1898.
Arany László összes költeményeit veszi itt az olvasó, melyeket ő maga
soha sem gyűjtött össze. Általában keveset gondolt költeményeivel, mióta
a hetvenes évek derekán végkép visszavonult a költészettől. Kiadója
folyvást sürgette, de hallani sem akart a _Délibábok hőse_ czímű költői
elbeszélése második kiadásáról, noha az első kiadás egy év alatt
teljesen elfogyott. Mindezt különféle okból magyarázták s magyarázzák
maig is, s a mint a legtöbb ily esetben szokás, mindenre gondolnak, csak
a valódi okot nem fürkészik. Némelyek az ifjú költő sértett hiúságát
hozzák föl, mert a kivívott siker nem elégítette ki reményeit; mások
szerint atyja, Arany János, költői pályája nehezült reá, a kit nem
remélt elérni s kivel a versenyzést kegyeletlenségnek tartotta; sokan
meghasonlott kedélyű embernek hirdették, a ki kerüli az embereket, a
nyilvánosságot, magányt keres s legfeljebb magának ír.
Ha egy pár pillantást vetünk költői fejlődésére, élete körülményeire,
könnyebben megértjük visszavonulása okát s egyszersmind jelleméről is
hűbb képet nyerünk.
Arany János egyetlen fiát gondos irodalmi nevelésben részesítette, mint
tanár az iskolában, mint atya otthon, a nélkül, hogy írónak vagy épen
költőnek akarta volna nevelni. A fiú tehetséges, élénk és tanulékony
gyermek volt; szorgalommal és sikerrel készítgette prózai és verses
stilgyakorlatait, örömest olvasgatta a költőket, kivált Petőfi és atyja
munkáit, de hogy mint középiskolai tanuló költői hajlamot árult volna el
és folyvást verselgetett volna, arra nincs semmi biztos adatunk. A
tizennyolcz éves ifjú 1862-ben nem is költeménynyel lépett föl az
irodalomban, hanem egy kötet népmesével. Ő is, nénje, Juliska is igen
kedvelték a népmeséket, sokat tudtak, gyűjtöttek is s a javát összeírva,
megmutatták atyjoknak a gyűjteményt, a ki azt gondosan átnézte,
egyszersmind kiadását eszközölte Heckenastnál.[8] A könyv figyelmet
keltett és méltán. Ezek a legjobban elbeszélt magyar népmesék. Kiválók
tartalmuk- és formájoknál fogva egyaránt. Híven visszatükrözik a legjobb
népi mesemondók sajátságait: az elbeszélés egyszerű, könnyed, kellemes
folyamatosságát, a naiv jó kedv hangulatát, a nyelv fordulatosságát,
jellemző kifejezéseit, menten a népiesség hajhászásától, a melybe az
irodalmi gyűjtők oly gyakran belé esnek. Pædagogiai czélból fel is
használták e gyűjteményt; az iskolai olvasókönyvek nem egy mesét vettek
át belőle, sőt egy az ifjúság használatára készült munka majdnem az
egészet lenyomatta. Kevésbe múlt, hogy pör nem támadt a dologból.
Azonban az egész elsimúlt, mert a kiadó kárpótlásúl bizonyos összeget
fizetett az írói segélyegyletnek. A gyűjtemény első kiadása rég
elfogyott, de Arany Lászlót nem lehetett reá venni a második kiadásra.
Azt mondotta: úgy is nagyobb és java részét átvették az iskolai
olvasókönyvek, eléggé ismeri a közönség, és sehogy sincs kedve
gyűjteményével újra a nyilvánosság elé lépni.
Husz éves korában, 1864-ben, adta először jelét annak, hogy tud és
szeret verselgetni, s akkor sem eredeti költeménynyel lépett föl, hanem
műfordítással. Tanúlmányt írt a _Budapesti Szemlé_be Lermontoffról s
ebbe az orosz költőnek egy pár lyrai költeményét s epikai töredékét
szőtte be sikerült fordításban. Ugyanekkor fordította le Lermontoffnak a
_Cserkesz fiú_ és _Számvevőné_ czímű költői beszélyeit és Puskinnak _Don
Juan_ verses drámáját.
