Egyik legelső német katonavonat halad befelé, már francia meghódított
területen. Persze óvatosan, állomásról-állomásra, hosszabb szünetekkel,
mert előbb végig kell vizsgálni a vonalat, nincs-e valahol megrongálva.
Nem nagyon messze a német határtól, az egyik francia állomáson csakugyan
meg kell állani, mert a váltókból a franciák kiszedték a nyelveket. A
német vitézek kiugrálnak a kocsikból s vígan hancuroznak, tréfálkoznak a
gazdátlanul maradt állomáson. Egyszerre csak vagy tíz katona odasereglik
a pénztár elé és zörgetni kezd az ablakon:
– Halló! Pénztáros! Merre jár? Jegyeket kérünk!
A vonatvezető mulat a mulatozókkal, egyszerre eloson a gépe mellől s
hátulról bevonul a pénztáros rekesztéke mögé. Egy ottfelejtett francia
vasutassapkát nyom a fejébe, kinyitja az ablakot és rettenetes orrhangon
kiszól:
– Hova utaznak az urak?
– Nancyba. Harmadik osztály, – szól az egyik katona.
– Ejnye, de szerény vagy, – mondja a másik. – Nekem Párisba adjon
jegyet. Második osztály.
– Nekem is, nekem is!
– Csak oda, vagy oda és vissza? – kérdi a rögtönzött pénztáros
rettenetes komoly ábrázattal.
– Csak oda. Vissza majd különvonaton utazunk. Miniszteri kocsikban.
S a pénztáros erre kezdi osztogatni a jegyeket. Zöldeket, sárgákat, ki
milyet kért. A nagy menekülésben a francia vasútasok nem értek rá a
jegyeket magukkal vinni, ott maradtak ezrével a fiókokban. Jutott a
legtöbb katonának. S azok most csakugyan jogosan mennek Páris felé.
Megvan hozzá a jegyük.