ugyanazon síkban kellene feküdniök. Igaz, hogy Laplace erre azt mondja:
«Érthető, hogy e nagy tömeg különböző részeinek különböző hőfoka és
sűrűsége nagy eltéréseket eredményezett». Úgy látszik azonban, hogy
Laplace maga sem volt erről igen erősen meggyőződve, mert később
megjegyzi, hogy az üstökösök (amelyek szerinte nem tartoznak a
bolygórendszerhez) közel jutottak a naphoz, összeütköztek a fejlődő
bolygókkal, és úgy okozták az eltéréseket. Ismét üstökösök hatoltak a
naprendszerbe, midőn a gáztömeg sűrűsödése majdnem be volt fejezve; ezek
annyit vesztettek sebességükből, hogy beleolvadtak a naprendszerbe,
azonban ovális, a köralaktól erősen eltérő pályájukat megtartották.
Laplace hipotézise ellen tán azon ellenvetés a legkomolyabb, hogy az
Uranusz és a Neptunusz holdjai más bolygók holdjaival ellentétes
irányban mozognak. A Jupiter és a Szaturnusz legtávolabbi holdjai
szintén retrográd irányban mozognak, míg e két bolygó belső
mellékbolygói a szokott irányban keringenek.
Látjuk, hogy Laplacenak sikerült Buffon hipotézisének egyik-másik
nehézségét (a bolygópályáknak a körtől való kis eltérését) elkerülnie,
ahelyett azonban más, nem kevésbbé komoly nehézségekkel került szembe.
Viszont Laplace eszméje kitünő képet ad a Szaturnusz gyűrűjének
keletkezésére nézve.
Laplace kiváló kortársa Herschel Vilmos (sz. Hannoverben 1737-ben,
meghalt Slough-ban Windsor mellett 1822-ben) a ködfoltokat
teleszkópjával tanulmányozta; ezek szerinte fejlődési fokozatokat
tüntetnek fel. Több ködfolt szétszórt, zöldes, foszforeszkáló fényű. Ezt
tartotta a kezdetleges állapotnak. A színképelemzés ezt megerősitette és
bebizonyitotta, hogy e fénylő tömegek gázakból, főleg hidrogénből,
héliumból és egy egyébként ismeretlen anyagból, a nebuliumból állanak.
Más ködfoltokban Herschel kissé sűrűsödő középponti magvat figyelt meg,
ismét másokban világosan kivett csillagokat; végül voltak olyanok is,
amelyekből a köd csaknem teljesen eltünt, csillagcsoportoknak adva
helyet.
Ezen egyszerű, de nagyszabású megfigyelések jobban állták ki a
birálatot, mint Laplacenak nagyon csodált hipotézise. Az igazság
kedvéért azonban el kell ismerni, hogy úgy látszik maga Laplace a
hipotézisének, egyéb alkotásai között nem akart valami kiváló helyet
biztosítani, mert ezt «Exposition du Monde» című klasszikus műve végén
jegyzet alakjában közölte.
Ez azon nagy munka, amelyben naprendszerünk stabilitását vizsgálta meg.
Következtetése a következő: «Bárminők is a bolygók tömegei, csupán azon
körülményből kiindulva, hogy valamennyi ugyanazon irányban mozog,
csaknem köralakú pályákon, melyeknek síkjai csak kevéssé hajlanak
egymáshoz, sikerült bebizonyítanom, hogy pályáik szekuláris változásai
periodikusak és szűk határok közt mozognak és hogy ennek folytán a
bolygórendszer oly középhelyzet körül ingadozik, melytől csak kevéssé
tér el.» Laplace továbbá azt is bebizonyította, hogy a nap hossza Kr. e.
729 óta a másodperc 1/100 részével sem változott.
Ezzel Laplace, részben Lagrange támogatásával megerősítette Newtonnak
naprendszerünk csodálatos stabilitására vonatkozó tanát. Úgy látszott,
mintha a naprendszer örök léte volna biztosítva, ami elég különös, ha
fölvesszük, hogy kezdetének kellett lennie.