De ezeket soha sem adta ki, mert nem az eredeti oroszból fordított,
hanem Bodenstedt után németből. E fordítások itt jelennek meg először és
tanusítják a húsz éves ifjú műfordítói készségét. Ugyanez évben hozzá
fogott Shakspere _A két veronai ifjú_ színműve fordításához is, mely
1865-ben meg is jelent a Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában, s
melyet nem soká még kettő követett: _A tévedések játéka_ (1866) és _Sok
hűhó semmiért_ (1871).
Arany Jánost épen úgy meglepték fia műfordításai, mint barátait, de még
nagyobb volt meglepetésök, midőn a Kisfaludy-Társaság 1867 február 5-én
tartott közűlésén _Elfrida_ czímű költői beszélye olvastatott fel, mint
pályanyertes mű s a jeligés levél fölbontatván, abból Arany László neve
tűnt ki.
Az elnöklő báró Kemény Zsigmond, Toldy üdvözölték a jelen lévő atyát, a
ki féltréfásan jegyezte meg: «Jogi pályára szántam s íme költő akar
lenni!» A közönség örvendett, hogy a fiú mintegy megújítja atyja
pályáját, a ki _Toldijá_val szintén a Kisfaldy-Társaságtól nyert
koszorút, a Társaság pedig még az évben tagjának választotta, részint
műfordításaiért, részint pályanyertes költői elbeszéléséért s
egyszersmind felkérte kiadandó újabb népköltési gyűjteménye egyik
szerkesztőjének. Az ifjú költő serény munkássággal viszonozta a Társaság
méltánylatát. A _Magyar népmesékről_ írt jeles értekezésével foglalta el
székét, részt vett a Társaság Molière-fordításában, igen sikerülten
fordítva le a _Tudós nők_et, a népköltési gyűjteményben a népmeséket
szerkesztette, becses jegyzetekkel kisérve. E mellett költői munkásságát
is folytatta. A Kisfaludy-Társaság 1868-diki közülésén _A szökevények_
czímű költői elbeszélését olvasta föl s a _Vasárnapi Ujság_ban egy óda
jelent meg tőle: _Tünődés_ s néhány tanulmányt és bírálatot írt, részint
a _Budapesti Szemlé_be, részint a Salamontól szerkesztett _Budapesti
Közlöny_be, melynek akkor irodalmi tárczája is volt.
Költői munkásságának fénypontjaként két műve emelkedett ki: a _Délibábok
hőse_, egy nagyobb költői elbeszélés, mely a Kisfaludy-Társaság
1872–73-iki pályázatán jutalmat nyert s a _Hunok harcza_, mely a
Társaság 1874-iki közülésén olvastatott fel. Midőn a _Délibábok hőse_
jeligés levélkéje felbontatott, az a szerző neve helyett azt az
értesítését foglalta magában, hogy a szerző ismeretlen kiván maradni s a
jutalom (ötven arany) az írói segélyegyletnek fizetendő, mint
alapítvány. A mű még az évben külön kiadásban is megjelent, szintén
névtelenűl, de csakhamar kiszivárgott a közönségbe, hogy azt Arany
László írta, a mit igazolt a _Hunok harcza_ is, mely, mint előbbi műve,
szokatlan hatást idézett elő, s hangban és nyelvben azzal némi
rokonságot tanusít. Az ifjú költőt ekkor már az Akadémia is levelező
tagjává választotta, hova a _Magyar politikai költészetről_ czímű jeles
értekezésével köszöntött be, majd sikerült emlékbeszédet tartott Bérczy
Károly felett s egyszersmind tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagította
a _Budapesti Szemlé_t.
