Énekszóval vonúltak a bakák a pályaudvarra, ahol már várta őket a
hosszú, hosszú vonat, hogy levigye a harctérre, Szerbiába. Amikor
közben-közben pár percre elhallgatott a nóta, beszélgettek egymással a
bakák. Persze: a nagy verekedésről, a háborúról.
– No, a keservit annak a rácnak, akinek én ezt egyszer a fejihöl
teremtem, az se nagyon kel föl többet, – mondta meggyőződéssel egy
somogyi baka. – De ha mégis fölkél, – végzi a meditációt – akkor kezet
fogok vele. Olyan fej megérdemli.