Ebben a tekintetben Kant felfogása kétségkivül a helyesebb, legalább is
a mai felfogásunknak megfelelőbb.
VII. UJABB CSILLAGÁSZATI FELFEDEZÉSEK.
Míg Laplace a fentiekben megbeszélt kutatásaiban naprendszerünkre
szoritkozott és Szvedenborg, Wright, valamint Kant is a többi égitestről
csak általános nézeteket ád, amelyek között Wrightnak azon véleménye,
hogy a tejút csillagai, valamint napunk is, állandóan mozognak, a
legjelentékenyebb, addig Herschel (1738–1822) kutatása területét az
egész végtelen csillagvilágra terjesztette ki. Már Halleynek (1656–1742)
sikerült azt kimutatnia, hogy több csillag az évszázadok folyamán, sőt
már Tycho Brahe kora óta a tizenhatodik század végéig megváltoztatta
helyzetét. Röviddel azután Bradley (1692–1762) egy addig elérhetetlen
pontosságú csillagkatalógust dolgozott ki. Herschel, akinek e katalógus
a csillagok helyzetváltozásának kutatásánál már rendelkezésére állott,
azt találta, hogy ezen változások elég jelentékenyek. Azt is
megfigyelte, hogy az ég némely részén a csillagok közeledni látszottak
egymáshoz, míg az ellenkező ponton távolodni látszottak egymástól; ezen
jelenséget a látószög változásával magyarázta, amely alatt a tárgyak
megjelennek előttünk. Midőn közeledünk egy tárgyhoz, a szög nagyobbodik,
midőn távolodunk tőle, kisebbedik. Ezen esetben a «tárgyak» a
csillagokat összekötő vonalak. Ebből kiindulva Herschel meg tudta
állapítani azon pontot, amely felé a nap és a hozzátartozó égitestek
vándorolnak.
A csillagok ezen mozgását, amelyet Halley figyelt meg először, a
csillagok «saját mozgásának» nevezik. Ezt rendesen a csillagoknak az ég
háttere felé való eltolódásával mérik, amely háttér rendkívül nagy
távolságban lévő igen sok csillaggal van telehintve. Az ég hátterét
alkotó csillagok mozgását rendkívül nagy távolságuk folytán nem lehet
észrevenni.
Nagy felfedezéseket rendesen kétellyel fogadnak. Nem kisebb ember, mint
Bessel állította azt, hogy Herschel felfedezése kétséges. Viszont
Argelander, aki a csillagok helyzetére és fényük intenzitására vonatkozó
gondos méréseivel nagy érdemeket szerzett, Herschelt pártolta és
véleményét a későbbi csillagászok megerősítették, akik közül különösen
Kapteynt kell kiemelnünk. A következő gondolatok részben Kapteyntől
erednek: A csillagképek idők multával lényegesen megváltoznak a
csillagok saját mozgása folytán. A csillagok semmiképen sem mozognak
párhuzamos pályákon, de nem is egyenlő sebességgel, mégis az ég egy-egy
területén egy-egy túlnyomóan uralkodó irány vehető észre e mozgások
különböző irányai között. Nevezzük ezeket «eredő irányoknak».
Ha most ezen «eredő irányokat» belerajzoljuk az ég glóbuszába, akkor azt
vesszük észre, hogy a különböző irányvonalak a glóbusz egy pontjából
látszanak kisugározni, amely pontot «apex»-nek nevezzük; ez
nyilvánvalóan az a pont, amely felé a nap közeledik, a csillagok ugyanis
onnan minden irányban eltávolodni látszanak. Ez természetesen a
csillagoknak csupán az imént említett «eredő irányú» mozgására áll,
amely iránytól minden csillag saját mozgása folytán kisebb-nagyobb
eltérést mutat. Abból azonban az is kitünik, hogy a csillagok egymáshoz
képest is változtatják helyzetüket és nem a nap az egyedüli csillag,
amely előre halad. Kapteyn idevágó rajza oly szemléletes képet nyujt,
amelyből kétségtelenül következik Herschel véleményének helyessége.
