Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A
király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor
azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek.
Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját,
felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen
legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor
jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg
kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden
beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele
s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem
kell azt, hogy _Romeó!_ olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem
lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia
egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.
Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg
tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg
magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a
tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s
leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról
beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.
Ebédután azt mondja a herceg:
– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy
kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy
megfeleljünk az újrázásra.
– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját
rázni?
A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:
– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi
kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak –
hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.
– Hamletnek mijét?
– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah,
isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy
kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy
percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni
emlékezetem tárházából.
Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a
homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát,
meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy
tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan
aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon
előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze
kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd
hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész
beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és
valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam.
A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:
Lenni vagy nem lenni; ez az a meztelen tőr,
Mitől a balsors oly sokáig él;
Mert ki viselné el az élet terhét
Míg Dunszinánhoz jön a Birnámi erdő,
Hahogy félszünk a sirontúlitól
Nem gyilkolná meg az ártatlan álmot,
Nagy természet, e másik átkodat,
S dobáljuk inkább vad sors nyilait,
Mintsem kerüljük, mit nem ismerünk.
Tekintély adván pihenőt nekünk
Ébredj Dunkán és ne kopogj! Bár fölébrednél!
Mert az idő vesszőjét s gúnyját ki viselné,
A zsarnok kényét, a gőg nevetését,
A perhalasztást, békét, kínölőt,
A holt pusztában, éjfelen, mikor ásít a sír,
Rendes mezben: ünneplő feketében,
Ha nem lehelne dögvészt a világra
Az ismeretlen tartomány, melynek határiról
Vándor még vissza nem tért,
S az elhatározás természetes színét
A gond halványra betegíti,
Hasonlón a mesebeli macskához,
S a felhő, mely házunk felett tanyáz,
Tekintve eztet vészen más irányt
S elveszti tett nevét.
Kívánatos vég ez. De csitt bájos Ofélia,
Nyíljék meg súlyos márványajakad
S eredj a kolostorba, menj!
Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is
neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne
volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire
abbahagyta.
Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány
színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon
rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a
herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól
lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan
kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy
csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva,
hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba
ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a
mutatványainknak.
Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s
a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A
cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A
herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A
színlap ilyenformán szólt: