Olyan ez a történet, mint amikor a pusztaság viharos, fekete
éjszakájában két röpülő galamb fehér szárnya villan meg a tévedt
karavánok előtt. Szatymazról, Szeged kedves nyaralóhelyéről, elindultak
fölrakodva elemózsiákkal Békéscsabára, hogy az ott veszteglő urukat
fölkeresik. Férjuraimékat a szerbiánusoktól az orosz-galiciai határra
akarták vinni, hogy ott is tanuságot tegyenek a magyarok istenének
haragos erejéről. Vesztegeltek egy darabig az emberek Békéscsabán,
amikor egy lilapárás szeptemberi reggelen, mintha csak a földből bukkant
volna elő két angyal, megjelenik ezer csókkal, öleléssel, könnyező
arccal a két szatymazi asszony. De a csókok, a kérdések után azt mondta
a két asszony, no, embörök, ilyen gyürötten csak nem möntök muszkát
pusztítani. Hadd lássa az ebadta muszka, hogy tiszta embör a magyar
embör. A két férj ugyanis nagy vizeket, mély sarakat gázolt, bizony
olyan piszkos, szennyes volt, mintha a pokol fenekéről kullogott volna
el. Szereztek teknőt, szappant, üstöt, hogy hozzálátnak mosni. Igen ám,
csakhogy a bajtársak fehérnemüje nem kevésbbé mocskos és szennyes volt.
Fogta-kapta magát a két szatymazi asszony és harminc katonára két álló
napig és két éjszaka mosott, vasalt. Már ha tisztába töszik a férjüket,
a bajtársaikat is kitakaríjják, ugyis egy munkába esik. Csak magyaros
barátságból tették. Még köszönő szót se fogadtak el a harminc katonától,
csak néhány szál virágot… Mikor a harminc katona a vonatra ült, a
fehérruhája olyan tiszta volt mindegyiknek, mint a patyolat.