Wright azon állítását, hogy a tejút csillagai, mint a bolygók a
naprendszerben, ugyanazon irányban mozognak, Schőnfeld és Kapteyn
vizsgálat alá vették. Semmiféle alapot sem találtak ily szabályszerűség
feltételezésére. Viszont Kapteyn más szabályszerűséget figyelt meg. A
csillagok saját mozgása két különböző csillagraj létezésére látszott
utalni, amelyek közül az egyik az Orion csillagzat Xi csillaga felé, míg
a másik ellenkező irányban mozog. Ezen törvényszerűség további
vizsgálata valószínüleg új, érdekes magyarázatra fog vezetni.
Ezen jelenségek még érdekesebbé váltak azáltal, hogy sikerült több
állócsillagnak a naptól való távolságát meghatározni, még pedig az égen
leírt évi látszólagos mozgásaikból. Arisztarchosz és Kopernikusz szerint
a föld a térben kering, azért kell, hogy az év valamely szakában
közelebb álljon egy bizonyos csillaghoz, mint az év bármely más
szakában. Eszerint joggal várhatnánk bizonyos időszakos változásokat, és
remélhetnők, hogy némely csillagképet az év folyamán növekedni, majd
ismét csökkenni fogunk látni.
Azonban ily változásokat megfigyelni nem sikerült, ezért már
Arisztarchosz fölvette, hogy a csillagok oly távol vannak tőlünk, hogy a
látószög változása észre nem vehető. Kopernikusz is osztotta e
véleményt; de Tycho Brahe e változásokat annyira valószinütleneknek
tartotta, hogy ez nála egy okkal több volt arra, hogy a földet a térben
mozdulatlannak és a világegyetem középpontjának tételezze fel. A
csillagászok azonban fáradhatatlanul kutattak tovább ez irányban, míg
végül Arago és Bessel csillagászoknak 1809-ben, illetőleg 1838-ban
sikerült megállapítaniok a Hattyú csillagkép 61-es csillagán gyönge
előre-hátra tartó évi mozgást. Ezen mozgásból számították ki a csillag
távolságát; az oly nagynak bizonyult, hogy a fénynek tíz év kell, míg e
csillagról a naphoz jut; e távolság tehát tíz fényévet tesz ki. Egy
fényév 9×1012, vagyis körülbelül tízbillió kilométer, vagy a föld naptól
való távolságának 63,000-szerese.
Más csillagok távolságát mindjobban tökéletesedő műszerekkel határozták
meg. Az Alfa Centauri csillag áll legközelebb a naphoz, bár a kettő
közötti távolság még mindíg 4·3 fényévet tesz ki. Nyolc csillag,
közöttük a Sziriusz, 10, vagy kevesebb fényévnyi távolban van. A mi
földrészünk feletti csillagos ég-részleten a csillagok közti
középtávolság kissé több, mint 10 fényév. Huszonnyolc szomszédos
csillagot ismerünk, melyek tőlünk való távolságai 20 fényévnél kisebbek,
és 57 csillagot 30 fényévnél kisebb távolsággal. Arisztarchosznak és
Kopernikusznak tehát igaza volt. Ezzel a legutolsó kételyt is
elhárították, amelyet a földnek pályáján való mozgása ellen felhoztak.
Ha már ismerjük a csillag saját mozgását, azaz a látószög változását és
a csillag távolságát, akkor kiszámíthatjuk a valódi sebességet. Ezen
módszerrel azonban a sebességnek jobban mondva csak azon összetevőjét
nyerjük, amely a látóvonalra merőleges. A következő sebességeket
példaként közöljük: a Véga sebessége 10 km, az Alfa Centaurié 23, a
Kapelláé 35, a Hattyú 60-nal jelzett csillagáé 61, az Arkturuszé 400 km
másodpercenkint.
