Akárhova tekintünk, munkálkodó, kötő nőket látunk. A nők hadserege is
kitünően van szervezve: a tű épp oly szorgalmas, mint a kard. Valahogy
beletartozik a kötés motozása a mai családi kör harmóniájába. Alig-alig
tartanak a nők fegyverszünetet. Sietős a hósapka. Az ablak hőmérője, a
sivító szél arra nógatja a kötőket, hogy dolgozzanak, sarkunkban a tél,
a hideg. Ez a munka uniformizálja az otthont. A nők szeretik munkájukat.
Ez a csöndes tevés-vevés eltereli aggodalmukat, az apró tűk levezetik
ideges nyugtalanságukat, a végzett munka öntudata erősíti őket.
Minden családban ugyanazt a képet vesszük észre.
Gróf Tisza István a napilapok szerkesztőit időnként fogadni szokta a
miniszterelnöki palotában, hogy bizalmasan tájékoztassa őket az ország
állapotáról és a harctér eseményeiről. A fogadószobából egy ilyen
fogadásnál a véletlen kedves és finom képet mutatott nekünk. Egy
üvegajtón át a terraszra láttunk, a terraszon ült Tisza Istvánné
néhányadmagával és kötött. A szürke pamutgomolyag ölében hevert,
szorgalmas keze gyorsan bogozta a pamutot, tűi föl-fölcsillantak az őszi
délután napfényében. Mellette a család többi nőitagjai kötöttek
hósapkát, érmelegítőt, akárcsak a sok száz és ezer magyar asszony. Egy
polgári familia munkás nyugalma ömlött el a kedves családi képen. A
miniszterelnökné is köt…