcsípte, megnézte az új vendég nevét, mintha
egy ismerőse után tudakozódnék:
– Kovács? Nem Kovács Imre szállt ide most?
– Nem. Gózon. Valami Gózon.
Krausz fanyalogva nézte meg a kitöltött lapot és vakarta a fejét: ejnye,
hova szállhatott az én Kovács barátom?
Azzal leballagott a kapú alá. Gondolkozott.
– Gózon György, ez az álneve. Foglalkozása: író.
Értjük, bácsi, nagyon jól értjük. Állandó lakóhelye: Budapest. Az ám.
Valamelyik lengyel-orosz garnizon. Hanem tud magyarúl is, ez bizonyos.
Hm. Lehet, hogy Magyarországról elszármazott kém. Lehet, valami nagy
kutya. Hiszen az áruló Redl uraság is vezérkari ezredes volt. Jákób
Istene, ha én egy eleven ezredest fognék el ebben a háborús időben!
A kis Krausznak talpra állt minden hajaszála. Hősi elszánás kapaszkodott
fel gyáva kis szívébe. Itt most talán országok sorsa dől el, az ő kezén.
Csak okosan, Krausz, csak óvatosan, Krausz, még Ő Felségétől is kaphatsz
metáliát.
Ott rostokolt a szálló kapujában egész délután.
Úgy hat óra tájban jön a bozontoshajú kém lefelé. Hóna alatt a fekete
könyv, szemén szemüveg. Érdekes! Mikor az állomáson fölfedezte, nem volt
szemüvege. Ez is afféle fogás. A bajusza is mintha rövidebb volna;
lehet, másikat ragasztott fel. Nagy mesterek az ilyenek! Multkor a
moziban látott hasonló esetet.
Gózon Gyuri pihent testtel és kiváncsiságra felajzott lélekkel indult
neki Debrecennek. A nagy paraszt-város kérődzve nyújtózkodott el a
tavaszi alkonyatban. Minden ház ablaka reá ragyogott, minden ember szíve
neki dobogott; felszippantotta a mámoros levegőben szállongó szerelmet s
olyan fiatalos üdeség bizsergett-lázongott a tagjaiban, hogy cifra
füttyszóba röpítette ki jókedvét. Eszébe jutott a két kis leánya:
– Kolompot veszek a debreceni vásáron, gyerekek!
Egy emeletes ház nyilt ablakából nóta szürődött le hozzá. A
szobafestősegéd dalolt lehalkított hangon valami trágár nótát. Az író
felfülelt, meghallotta, megértette; döcögősen nevetett magában s
lefirkantotta a hússzagú népdal nyers szövegét.
– Mindig jegyez, mindig jegyez! – riadozott lelkében a kis Krausz s mint
a vizslakutya, szaglászott tovább a különös, gyanús ember után.
Péterfia-utcán megállt Gózon Gyuri a honvédkaszárnya előtt. Három
nyársat nyelt, peckes termetű káplárral beszédbe őgyeledett. A honvédek
csak úgy foghegyről köpködték az áros szavakat, mikor a szolgálat
nehézségéről kérdezősködött náluk a bozontosfejű. De mikor a lányokra
fordult a beszéd, elkacarintották magukat s pompás megjegyzésekkel
gazdagították a népies író szólásanyagát.
Gózon Gyuri följegyezte.
Lassan, ténferegve, kibotorkált a vásártérre. Odakinn most csenevész
forgalom síratta a meddő időket, a híres „szabadságok“ lezajlottak. Üres
falusi szekerek táboroztak a Vörös Ökörhöz címzett csárda előtt.
– Hol vegyek én most kolompot? – tünődött a népies író. A vaskereskedő
csak afféle műkolompokat árúl. Igazi jószág a hortobágyi, újvárosi vén
mesterek kezéből kerűl ki.
Visszafordult. Krausz párhuzamos lomhasággal, de az izgalomtól
kigyuladva követte.
Estig így barangoltak a városban.