Ha ismernők továbbá a csillagoknak a látóirányba eső sebességi
összetevőjét, ki tudnók számítani az egész mozgását. A szinképelemzés,
mely 1859 óta ismeretes és egészen átalakította a csillagászatot,
valamint Doppler elve segítségével azt is meghatározhatjuk. Ezen
sebességek az imént említett öt csillagnál rendre a következők: −19,
−20, +20, −62, −5 km másodpercenkint. A plusz azt jelzi, hogy a csillag
távolodik a naptól, a minusz, hogy közeledik feléje. E számok azt
mutatják, hogy a csillagoknak nagy a sebességük, mivel a földé a
pályáján körülbelül 30 km másodpercenkint.
A csillagoknak a látóvonal irányába eső mozgásából könnyebben lehetett
az ég azon pontját kiszámítani, amely felé a nap közeledik, mint a
csillagok úgynevezett saját mozgásából. Campbell egy ilyen számításánál
azt találta, hogy a nap másodpercenkint 20 km-nyi sebességgel közeledik
oly pont felé, amely igen közel egybeesik a csillagok saját mozgásából
kiszámított hellyel. Tehát tovább nem kételkedhetünk abban, hogy e
jelenségeket helyesen magyarázták. Igen érdekes volna azt meghatározni,
hogy a nap az égnek mindig ugyanazon pontja felé közeledik-e, azaz
egyenes irányban mozog-e, vagy pedig görbül-e kissé pályája? A görbülés
nagyságából meg tudnók azt határozni, hogy minő erők befolyásolják a
napot pályájában. Ilyféle megfigyelésekre azonban még sokkal rövidebb
idő állott rendelkezésünkre, semhogy ezen kérdésre ma felelhetnénk.
Az azonban bizonyos, hogy nem áll az, amit Kant és Wright hittek, hogy
t. i. minden látható csillag ugyanazon középponti égitest körül mozog.
Valójában mozgásaik teljesen szabálytalanoknak látszanak. Ezért tehát
nem valószinütlen, hogy a nap kalandos útjaiban valamikor beleütközik
egy más csillagba, vagy ködfoltba. A napnak százezerbillió évig kellene
előrehaladnia, míg ugyanoly nagyságú és fényű csillaggal ütközhetne
össze. De ezen zavartalan előrehaladási időköz nagyon megrövidülhet,
mivel valószínűleg sokkal több kihűlt nap lebeg a térben, mint fénylő. A
nap azonban igen könnyen belekerülhet valamely ködfoltba, aminő igen sok
van az égen. Sok ködfolt óriási területet foglal el, holott a
legfényesebb csillagok legnagyobb távcsöveinkben aránylag csupán
pontoknak látszanak. Gyakran vetik fel azon eszmét, hogy a napot útjában
ily ködfolt fogja feltartani, és hogy az összeütközés következtében
hőfoka az izzásig fog emelkedni. Így úgynevezett új csillaggá válna,
amilyen volt az 1901-ben fellángolt Perzeusz. A következő fejtegetés
kimutatja majd, hogy ez utóbbi következtetés nem lehet helyes. Laplace
szerint a naprendszer tömege egykor ködfolt volt, amely lapos korong
alakjában a Neptun pályájáig terjedt ki. Ha felvesszük, hogy e korong
vastagsága átlag nem volt nagyobb, mint a mostani napátmérő tízszerese,
akkor e ködfolt sűrűsége megközelítőleg 420 milliószorta kisebb volna,
mint a napé. Ha a nap ily ködfoltba jutna, 28·3 km[6] átlagos
sebességgel, akkor egy év alatt áthatolna e gáztömegen, amelynek súlya
nem lehet nagyobb, mint a nap súlyának kétmilliomod része. A nap
gyorsasága megfelelően csökkenne, középhőmérséke pedig körülbelül
0·2°-al emelkedne. A hőemelkedés igen lassú volna, és nem eredményezne
hirtelen föllángolást, aminő új csillagoknál tapasztalható. Valamely
csillag ily kis fényváltozása alig vonná magára figyelmünket. A
nagykiterjedésű ködök anyaga oly ritkának látszik, hogy aligha idézhetné
elő az esetleg behatoló égitest fellángolását.
Fellobbanás csak akkor állana elő, ha a nap más csillaggal ütközne
össze, vagy pedig, ha a köd középső, összesűrűdött részeibe kerülne.
Fénye akkor a mainak több száz-, vagy ezerszeresére emelkedne és «új
csillagnak» mutatkozna. Másrészt azonban a ködök a napok közötti
összeütközéseket – úgy látszik – meggyorsíthatják. Ugyanis igen sok
anyag gyűlik bennük össze, amely az ég minden részéből oda kerül: kis
meteorok, üstökösök és mindenek fölött kozmikus por. Ezen égi vándorok
oly kis tömegüek, hogy fennakadnak a ködben, a ködszerű anyag
összesűrűsödik körülöttük, és ily módon nagyobb testekké növekednek.
Ennek következményekép az összehúzódás folytán kiss izzó csillagok
válnak belőlük. Ha most a nap útjában ilyen testekre akad, és azokkal
összeütközik, akkor a sebessége csökken. A ködön való áthatolása még
nehezebbé válna. A napok ilyen módon, ha hosszú időszakon keresztül
hatalmas kiterjedésű ködtömegeken vándoroltak át, fennakadhatnak a
ködtömegben. Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy egy ködfoltba
került nap összeütközik egy már ott előbb megakadt nappal, semmint
annak, hogy a csaknem üres térben két nap összeütközzék.
Mindezen oknál fogva lényegesen csökkentenünk kell a nap szabad térben
való száguldásának időtartamát; az előbb kiszámított idő század része,
tehát körülbelül 1000 billió év nem lesz túlsok. Nem szükséges
kiemelnünk, hogy az ilyen becslések egész bizonytalanok, és hogy csak
megközelítő képet akarunk adni ezzel az égitestek lehető
élettartalmáról. A napunkhoz hasonló tömegű két égitest összeütközéséből
támadható valószínű következményeket «Világok keletkezése» című művemben
kimerítően leirtam. Két óriási gázáramlat tör ki az egymásra rohanó
napokból, és a határtalan térben mérhetlen messze elnyúló kettős
spirálist alkot, amely a ködfoltok legjellemzőbb alakja. A kiáramló
anyagok főleg a nehezen sűríthető gázak, leginkább hélium és hidrogén,
valamint könnyebben sűrűsödő kis részek, amelyek mind oly nagy
sebességre tesznek szert a kitörésnél, hogy a középponti tömeg vonzási
területétől el tudnak távolodni. Aztán elvesztik sebességüket és hosszú
időn át csaknem változatlan helyzetben maradnak, anélkül, hogy spirális
alakjukat változtatnák. A kisebb erővel kitaszított tömegek
visszahullnak a kitörés helye felé; útközben találkoznak más, később
kitaszított részekkel, főleg gázakkal. Végül az egész anyag egy
középponti tömeg körül, amely (amint már Buffon felvette) a lökés
következtében heves forgásba jut, messzire kiterjedő, szilárd és
folyékony részektől áthatott gázködöt alkot. Legbelül van egy erősen
izzó középponti test, ennek a térfogata az ütközés után lényegesen
nagyobbodott és fokozatosan átmegy a körülötte forgó gáztömegbe.
Ilyennek képzelte Laplace azon ködfoltot, amelyből a naprendszer
keletkezett. Ha Laplace eszméit a későbbi megfigyelésekhez képest
módosítjuk, akkor képet nyerhetünk arról, hogy kezdődhet újra egy
naprendszer fejlődése a ködfoltból. Ezen felfogásban Buffon és Laplace
nézetei némiképen összeolvadtak.
