Negyvennégy évvel ezelőtt történt. Két nagy nemzet egymás ellen támadt,
véres, romboló dühvel, halálos elszántsággal. Rettenetes tragédiák
játszódtak le a fényes nagyvárosokban, meg a napfényes, fehérházas, apró
falvakban. A legények énekelve indultak a harcba… éppen mint most… És
sok vidámkedvű, dolgos ember nem jött vissza többé. Ott feküdtek némán,
egymás mellett a német és a francia férfiak, Gravelotte, St. Privat,
Szedán csatamezőin, Párisig, Metz, Strassburg falai előtt. Éppen, mint
most… Egy provencei kis faluban a bokrétás legények között elment
katonának Michel Lafonte is. Ő nem énekelt… A feleségét hagyta otthon és
az apró gyerekét. Ő sem tért vissza többé. Felesége, kis fia, fehér
házacskája hiába várta. Senki sem tudta, hogy hova lett. Talán még
visszajön, reménykedett sokáig az asszony. Nem tért vissza. Ki tudja,
hol halt meg, hol fekszik? Francia föld, vagy idegen rög takarja porló
testét? Mult az idő, a hónapok, az évek. A fehérfőkötős fiatal
asszonyból középkorú asszonyság, azután meghajlott derekú, fehérhajú
öregasszony lett. A földön mászkáló apró gyerek is felnőtt. Meglett
férfi lett már, s mint annak idején az atyja, tovább szántogatta
földjét, nyesegette szőllőjét. Azután egyszer megint zivataros felhők
sorakoztak Európa egén. Nagy nemzetek törtek egymás ellen, vérengző
haraggal. A provencei kis falu legényei énekelve, virágos kalappal
mentek katonának. Köztük ment Lafonte is. Sok csatában harcolt, ment
előre-hátra, mindig becsülettel megtette, amit rábíztak. Egyszer aztán
fogságba került. Németországba vitték, a lerchfeldi fogolytáborba. A
fogoly megnyugodott sorsában. A napok eseménytelenül, lélekölően
unalmasan multak. Egy szomorú, esős őszi délután meghalt egy fogoly.
Nagyszakállú, komoly képű marokkói legény volt. A német pap imát mondott
fölötte, azután kivitték a temetőbe. A foglyok ott lépkedtek a halott
bajtárs mögött. A temetőben hideg szél süvöltött, a foglyok dideregve
húzták össze testükön a tépett, vékony katonakabátot. Lafonte is ott
ment köztük. A halott deszkakoporsóját lebocsátották a sötét verembe. A
pap még egy rövid imádságot mondott fölötte. Lafonte szórakozottan
nézegette a sírfölírásokat. Karl Schneider, Anton Mayer… A koporsón
dübörögtek a rögök. Egy félig elmállott, az időtől megkorhadt keresztre
tévedt a pillantása. Michel Lafonte, meghalt 1871… Megtántorodott, a
szeme előtt elsötétült a világ. Elfulladó torkán kiáltva tört ki a szó:
– Ez az én apám!