A kis Krausz gyönyörű megfigyeléseket tett. Észrevette, hogy a kém
sokszor leveszi szemüvegét, valamivel megtörli, azután orrára csípteti
és néz, merőn, perceken át valamelyik falra. Úgy látszik, olyan üveget
használ, amelyik vegyi bomlással bizonyos láthatatlan jeleket fedez föl
titkos házak vakolatán. Ilyenkor föl-fölrezzen a bozontos fejű, ceruzát
ragad és ír, ír, ír. Azután megfigyelte Krausz, hogy a kém valahányszor
megáll, mindig a ballábára nehezedik: ebből azt következtette, hogy a
kém jobboldalán viseli rejtett fegyverét; ezt elárulta kabátjának
jobboldali kidudorodása is. A jobb lábával úgy kaszált menetközben, mint
a katonatisztek szoktak, ha kardjukat hanyagúl csörömpöltetik a
lógószíjon. Gemacht! Ez az úr katonatiszt. Orosz kém a gyalázatos.
Krausz egy kicsit reszketett, mert a katonáktól iszonyatosan félt.
Póttartalékos korában embertelenűl megkínozták.
Gózon Gyuri mikor tele szedte magát hangulattal, képekkel, lepihent az
Angol Királynő kávéházában. Egy újságot maga elé terített, de közben a
mellette zsongó életet, embereket figyelte.
Krausz lelkében hősies elszánás vetett hirtelen lobot. Bemegyek utána,
megismerkedem vele, – gondolta borzongó gyönyörűséggel – lesz, ami lesz,
de megfogom a drága madarat.
S bement a kávéházba.
Szemközt ült a bozontos fejűvel, egy sarokasztalnál, hogy minden
moccanását lássa.
Gózon Gyuri egyszer ránézett, észrevette. Megtetszett neki a sovány kis
ember. A szeme ragyogásában volt valami érdekes. Ejnye, gondolta, ez a
pasas olyan jó alak, megismerkedem véle. Modellnek használom.
Felállt. Lassan megindult a sarokasztal iránt.
Krausz észrevette. Kis gyáva szivecskéje riadót dobogott. Nehezen tudott
nyelni; a lába akaratlanúl is taktust vert; jobban mondva: remegett.
– Szabad kérnem egy kis tüzet? – mosolygott rá a vállas, bozontos
idegen.
– Kérem, kérem, – izgult a debreceni detektív – parancsoljon!
Égő szivarát odatartotta az író hideg cigarettájához és udvariasan
hajlongott.
A cigaretta meggyult. Füst ölelkezett a füsttel.
– Megengedi, hogy leüljek? Olyan vadidegen vagyok ebben a városban.
– Tessék, kérem tessék! (Az oroszlán verembe lépett! Ragyogott föl a
rettenetes gondolat Krausz fejében.)
Izgatottan forgott a székén, mikor Gózon leereszkedett mellé s percekig
szótlanúl bámult a márványasztalra. Vajjon mit akar? Sejt valamit? Csak
a fegyvere el ne süljön, mert az iszonyatos lenne. Nem árultam el talán
valamit? Buta leszek, mint az iks; ebből még nagy dolgok kerekedhetnek.
– Hol lehet itt jó kolompot venni? – ütötte föl fejét a bozontos úr.
Gyermekiesen nyílt kék szemével belenézett a kis Krausz sárga szemébe.
– Jákób Istene az egek felett! Mit akar ez a kolomppal? – rémüldözött
magában az oroszlánvadász. Azután hebegve kérdezte meg:
– Milyen kolompot tetszik érteni?
Gózon Gyuri elnevette magát; rózsaszínű szája, friss nyelve, mint egy
vérszopóé, olyan volt; pompás metszésű, fehér fogai veszedelmesen
villantak ki Krausz úrra, mintha megfenyegetnék: összemorzsolunk!
– Milyen kolompot? Vezérbika-kolompot. Amilyet a vásárban árulnak.
– Minek az, ha szabad kérdeznem?
Az iró fogsora megint elővillant;
– Azt nem mondhatom meg. Kell. Három.
– Aha! – fonta tovább sejtelmeinek fonalát a kis Krausz – most már
értem. Ez megint az „üzletbe“ vág. Kolomp! Valami jeladás. Borzasztó egy
ember. De már kezd a dolog világosodni. Csak csendesen. Finoman Krausz;
ezek történelmi pillanatok.
Gózon Gyuri nagyokat szippantott a cigarettájából s vidáman legeltette
szemét az ösztövér kis emberen. Valami diurnista lehet, gondolta.
Mindjárt megtapogatom, lojális érzelmekkel áldott-e, vagy liberális?
– Mit szól a balkáni háborúhoz, uram?
