Nem katonáról van szó, ki fegyverrel, védekezésre és támadásra alkalmas
fegyverrel kerül szembe az ellenséggel. Egy szürke hivatalnok, ki talán
katonai szolgálatot sohasem teljesített, kinek kezében nem volt
semmiféle gyilkos szerszám, ki egész életén át a legjámborabb
feladatokon törte a fejét, vitt végbe oly cselekedetet, mire minden
katona büszke lehet.
Mialatt Máramarosszigettől északra, a veresmarti kavicsbányánál folyt a
harc a visszavonuló oroszokkal, Hirschler Béla főmérnök kémmozdonnyal
keresztültört a harcvonalon. Egy orosz csapat heves tüzelés alá fogta a
mozdonyt, a hős főmérnök és Vaday mozdonyvezető meghaltak, a fütő pedig
megsebesült.
Eddig a tények.
A háborús atmoszféra teljesen átalakítja az ember lelkét. Kik ma vasútat
építenek, késő éjszakáig rajzolgatják az alapépítmény tervét,
trasziroznak, mindennapi egyszerü munkába beleőszülnek, a háború
levegőjében máról holnapra teljesen átalakulnak. Tegnap még békés,
pontos, talán pedáns hivatalnokok, ma nagyszerü hősök, kik az új
légkörben is megtalálják helyüket. Igazi kötelességtudó egész emberek,
kik a békés idők kötelességét hűségesen lerójják, de a háborús események
közben is megértik, mit parancsol kötelességük a közzel szemben. És ha
büszkék vagyunk hős katonáinkra, kik a harcmezőn fegyverrel kezükben
védenek bennünket, elismeréssel kell adóznunk azoknak is, kik talán
katonák sohsem voltak, a fegyvert csak az üzletek kirakatából ismerik, s
a legbékésebb munkakörből csak úgy máról holnapra, életük legvakmerőbb
kockázatával oly cselekedetre készek, minőre a fegyveres katona is
büszke lehet. Ezek az íróasztal mellől előbukkant hősök is méltán
megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük, nevüket tisztelettel említsük.