Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam
kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy minden
eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első föltételével
akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s fordító kedvteléséből
kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé, de a legnagyobb gyönyör is
azzal jár. Amely szerzőnek munkája fáradságát nem édesíti meg munkája
gyönyöre: az szerző lehet, de nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka
volt, hanem pihenés. Meg is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az
asztalfiában. Ebből való a _Huckleberry_ Finn is, kit én a szövegben
_Hakkelberry_ Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek
helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom át.
Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem tudott
eltántorítani elhatározásomtól.
Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül
nagyobb, sőt épenséggel a _nagy_ közönség számára. Követelhetem-e épen a
magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven tudjon írni és olvasni? Aki
tud, az a címben megtalálja idegen helyesírásban a nevet. Aki nem tud,
az az idegen ortografiában nem tudom hányféleképen mondja ki a neveket,
melyekkel az idegen könyvben találkozik.
Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt tudja,
miféleképen _írja_ egy idegen ember a maga nevét, vagy azt, hogy
voltaképen minek _hívják_ azt az embert?
Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a németet) az
idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban, mint nálunk. Minket
kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást mint tudatlan embereket
akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet (ami számtalanszor megesik
rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a nyelvet) és akkor is, ha hibásan
ejtjük ki (ami még számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia
leírja a nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen
olvasni, mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík
vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én egyszer
Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban, ahol én voltam
az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak mondottam, de én is csak a
második-harmadik fogásig. Ott a mi csodálatos szép és nagy
festőművészünk mindenki számára csak _Mönkakszi_ volt. Ott is
elgondoltam, ha Párisban Munkácsy magát _Mouncatchy_-nak írta volna,
mindenki tudta volna, minek hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi
beszélünk róla, akkor a francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla,
akkor mi nem sejtjük, hogy kiről van a szó.
Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet kérdése
is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb ha
souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi nyelvünk, a
mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk legyen a döntő, a
mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még nem műveltség, ha
valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de a műveltség első
föltétele, hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan szeressük, törvényeit
tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is és jogait védelmezzük.
Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a nagy
olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos könyvek tudós
olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos, nemcsak az idegen
helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a magyar mondataikat sem
értjük meg.
Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit mondottam, nem
elég _oknak_ azok előtt, akik tán egy-két idegen nyelvet tudnak s
nehézség nélkül olvasnak azon idegen neveket: elég tán mentségnek,
jóakaratom és szándékom megismerésének.
Budapesten, 1921 februárius havában.
Rákosi Jenő.