Krausz elsápadt kötésig. Itthon vagyunk már, dobolta riadóját gyávácska
kis szíve. Most jön a petárda, meg a bomba. Vigyázat! A negyedik
hatványon. Ez a kém veszedelmes világ-kém. Hirtelen összeszedte magát,
szétvizslatott a teremben, közelebb hajolt az izzadt, kövérarcú,
rejtelmes idegenhez és száraz, színházi sugó hangon suttogta:
– A világ összes szlávjai egyesülni fognak s a monarchia eltünik a föld
színéről. Az oroszok, uram, az oroszok! Micsoda nép! Micsoda erő! Övéké
lesz a világ fele, nem adok neki ötven évet!
Nesze! Gondolta az izgalom gyönyörűségével. Hídat tettem elébed, most rá
fogsz lépni, nagyságos kém úr és le fog alattad szakadni és… Hah!
telefonálok a központra, villant meg hirtelen gubóforma koponyájában.
Itt foglak el, a kávéház tükre alatt; az újságírók is itt vannak, hadd
lássák, mi az: egy modern detektívfogás!
Izgulni kezdett a széken.
– Ez alighanem szerb, vagy horvát, – tünődött az író ravasz
szemcsillanással. Hadd lássuk csak. Azzal odahajolt a kis deszkaképű
emberhez:
– Le Ausztriával! Le a magyar kutyákkal! Zsivio kralj Petar! Zsivio Car
Nikolaj!
A kis Krausz alatt mintha felrobbant volna a szék: a levegőbe ugrott. A
teljes bizonyosság a vakmerőség lázával öntötte el cinege képét.
Megfogtalak! Ujjongott sovány kis lelke mélyén. Markomban vagy,
rettenetes kém úr! S most már remekűl kezdette játszani szerepét:
– Le a betyár magyarokkal! Le a perfid Ausztriával! Éljen a
pánszlávizmus! Zsivio!
Elkezdett hadonászni az író orra előtt; alakította a szláv forradalmárt.
Gózon Gyuri már akkor maga elébe terítette vázlatkönyvét és nyargalvást
haladó sorokban firkantotta le a furcsa kis ember lázongásait. Új
típusra talált, végtelen boldog volt. Irt.
A kis Krausz adatokat kezdett a kém úrnak diktálni, hogy még jobban
ugrassa. Hamis adatokat. Rejtelmes hangon leplezte le: hány darab
katonája van Debrecennek? Milyen erődítményeket csináltak a Nyulason?
Merre visznek a földalatti aknák Hadház irányában? Hogy milyen nagy a
közlegények közt a demoralizáció. Végűl kivágta a legnagyobb kártyát: jó
pénzért akadna ember, aki a tábornok úr irodájából ki tudná lopni a
legféltettebb titkokat is…
Gózon Gyurinak repesett a lelke; jaj, micsoda pompás figurára akadtam!
Csak el ne menne legalább hajnalig. Bort rendelt: iszunk bajtárs! Pertut
iszunk. Én is szláv vagyok! Szervusz!
– Le akar itatni a ganef! – gondolta Krausz felsőségesen. – Megállj csak
tekintetes kém uraság, mindjárt lesz itt nagy gezéresz.
Egy pillanatra bocsánatot kért s a telefonfülkébe suhant. Felhívta a
központot:
– Azonnal jöjjön négy civil és négy egyenruhás. Teljes fölszereléssel!
Óvatosság, vigyázat! Nagyszerű fogás. Az Angol Királynő kávéháza.
Visszaosont a kém asztalához, kocintottak:
– Szervusz!
– Szervusz!
Ittak, kezet ráztak, összevillantották a szemüket és mosolyogtak
rejtelmesen. Mindakettő azt gondolta: hogy ugratom én most ezt a
bolondot!
Azután összedugták a fejüket és olyan borzalmas titkokról rántották le a
leplet, hogy a kés kinyilt a zsebükben. A kis Krausz izgalmas
állapotában kigyújtotta fantáziája groteszk piros lámpáját és az
államtitkok Dantei poklába világított be vele. Gózon Gyuri pedig
folytonos nevető-rázkódások között körmölte a sovány pasas háryádáit.
Lassankint a szomszéd asztal vendégeinek is föltünt a furcsa két ember;
nem értették az egész izgalmat, de a kis madárfejű detektív arcjátékán
pompásan mulattak.
Krausz azt művelte, mint egy leitatott pincsi kutya: maga körűl
ürgött-forgott, leült, felállt, körűltáncolta az asztalt s minden
másodpercben odavizslatott az ajtóra, jönnek-e már?
Egyszer aztán jöttek. Két detektív.
Egyenesen a Gózon Gyuriék asztalához tartanak. Megállanak komoran. Az
egyik egy óriás, rábocsátja hatalmas tenyerét az izzadásig jegyezgető
író vállára s csöndesen a fülébe mondja:
– Uram. Valaki beszélni akar önnel. Odakinn.
Gózon Gyuri pontot tett a mondata végére s fölállt. Nevetett. Hatalmasat
nyujtózott s megropogtatta kifáradt jobbkeze ujját. Meg volt elégedve az
új modellel. Csak ekkor vette észre, hogy két idegen úr áll előtte.
– Mi tetszik?
– Legyen szives, kérem, kifáradni, a lépcsőházban vár Önre valaki.
Meglepetés.
Az író összehúzta sűrű szemöldökét: mit akar ez a két bivaly? Hogy velem
akar beszélni? Hát jöjjön be.
– De nagyon kéri uraságodat, fáradjon ki.
Gózon föltette kalapját s ment az óriás után. A másik a kis Krauszszal
kisérte.
Ahogy a kapú alá érnek, a két ismeretlen csak közrefogja a bozontos
hajút, a hősiességtől remegő Krausz pedig megérinti kezével a vállát s
kimondja a tragikus mondatot:
– Uram, a törvény nevében letartóztatom.
Gózon Gyurival kettőt fordult a világ. Álmodik? Becsípett talán és
valami mozidrámát játszanak ezekkel az urakkal? Mi ez?
Rá sem ért megkérdezni, már szelíd erőszakkal beleültették egy várakozó
kocsiba. Az óriás mellé ült, a másik vele szembe. A kis Krausz
fölpattant a bakra. Hátúl pedig két biciklista karikázott utánuk. A
kocsi felhágóján jobbról is, balról is, egy-egy debreceni rendőr.
Csúcsos sisak, revolver, kard és cincér-bajusz.
Így vágtattak a rendőrség központi „palotájába“. Ez a palota egy
földszintes sárga ház volt, sötét és piszkos, mint a ghetto.
– De hát mit akarnak maguk? az istenit –!
A kis Krausz, a nap hőse, gúnyosan mosolygott:
– Kérem, csak nyugodtan kérem.
Bevitték a főkapitány úr színe elébe.
Krausz haptákba állt és jelentette:
– Főkapitány urnak alázattal jelentem: egy veszedelmes hadikémet fogtam.
S rámutatott a mérges Gózon Gyurira: ez az.
Gózon Gyuri egy hirtelen gondolatvillanással megértette a dolgot.
Átlátott a kis detektív sovány, dicsőséget sóvárgó szívén és elkezdett
hatalmasan kacagni. Előrántotta a jegyzőkönyvét s ott, a főkapitány és
gárdája szemeláttára, folytatta debreceni kalandjainak leirását. És
közben kacagott, kacagott, olyan jóizű, olyan termetbetöltő kacagással,
hogy a hivatalbeliek először szóhoz sem juthattak. Végre egy nagyot
kiáltott a kapitány:
– Kicsoda ez az ember?
– Orosz katonai kém – jelentette Krausz.
– Honnan gondolja?
A kis Krausz elmondotta szépen, honnan gondolja. Fontos iratok vannak
nála; tessék megkoboztatni.
– Hogy hívják? – kérdezte az írótól a kapitány.
– Gózon György, fővárosi író vagyok, – de belefuladt szava a
visszatarthatatlan kacagásba. Végre összeszedte magát s odaadta iratait
a főkapitány úrnak. Regényt akar írni, modelleket keresett a városban s
igazán kitünőeket talált. Különben itt vannak az arcképével ellátott
képes levelezőlapok is. A színháznál van egy pár jó ismerőse, maga az
igazgató is; azok igazolhatják.
A főkapitány úr komolyan vizsgálta végig az arcképeket, a teleirt
füzeteket. A detektívek, a sisakos rendőrök kezdették takargatni a
szájukat, hogy el ne kacagják magukat, a kis Krausz pedig egy tágranyilt
szem volt, orrcimpája idegesen remegett.
Csend volt. Történelmi pillanatokhoz illő csend.
A kapitány visszaadta az iratokat, arcképeket Gózon Gyurinak s
udvariasan bocsánatot kért:
– Tévedés, kérem. Ostoba tévedés.
Gózon Gyuri nevetett; odafordult a kis Krauszhoz, aki már csak hamvvedre
volt magának:
– Köszönöm, detektív úr, a mulatságot. Kár, hogy kolompot nem tudtunk
keríteni.