A legnagyobb a sebessége a fényes Arkturusz csillagnak, amely körülbelül
400 km másodpercnyi sebességgel száguld tova. A naptól való távolsága
200 fényév, és kisugárzott fénye igen hasonlít napunk fényéhez. Ezért
óriási tömegűnek kell lennie. Sőt kiszámították, hogy a napnál
50,000-szer nagyobb lehet. Elképzelhetjük az ilyen rendkívüli sebességű
két óriás-nap összeütközésének következményeit. A kitaszított gáztömegek
oly forgórendszerbe terülnének ki, amely valószínűleg határtalanul,
minden irányban, majdnem ugyanazon síkban terjedne ki. Azt képzelhetnők,
hogy a tejút ily módon keletkezett, ha nem merülne fel az a nehézség,
hogy a rendszeren belül nem ismerünk középponti testet (l. lentebb
Ritter véleményét). Ily óriási ködtömegben az évek milliói folyamán
nagyszámú kis csillag gyülhet össze, amelyek valószínűleg összeütköznek
és új forgórendszereket alkotnak. Csaknem minden új csillag a tejút
közelében merül fel, amelyben a csillagok összehasonlíthatatlanul
sűrűbbek és gyakoriabbak, mint az ég más részében. Új csillagok kihülése
után csak gáztömegeket látunk, aminő gáztömegek jelentékeny számban
találhatók a tejút közelében. Ha a ködhalmazok a bevándorolt
portömegeken összetömörűlnek, csillagrajok keletkeznek, aminők szintén
főleg arrafelé fordulnak elő. A spirális ködfoltok, a színképükből
itélve, csillagrajok, amelyek oly távol vannak tőlünk, hogy nem vagyunk
képesek bennük csillagokat megkülönböztetni. Ezek különösen az ég azon
részein fordulnak elő, ahol aránylag legritkább a csillag, a tejút
sarkainál, vagyis tőle legtávolabb. Ott azonban sok van. Így pl. Wolf
egyetlen lemezen, amelyre lefényképezte az egyik csillagképet, «Berenike
haját», nem kevesebb, mint 1528 ködfoltot talált, amelyek legnagyobb
része valószínűleg a spirális alakúak csoportjához tartozik.
A csillagok összetételének kiderítését főleg a színképelemzésnek
köszönhetjük. Úgy amint Herschel a ködfoltokat látszólagos fejlődési
fokozatuk szerint osztályozta, a csillagokat is aszerint sorozták
osztályokba, amelyek a legforróbb állapotban lévőkkel kezdődnek (amelyek
fénylő színkép vonalakat adnak és ennélfogva legközelebb állanak a
gázszerű ködfoltokhoz, amelyekből valószínűleg keletkeztek) és a
kihülőfélben lévő sötétvörösekkel végződnek. Ezen fényes csillagok után
következnek a sötét égitestek; ezek között az első csoportba tartoznak a
szilárd kéregnélküliek, (ilyen valószínűleg a Jupiter is), aztán
következnek azok, amelyeknek, mint a földnek is, kemény kérgük van.
A csillagokban leggyakrabban feltünő elem a legforróbbakban a hélium; az
utánuk következő hőfokú fehér csillagokban a hidrogén, azután a
közép-hőfokú sárga csillagokban, amelyekhez napunk is tartozik, a
kalcium, magnézium, vas és más fémek, végül a legkevésbé izzó vörös
csillagokban szénvegyületek, közöttük a cián. Nem helyes az az állítás,
hogy a csillagokban nem találtunk oly elemeket, amelyeket a földön nem
ismerünk. Pickering például több csillag színképében oly vonalakat
figyelt meg, melyeket semmiféle földi elem színképével nem tudott
azonosítani. Igaz, hogy ezen vonalakat nagyfokú valószínűséggel a
hidrogénnek tulajdonították, de nem sikerült a hidrogént ilyen fajú
sugárzásra indítani. A nap szinképében is találtak még fel nem ismert
vonalakat. Az aránylag nem rég óta ismert spektrumvonalak között
legfontosabbak a hélium vonalai. Az úgynevezett koronium-vonal, amely a
napatmoszféra külső részének, a «koronának» legjellemzőbb vonala,
szintén még ismeretlen elem színképe. Azonban egészben véve a csillagok
és a föld elemeinek színképei megegyeznek. Maxwell 1873-ban a
következőket mondja: «A térben fényük segítségével és pedig kizárólag
csak azáltal oly csillagokat fedezünk fel, amelyek oly távol vannak
egymástól, hogy semmiféle anyag sem vándorolhatott át az egyiktől a
másikhoz és ezen fény mégis azt mondja nekünk, hogy mindegyik csillag
ugyanazon atómokból van felépítve aminőket a földön találunk.» Érdekes,
hogy ugyanaz a nagy kutató még abban az évben meghatározta azon erőt
amely az anyagot csillagról-csillagra viszi, a fény nyomását. Három
évvel később Bartoli bebizonyította, hogy nemcsak a hő- és a fénysugarak
hatnak nyomóerővel, hanem mindennemű sugárzási energia nyomást fejt ki.
Azonban ezen új egyetemes erő kozmikus fontosságát nem vették
tekintetbe, míg 1900-ban meg nem mutattam, hogy ennek segítségével sok,
addig még érthetetlen jelenséget egyszerű módon meg lehet magyarázni.
A sugárzási nyomás következtében a nap légkörének összesűrűsödött kis
csöppjei messzire eltávoznak a naptól és a térben oly sebességgel
haladnak, hogy elérik a fény sebességének néhány százalékát. Oly
csillagok közelében, amelyeknek sugárzása fölülmulja a napét, a kisebb
csöppek gyorsasága igen erősen megnövekedhet, ámbár a fény sebességét
sohasem érheti el. Sőt úgy látszik, hogy nagy sebességük gyakori
jelenség, mivel a legtöbb csillag fehér fényű, míg napunk fénye sárga és
azért amazok erősebben sugárzanak. E végtelen időn át kitaszított kis
részek segítségével a napok állandóan anyagot cserélnek. Ennek
következtében a felépítés minden eredetileg létező különbsége
kiegyenlítődhetett. Ezen folyamatban, mint a természetben általában, a
hidegebb testek, ez esetben a hidegebb csillagok a melegebbek rovására
növekednek.
Nem valószínütlen, amint azt a «Világok keletkezésé» című munkámban
jeleztem, hogy a meteoritek, más világok e különös hirnökei, az ilyen a
térbe kikerült cseppekből alakulnak ki. A meteoritek egészen sajátos
felépítésükben és összetételükben lényegesen különböznek a földön ismert
ásványoktól és kőzetektől, úgy a plutóiaktól, amelyek a föld folyékony
belsejének megmerevedése folytán keletkeztek, mint a neptuni eredetű
kőzetektől, amelyek a víz hatása alatt tengerek fenekén jöttek létre. A
meteoritek gyakran tartalmaznak üvegszerű részeket, melyekből arra lehet
következtetni, hogy gyorsan hültek le. Mások nagy kristályokat
tartalmaznak, amelyek azt mutatják, hogy hőmérsékletük hosszú időn át
egyenletes lehetett. Ugyanazon meteorit szomszédos részei feltünő
különbségeket mutatnak összetétel és felépítés tekintetében, ami arra
vall, hogy anyagának különböző eredetűnek kell lennie. Nem tartalmaznak
vizet, sem hidrátokat (víztartalmú vegyületeket) és az egész
természetes, mivel részecskéik a nap közelében jöttek létre, ahol a
hidrogén és oxigén még nem egyesültek vizzé. Azonban szén és hidrogén
vegyületeit tartalmazzák, amelyek a gyönge fényű csillagok és a
napfoltok spektrumaiban gyakoriak, továbbá a földön könnyen bomló
kloridokat, szulfidokat és foszfidokat, amelyek csupán oly légkörben
támadhattak, amely víz- és oxigénmentes volt. Viszont hiányzanak azon
ásványok, melyek a mi plutói eredetű kőzeteinkben általánosak, így a
kvarc, ortoklász, savas plagioklázok, csillám, amfibol, leucit és
nefelin, amelyek a föld belsejéből jövő magma differenciálódása által
jönnek létre.