Mikor _Erdélyi János_ a Kisfaludy-Társaság megbízásából
1847-ben a _Népdalok és Mondák_ czímű népköltési
gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel
és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag
anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a
mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes
gyűjtő idevágó panaszai a _Népdalok és Mondák_ ugyane
kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető
értekezésben (később, újra lenyomatva, _Kisebb Prózái_nak
első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát
úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek
voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában.
De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy
ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.
Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban
utána jártak a dolognak s lassanként sok
értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a
jelzett hézag mutatkozott.
1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában _Nagy
Lajos ‚Barcsai‘_ czímmel egy székely népballadát közölt,
melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt
le elmondás után a Nyárád mentén.
_Erdélyi János_, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes
elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt,
melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies
epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.
A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt.
Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy
nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben,
drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében,
melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.
Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe
merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából.
Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.
Jött 1863-ban _Kriza János Vadrózsái_nak gazdag kötete
Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives
Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra
emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai
dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól
lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket.
Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk
a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a
föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat
ásnak ki.
Két év mulva (1865) megjelent _Pap Gyula Palócz népkölteményei_nek
kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye,
mely néhány szép népballadával ismét gyarapította
a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe
újra a dolgot s _Arany László_ és _Gyulai Pál_, később
_Vargha Gyula_ szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének
új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már
nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta
azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk.
Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők
(_Szabó Samu_, _Gálfi Sándor_, _Vas Tamás_, _Benedek Elek_,
_Sebesi Jób_, _Török Károly_, _Abonyi Lajos_, _Vikár Béla_, _Mailand
Oszkár_, _Sebestyén Gyula_ stb.), kik ez irányban immár
a multak minden mulasztását helyrepótolták.
Külön kell megemlékeznünk _Thaly Kálmán_ kuruczkorbeli
pompás gyüjteményeiről (_Régi Magyar Vitézi Énekek_
2 köt. 1864. _Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez._
2 köt. 1872. _Irodalom- és míveltségtörténeti
tanulmányok a Rákóczi korról._ 1885.), melyek ennek az
eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit
hozták napvilágra a feledés homályából, köztük
gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt
fel _Kálmány Lajos_ nagy gyűjteményeit is (_Koszorúk az
alföld vadvirágaiból._ 2 köt. 1877–78. _Szeged népe._
_Ős-Szeged és Temesköz Népköltése._ 3 köt. 1881–91.), melyek
a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai,
szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze
s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok
becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül
külön a _Magyar Nyelvőrről_ meg az _Ethnographiáról_,
mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak
fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei
számára.
Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar
népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai
dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott
a multban is. A székely balladákon legalább erősen
megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord,
egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik:
a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás
a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek,
sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést.
Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák,
melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek,
mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.
Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek
szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli
palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek,
de főkép a katona és szegénylegény. A nagy
hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld
Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár
Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban,
melyek már a déli románcznak megfelelő formákat
öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros
szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek.
Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek
közt született balladáké.
Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti
viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül
kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül
azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét
megváltoztatná.
Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát
szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam
őket csoportosítani, a szerint a mint egy és
más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb
zamatúakat a _Székely balladák_ czímű cziklus foglalja
össze, mely után _a kuruczkorbeli balladák_ következnek.
_Apró történetek_ czímmel a románczos verseket csoportosítottam
s végül a _Népballadák_ vegyesen fogják össze
a többi epikai dalt.
A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye
még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint
hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.
_Endrődi Sándor._