Azonban költői művet 1873 óta többé nem írt. A _Hunok harcza_ volt
hattyúdala. Bizonyára nem a reményeiben csalódott költő hallgatott el
benne. Ritka fiatal költőt fogadtak annyi rokonszenvvel irodalmi körök
és közönség egyaránt. A Kisfaludy-Társaság és Akadémia tüstént
kitüntették, őt magát is meglepte az őszinte méltánylat, melyet
általában tapasztalt. Tehetségébe vetett hite sem ingott meg, költői
elbeszélése és a _Hunok harcza_ tehetségének fokozott fejlődését
mutatták; ez utóbbi művével maga is leginkább meg volt elégedve, a mit
tanusít az a körülmény is, hogy míg többi műveihez nem nyúlt, e művében
később egész sorokat javított. Némelyek gúnya és gyanusítása sem igen
hatott reá, tudniillik, hogy alkalmasint atyja segítette műve
megírásában, talán néhány részletet maga írt belé, László nem valódi
Arany, csak talmi Arany. E durva gyanusításokra legfeljebb csak azért
boszankodott, mert atyjára kellemetlenűl hatottak, kit végtelen
szeretett és tisztelt. Egészen más okok késztették a költészettől, majd
az irodalomtól való visszavonulásra, nem is előre feltett szándékból,
hanem lassanként, eleinte magától is észrevétlen.
A hatvanas évek elején (1861) iratkozott be jogásznak a budapesti
egyetemen; 1865-ben megszerezte a doctori és ügyvédi oklevelet
kitüntetéssel s a magyar földhitelintézet szolgálatába lépett, előbb
mint igazgatósági jegyző, majd mint titkár Csengery Antal oldalán, a ki
őt nagyon kedvelte. Atyjától örökölt lelkiismeretességgel teljesítette
teendőit. Szabadságidejét külföldi utazásokra fordította: 1870-ben
Olaszországba rándult, 1871-ben Angolországba, 1874-ben
Konstantinápolyba. Szerette a férfias sportot: a vívást, a tornázást s a
gyaloglást erdőkön és hegyeken át. De nem könnyen barátkozott, épen
azért kissé ridegnek, zárkózottnak tartották, bár senki sem ragaszkodott
hívebben barátaihoz, mint ő. Társaságokba is eljárt, de nem voltak
udvarló hajlamai, komoly ifjúnak maradt, kinek éles szeme, pessimismusra
hajló természete hamar észre veszi férfiak és nők árnyoldalait. Nem volt
ábrándozó, nem ment át szerelmi convulsiókon, de bizonyosnak látszott,
hogy ha szíve lángot vet, szenvedélyes és gyöngéd, hű és feláldozó,
szerető férj lesz. Úgy is történt: 1874-ben megismerkedett Szalay
Gizellával, Szalay László történetíró öcscsének, Istvánnak, leányával,
kinek szépsége, nemes szíve, vidám szelleme egyszerre meghódították. Nem
sokára, 1875 tavaszán, őt oltárhoz is vezette és huszonhárom évig
zavartalan boldogságban élt vele.
Ez idő óta hivatalának, nejének és szülőinek áldozta napjait a boldog
férj és jó fiú. Nejével többet járt társaságba, színházba,
hangversenybe, mint azelőtt. Hivatala is mindinkább elfoglalta; nem sok
ideje maradt költői munkásságra. Csengery halálával a földhitelintézet
egyik igazgatója lett s így nagy teher és felelősség szállott reá; majd
sajtó alá rendezte atyjának nyolcz kötetes nagy díszkiadását, továbbá
hátrahagyott munkáinak négy vaskos kötetét, a mi szintén sok idejét
vette igénybe, kivált a levelezések összegyűjtése. De semmivel sem
foglalkozott örömestebb, mint ezzel; a fiú kegyelete s az író
érdeklődése olvadt össze e kiadásban, melynek becses bevezetései és
jegyzetei annyi tájékozást és adatot nyujtanak az olvasónak Arany János
külső és belső világára nézve.
