Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok únottan lézengenek
a major körül. Ellepik a gémes kút hosszú vályuját, a kukorica-górék
gerendáit, mint egy fáradt, khakiszínű madársereg. Most ők a magyar föld
napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az
ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak
szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát
osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából
előállanak a jobbhangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv
nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy
magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát,
fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen
zengő tenorján belekezdett egy dalba. Egyedül énekelte az első sorokat,
a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető
mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a
következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.
Az orosz forradalmi himnusz volt.
Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte.
Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában
állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már
fehéren izzott ettől a daltól – magyar földön voltak. Különös volt így
ez a szituáció. Ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor
énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.