Azzal elléptetett.
Alig tette ki a lábát a küszöbön, a főkapitány úr odament a sápadt
Krausz elébe s halk, hideg hangon azt mondta neki:
– Emeletes marha. Hát nincs magának szeme, esze? S maga detektív akar
lenni? El van bocsátva. Pakoljon. Mars!
A kis Krausz tántorogva ment ki a központból. Nem is látták ott soha
többé. Tengerbe vetette bűvészpálcáját, mint a Shakespeare hőse és
fölcsapott füszerkereskedőnek. A nevét is kicserélte, Kardos lett
belőle.
Gózon Gyuri pedig döcögő nevetéssel haladt Debrecen híres utcáján, a
régi Harmincados-utcán, ahol valamikor Petőfi Sándor lakott, ahol Zoltán
fia született, ahol a régi színház, a „pajta“ állott. Egy nyitott
ablakban formás szolgálólány hegyelt, az üveget tisztogatta s dalolt. A
tavaszi szél pajkosan meglengette kurta ruháját s kilátszott vaskos két
lábaszára. Gózon Gyuri odanézett, elbámészkodott s neki ment valakinek.
Sötét is volt.
– Na! – mordult rá egy viaszkos bajuszú vadmagyar. A maga lábán járjon
az úr.
Az összeütközésnél valami megkondult a zsíros kalapú magyar szűre alatt.
Olyan régi, kedves, ismerős hang.
– Nem kolompot visz a szűr alatt, bátyám?
– De azt viszek.
– Nem eladó?
– Eladónak nem eladó.
– Pedig nekem veszekedett módon kellene. Nem is egy, hanem három.
– Hász, vegyék az úr, pénzen adják.
– Igenám, de azt sem tudom, hol árulják.
– A vásárban.
– De ha most nincsen vásár!
Addig-addig öltögetnek szóba szót, addig-addig karolgatja-ölelgeti az
öreg magyart Gózon Gyuri, hogy rááll az alkúra: reggelre olyan három
kolompot kerít az úrnak, amilyet nemes Debrecen városának a
tenyészbikája sem hordott még a nyakán.
Állott is szavának. Gózon Gyuri három kolomppal és tömérdek jegyzettel
gazdagodva tért haza leányfalvi kis nyaralójába.
– Gyerekek! Van már kis harang! Nem is egy, három, három!
Volt öröm.
Felkötötték mind a hármat a kerti fákra és kolompoltak derűre,
kolompoltak borúra; reggeli fölkelőre, déli ebédelőre, esti lefekvőre.
Gózon Gyuri munkába fogott; gyönyörűen szántogatta fehér földjén a
fekete barázdákat. Volt már hangulatadója. A Tiszaparti falvak, a
kúnsági tanyák különös világa föléledt; nehézkes magyarok vették körűl s
neki csak hallgatnia kellett: mit beszélnek azok; írta utánuk.
Hanem a szomszéd uraságot annyira kínozta a kolompszó, hogy pár hét
mulva eladta nyaralóját s elhúzódott olyan tájra, ahol nem élnek
megháborodott írók.
VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.
Vass Mihály, az óriástermetű fiákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját
az időnek. Csorgott a mennyei lé lefelé fakószőrű süvegén, állt a bak
hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem
ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt.
Előtte Hajdu barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsög-ember,
akinek soha nem feslett el a jókedve. A satyakos időben is volt lelke
szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a
másikat Villámnak. Patkós csizmájával ott happtoppolt a deszkacsípőjű
állatok előtt; meg-megsímogatta hideg orrcimpájukat.
– Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránkderítette az Atya
ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk,
hátunkon a házunk.
A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit
beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsű állatok voltak. Hajdu barátom
így szokta őket dícsérgetni: „Az én csikóim soha nem nézik az út
szélességét, csak a hosszát.“
Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass
Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember. Tizenöt évvel idősebb volt a
morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:
– Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csak fáinabb az élet. Azt
mondják, hogy ott a fiákeresek is figáróban járnak. A lovak nem is
zabbal élnek, hanem lebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot
hordanak. Ajnye, be jó világ lehet arra.
Hajdu barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlenegy fia odafönn
tanúl Budapesten. Doktornak készűl, már ötödik esztendeje. Nagy port
vert föl ez annak idején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a
dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle
faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot
talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre
ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanúljon. Legyen
különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak.