A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint
a legremekebb tollú regényíró.
Egy aradi lány, aki három hónapja, hogy elbúcsúzott hadbavonult
vőlegényétől, nemrégiben levelet kapott tőle egy másik vidéki városból.
A levélben az állt, hogy „könnyű sebbel“ itt fekszik egy kórházban.
A menyasszony rögtön vonatra ült édesanyjával együtt és meglátogatta a
vőlegényét.
Fájdalmas viszontlátás volt. Kiderült, hogy a „könnyű seb“ – a bal kar
elvesztését jelentette.
A menyasszony, aki anyjával együtt egy hotelben szállt meg, másnap kora
reggel már újabb levelet kapott a vőlegényétől. Azt írta benne: úgy
érzi, meg kell vallania mindent, mert valamit még elhallgatott. Nemcsak
a bal karját, de a bal lábát is elveszítette. És most, miután már
menyasszonyát viszontláthatta, még pedig viruló szépségében, nem tud
beletörődni abba a gondolatba, hogy a lány egészséges életét, szép
jövőjét az ő bénaságához láncolja egy egész emberéleten át, hát inkább
visszaadja neki adott szavát, amellyel még akkor ajándékozta meg, amikor
ép és egészséges volt.
Igy szólt a levél.
És két óra múlva a leány ismét ott állt a sebesült ágyánál. De nem
egyedül. Vele volt az anyja és az – anyakönyvvezető is. Keresztülvitte,
hogy dispenzációval azonnal megeskessék azzal a férfival, aki hősi
csatákban annyit áldozott a hazáért.
… A szerelmi hűség mégsem üres szólásforma.