Növelte elfoglaltságát a nyolczvanas években szerzett falusi jószága is,
melyet bérbe adott ugyan, de mégis kénytelen volt koronként utána nézni
s végre saját kezelése alá venni. Mint országos képviselő a közügyeket
is szolgálta 1887–1892; a nyilvános ülésekben ugyan ritkán szólalt fel,
de mint a pénzügyi bizottság tagja élénk részt vett a tárgyalásokban. Az
intézetek-, egyesületek- és testületeknél a mit elvállalt,
lelkiismeretesen teljesítette. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság
biráló-bizottságaiba majd minden évben beválasztották s ez utóbbinak
gazdasági bizottságában ő játszotta a főszerepet s befolyt a társaság
pénzügyi emelkedésére. Mint a Franklin-Társulat irodalmi tanácsának
elnöke szintén nyomós munkásságot fejtett ki. Igazgató bizottsági tagja
volt az írói segélyegyletnek s azt szóval és tettel gyámolította. A
szerzői jogról való törvényjavaslatot az igazságügyi
szaktanácskozmányban ő dolgozta ki s midőn az törvénynyé emelkedett,
elvállalta az úgynevezett szerző-jogi szakértő bizottságnak előbb
alelnökségét, majd elnökségét. Mint a budapesti ref, egyház presbytere
és a dunamelléki egyházkerület tanácsbirája egyházának is élt s a
budapesti gymnasium fölépítéséhez tetemes összeggel járult.
Mindez elvonta előbb a költészettől, majd lassanként az irodalomtól is,
bár folyvást érdekelte minden közéleti és irodalmi mozgalom. Ha tisztán
lyrai tehetség, a ki könnyen lobban s egy-egy dalra lelkesűl, talán nem
hallgatott volna el s elfoglaltsága mellett is lett volna ideje egy-egy
óda vagy dal költésére, de inkább epikai és satirai tehetség volt, a ki
hosszabb művekhez vonzódik s eleme főleg a páthosz és gúny, vagy
mindkettő vegyülete: a humor. Az érzelmességet mintegy kerülni látszott;
szerelmi dalt soha sem írt, épen mint édes atyja. Attól, hogy bánatát
leplezetlenül a közönség elébe tárja, mindig visszariadt s a _Délibábok
hősé_nek a következő sorai teljesen kifejezik érzületét:
Kiállni mint szinész: «no jer közönség,
Lásd hogy’ szomorkodom, nézd a pofám!»
Hogy érte tapssal vagy fütytyel köszöntsék
S röhögjenek, mint kárvallott kofán;
Titkolt szerelmét, mely előtte szentség,
Birálja, méregesse a profán,
Ez a közömbös nép, vásári had:
Ah ily szereptől lelke elriad.
Távolról sem az némította hát el, a mit halálakor egy pár tárczaíró
fölemlített, hogy versenyezni akart atyjával s nem hitte, hogy
fölülmúlhatja. Ily badarságokra soha sem gondolt. Elnémította erős
öntudata annak, hogy körülményei miatt nem fejtheti ki tehetségét s
egész szívvel, lélekkel nem élhet a költészetnek; a félmunka nem sokat
ér, legalább az ő becsvágyát nem elégítheti ki. Talán meglepte a
pessimismus is, hogy ha tehetségét kifejthetné is, a siker nem érdemelné
meg a nagy erőfeszítést. Maradjon inkább költői pályája nagy reményű
kezdetnek, töredéknek, mint oly bevégzett egésznek, melyben nem telnék
öröme. Szintén oly alaptalan az a föltevés is, hogy magának sokat írt s
mindazt csak halála után szánta kiadásra. Iratai közt csak ifjúkori
műfordításai találtattak s egy pár emlékkönyvbe írt költemény a
kilenczvenes évekből, a melyek föl vannak véve e gyűjteménybe is. Költői
munkássága gyorsabban szakadt meg, mint az irói. A hetvenes és
nyolczvanas években még folyvást gazdagította a _Budapesti Szemlé_t
irodalmi, közgazdasági és politikai nagyobb tanulmányokkal, kisebb
birálatokkal névvel és névtelenül; a kilenczvenes években már alig írt
valamit. Azonban atyja emléke és élénk érdeklődése művei iránt hamar
munkára serkenték. Így indította meg 1896-ban atyja balladái
díszkiadását Zichy Mihály rajzaival. Így adta ki 1898-ban Katona _Bánk
bán_ját atyjának ahhoz írt jegyzetei kiséretében. Így szándékozott, a
mint halála előtt néhány héttel beszélte, egy kis tanulmányt írni a
_Nagy-idai czigányok_ról, mely e művet új oldalról világította volna
meg, szemben egy akkortájt megjelent ugyane tárgyú értekezéssel. Iratai
közt szintén, az utolsó hónapokból, egy nagyobb értekezésének töredéke
maradt a magyar hangsúlyról, mely atyjának is kedvencz tárgya volt. A
tisztelet és szeretet, melylyel atyjához viseltetett, egész sírjáig
kisérte.
