Amikor megszólal a puska, valami szorongás fogja meg az emberek szívét.
Egy-egy bolond gondolat repül keresztül az ember fején, hogy hátha belém
ütődik a bolond golyó, de aztán elmúlik és jön a harc mélységes
komolysága… Mégis voltak és vannak emberek, akik megörülnek, ha
megroppan mellettük egy sortűz. Ezekről mondunk el egy históriát…
Történt pedig, hogy Boldogasszonyba, egy eldugott fészekbe, muszka
foglyokat hoztak a katonák. A szőkehajú, kékszemű, melankólikus legények
egykedvűen vették a sorsukat. Odahaza is nem egyszer végigkancsukázta
őket a végzet, hát csak belenyugodtak a változhatatlanba. Amikor még
enyhe volt az idő, ott sütkéreztek a bágyadt, őszies napon. Karba ültek
és melankólikus, szomorú dalokat énekeltek, amilyen csak sorsüldözött
emberek lelkéből fakad.
De jött az ősz s a dércsípte fáról szomorúan hullottak a levelek. A
hadvezetőség barakkokat építtetett a foglyoknak, akik maguk segítettek a
munkában. Pénzt is kaptak érte, meg aztán nem kellett naphosszat
veszkődni a nagy unalommal. Volt foglalatosságuk. Egészen nekividámodtak
a legények, keverték a maltert, ácsolták a gerendákat és vidámabb nóták
fakadoztak a szájukról, amiket lovasemberektől lestek-tanúltak el, akik
naphosszat járják a végtelen orosz síkságot. Jókedvük mind hangosabb
lett. Egyszer aztán meghalt az egyik őrzőjük. Hirtelen támadta meg
valami betegség és ott temették el a fogolytábor mellett. A foglyok nem
tudtak róla, hanem dolgoztak tovább.
Mivelhogy háborús világ van, a halott közkatonának is kijár a díszlövés.
A falu temetőjében megroppant a sortűz… A szél elvitte a fogolytáborig.
A csendes, jámbor, melankólikus muszkák, akik baromi egykedvüséggel
tűrtek mindent, akik már vidámodni kezdtek, egyszerre mintha
ezüstcsengetyű szava lett volna az a sortűz, megváltoztak. Eldobták a
szerszámot, malteros kanalat, otthagyták a munkát. A szemük csillogott,
valami epekedő belső tűz vetett lobbot benne. Az orruk cimpája
reszketett az izgalomtól és halk szóval összesúgtak:
– Ruszki! Ruszki!
Ruszki… Az oroszok. Azt hitték, hogy a hegyháton már ott barnállik az
orosz gyalogság rajvonala s a doni kozákok már a határban lovagolnak,
mint a fekete kisértetek. Hiába volt minden. Nem ment a munka.
Az a sortűz a lelkükön érte őket és ott ütött sóvárgó sebet.
És mikor a hosszú napok egyformasága, eseménytelensége megölte
reménységüket, az orosz legények szomorúak lettek. Szomorúbbak, mint
amikor hozták őket. És mindezt csak azért, mert a tarlott sövényü falusi
temetőben megszólalt a puska…