A háború szele még nem jutott el akkortájt az ország minden zúgába.
Vannak falvak, ahová csak nagyritkán jár a posta és ahol már csak azért
se olvas mindenki ujságot, – mert – nem tud olvasni.
Egy alföldi városkába öreg magyar iparkodik befelé – szamárháton. A
csacsin a szőrével kifelé fordított suba, a subán az öreg s széles
vállán keresztbe a hosszú kampós bot: a juhászi hivatal jelvénye.
Csendesen kaptat befelé a városba az országúton. Amint beljebb ér, egyre
több daloló bakagyerek jön vele szemközt, összeölelkezve, fényesen
kiadjusztálva, vadonatúj csukaszürkében.
Az öregnek föltünik a dolog. Odaszól az egyik bakának:
– Hujja te, mit csatorásztok úgy? Nincs még október elseje.
A baka kihuzza magát, aztán félvállról szól oda:
– Kigyelmed is korán keet fő, hogy olyan jó tuggya. Menünk a rácokra.
– Affenét, – mordul föl az öreg – csak tán nem háborúba?
– De hogy éppen oda!
– Oztán hát mié, te? – érdeklődik tovább a magyar, akihez nyilvánvalóan
nem ért még el a pusztára a háború szele.
– Mer azok a rusnya paprikacsinyálók megölték a mi fölséges
trónörökösünket, – mondja elkeseredetten a baka.
A szeme szinte villámlik közbe.
Az öreg juhász meghökken. Megállítja a szamarat. Aztán megemeli
csendesen a fejében a zsíros kalapot s szívet fájdító nehéz sóhajtással,
szomorúan mormolja maga elé:
– Szögén, szögén – Rudolf…
„TÚLÓRÁZÁS.“
Berlin egyik pályaudvarán történt. Még a háború elején.
Rezervistákat vaggoniroztak be éppen, amikor a pályaudvaron elterjedt a
híre, hogy Anglia is megüzente a háborút.
– Nem rossz, – mondta az egyik rezervista, aki polgári életében iparos
egy nagy gyárban. – Legalább „túlórázhatunk!“