Éjszaka volt a Drina partján és olyan sűrű volt a sötétség, hogy a
kocsikereket hozzá lehetett volna támasztani. A sziklás, bozótos földön
egy ember kúszott előre talpig fekete maszkban: arcán fekete álarc,
kezén fekete selyemkeztyű. Fegyvere egy meztelen, marokra szorított
borotvaéles bajonett. A bozótban köröskörül komitácsi-őrszemek hasalnak,
– ezeknek a pusztázó embereknek olyan éles a szemük, mint a hiúzé – a
legkisebb fehérség áruló lehetne. Ezért van a fekete maszk. A kígyóember
halálos csendben kúszott előre, mint egy nagy fekete macska. Fülelve,
figyelve, – visszafojtott lélekzettel. Kezét előre nyujtotta, tapogatta
a sötétséget, és egyszerre… ah… egy emberi archoz ért a keze. A bajonett
villámgyorsan lecsapott s a komitácsi jajszó nélkül halt meg. A
kígyóember tovább kúszott – már áttörte magát az őrsök vonalán! – ám
most jön az igazi föladat. Kikémlelni a szerb tüzérség pozicióját és
erejét. Földre tapasztott füllel hallgatózott, nesztelenül kúszott
előre. Mikor már mindent tudott, visszament a helyére és egy elrejtett
telefonon Morse-jelekkel leadta a jelentést. Egy kicsit várt, azután
elkezdte húzni a vezeték drótját. Húzta, húzta a drótot, – egyszerre
csak elfogyott a drót és halk koppanással egy nesztelen csónak ütődött a
Drina partjához. Benne állt a kapitány és tizenöt baka. Tízszer fordult
meg a csónak!
Éjfél felé aztán egyszerre csak egettépő hurrázás verte föl a fekete éj
csendjét. A bakák már tudták, merre kell rohanni, – gyenge pirkadatkor
az egész szerb tüzérség magyar kézen volt.
A Fekete Álarc pedig ott feküdt egy bokor tövében, – nyolc golyótól
vérzett, – ruhájának fekete selyme lucskos volt a vértől.
… Nem halt meg. Fölépült, de sánta maradt. Arany vitézségi érmet kapott,
amely után élete fogytáig havi kétszáz korona járadékot élvez. A neve
Kóbor Jenő, a foglalkozása: artista. Csupa ideg és csupa izomember. Már
kisgyerek korában, az orfeumi lámpák fehér fényében, megszokta a halál
gondolatát, mikor a létrák tetején halálos balancéban tótágast állt.
„A SOMOGYI SEB.“
Szerb foglyokat szállított a vonat, amely megállt az egyik alföldi
állomáson. Az állomás katonai parancsnoka benézett az egyik vasúti
kocsiba, ahol könnyebb sebesülésű szerb foglyok ültek a fapadokon.
Valamennyinek a feje volt bekötve, de amellett vidáman cigarettázott
vagy pipázott a magyar cseréppipából, amivel bakáink megajándékozták.
A katonatiszt, akinek föltünt a sok fej-seb, megkérdezte az egyik
bepólyált fejű szerbet:
– Milyen sebed van?
Az hunyorított egyet:
– Somogyi seb ez.
A tiszt csodálkozva nézett rá:
– Milyen seb?
– Somogyi, – ismételte makacsul a szerb.
A foglyokat kísérő magyar bakák magyarázták meg, hogy mit jelent ez a
„somogyi seb“. Az olyan sebre mondják a szerbek, hogy „somogyi seb“,
amely nem lőtt és nem is szúrt seb. Nem golyótól és nem is szuronytól
kapott sérülés, hanem – puskatustól. Ők is ismerik már a somogyi fiúknak
azt a virtusát, hogy szuronyrohamnál, kézitusában, megfordítva kezelik a
puskát: a csövét fogják két kézre, mint valami fütyköst és a puskatussal
osztogatják az áldást, rendszerint a fejre, ama régi közmondás alapján,
hogy: „Csak a fejét!…“
Az orvosi tudomány a háborúban, ime, újabb szakkifejezéssel szaporodott:
a „somogyi seb“-nek ezentúl helyet kell adni az orvosi lexikonban is.