A háború humora! Hát van ilyen is? Ahol az ember a maga akaratával olyan
fáradságokon vergődik át, amelyekben a ló és igás ökör tüdővérzéssel
roskad össze; ahol a nélkülözésnek és szenvedésnek poharát mindig utolsó
csöppig kell kiinni; ahol a halál nem lábujjhegyen jár, hanem bömbölve,
durrogva, puffanva csapkod a fülünk körül: hát van ott humor is?
Persze hogy van. Az ember a legcsodálatosabb állat Isten valamennyi
állatja között. Mindenütt megél és mindenhez hozzá alkalmazkodik a
természete. Ha a túrista a Vezuv kráteréhez közeledik, elnyomja az az
áhítat, amit csak a félelmetes emberfölötti erők bírnak fölébreszteni a
lélekben. Érzi a pokol rettenetes tüzét, érzi, hogy a szörnyű
megsemmisülés ott forr, kavarog, rotyog a talpa alatt, a titokzatos
katlanban.
De a Vezuv krátere mellett nemcsak túristák vannak, hanem békés ottlakók
is. Ott kapaszkodnak falvaik az égő hegy oldalán. Ott születtek, ott
nevelkedtek és bizonyára ott is akarnak meghalni a szelíd öregség
napjaiban. Ott is vannak gyermekek, akik kacagva hancúroznak, a legények
ott is csintalankodnak a piruló hajadonokkal és az öregek ott is
mosolygós fejcsóválással nézik a fiatal nép bolondságait.
A háborúhoz is hozzászokik az ember, mint a Vezuv kráteréhez. Hiszen
béke-időben is borzasztó volna elgondolni, hogy mindenki, aki az utcán
sétál, a jégen korcsolyázik, a kávéházban sakkozik, – az mind meg fog
halni egyszer. De az a szerencse benne, hogy nem gondol rá az ember. A
háborúban egy kicsit megrövidülnek a terminusok, de itt is épp ily
kevéssé gondol rá az ember. Ha sokat kell a szabad ég alatt, a hóban
hálni, akkor ünnepi gyönyörűséggé válik egy ölnyi széna, amelyre néhanap
ráfekhetik az ember. Olyankor ez a széna van legalább is olyan jó, mint
egy elsőrendü szálloda matrácos ágya.
Hiszen ez a háború a népek háborúja. Aki ma zordon csatár, az tegnap még
szelíd biztosítási hivatalnok volt, aki a kávéházban idegesen
fölfortyant:
– El kell itt pusztúlni, olyan cúg van! Direkt meg akarják ölni az
embert!
Ma bezzeg nem panaszkodik a cúg ellen, pedig a Kárpátok szorosain direkt
Szibériából érkezik a fagyos légvonat. Nem panaszkodik, hanem ha sikerül
egy szikla déli oldalához lapulnia, elégedetten dörzsöli a kezét:
– Egész Riviéra! Itt aztán pompás!
Ha a háborúban nagyobbak a szenvedések, viszont az örömök is nagyobbak.
Sőt az igazi ős örömök csak itt vannak. A békében leszokott az ember
róla, hogy az élet ősi, állati gyönyörűségeit élvezze. Képzelt
értékekkel bizgatja magát, képzelt bánatokkal keseríti el oktalanul az
életét. Hogy mi az: egy jó alvás, egy jó falat, egy jó korty egy csöndes
patak partján, – ezt a háborúban tanulja meg az ember. Itt kedveli meg a
sör-bor helyett a forrás kristály vízét, amely a sziklából kitör és a
nevetése, amely néha meggyötört lelkéből fakad, olyan tiszta, mint ez a
forrásvíz…
_Nagy Endre._