A mit meghasonlott kedélyéről írtak a lapok, szintén nem való s csak az
hihette el, a ki őt nem ismerte. A komoly ifjúból komoly férfiú lett, a
ki nem kedvelte a zajos társaságot, tartózkodónak, zárkozottnak
látszott, de meghittei körében nyilt, vidám, szeretetreméltó volt.
Kedélyén a méla ború és naiv jó kedv váltakozása költői természetét
árulta el, valamint az is, hogy a gyermekeket nagyon szerette és örömest
eltréfált velök. A mit nem érzett, nem színlelte, de hallgatagsága nem
volt közöny. Részvéttel fordult a szenvedőkhöz és szívesen tett velök
jót, minden feltünés nélkül. Lelke egyensúlyát mindig meg tudta őrizni,
s átható józan esze, s önkénytelen humora korlátolták felindulásait. A
hazafiúi aggodalmak gyakran meglepték; szerette és féltette hazáját, nem
volt erős pártember s több pessimismussal, mint optimismussal itélte meg
közéletünket. Részint ebből s főleg abból, hogy utolsó éveiben kevésbbé
járt társaságba s inkább kedvelte a magányt, következtették kedélye
meghasonlását. De visszavonultsága egészségi okokra vihető vissza, s nem
a sérült kedélyre. Erős és vallásos lelke végnapjaiban sem hagyta el.
Megnyugvással fogadta halála közeledését, nem hitt orvosainak, meg volt
győződve, hogy nem éli túl betegségét. Csak nejét sajnálta, a ki támasz
nélkül marad, csak tőle fájt megválnia, a kit huszonhárom év után is az
ifjú szív hevével és gyöngédségével szeretett.
De ideje már költészetéről szólani egy pár szót, különösen két
főművéről.
Arany László legkorábbi műfordításain és eredeti költeményein is
meglátszik, hogy nyelv tekintetében atyjától sokat tanult vagy örökölt.
A nyelv erejét és magyarosságát mindenütt érezhetni műveiben; eltalálni
törekszik a gondolat vagy érzés valódi hangját, kifejezését, minél
hathatósabban. _Tünődés_ czímű ódája, ez első kiadott eredeti költeménye
már bizonyságot tesz erről, de még inkább többi költeményei és
műfordításai. Mily sikerültek a _Sok hűhó semmiért_ és a _Tudós nők_
fordításának humoros vagy komikai párbeszédei. A páthosz vagy gúny
hangja mily erővel szólal meg a _Délibábok hőse_ és _Hunok harcza_ több
helyén. A kellem és a báj már kevésbbé van hatalmában, de nem is
erőlteti. Érzi, hogy mire van leginkább hivatása. S ez ösztön nála
nemcsak ebben nyilatkozik. Atyja balladái, a nagy költő e legsikerültebb
kisebb művei, nem csábítják arra, hogy e műfajban kisértse meg erejét.
Nem balladát ír, hanem egy pár kisebb költői elbeszélést, mint _Elfrida_
és a _Szökevények_, melyek sem tisztán komikai, sem érzelmes vagy épen
tragikai művek. Mintegy közép helyet foglalnak el e kettő között s
bizonyos komoly vidámság ömlik el rajtok, mely egészen az ifjú költő
sajátja. Atyja költői művei közül leginkább a _Bolond Istók_ hatása
érzik rajta, melyben Arany János a byroni humort először vezette be
irodalmunkba, saját egyéniségébe olvasztva. László rokonszenvezett a
hanggal, de olvasta magát Byront is s többé-kevésbbé mindazon költőket,
a kik hatása alatt állottak. Ő is saját egyéniségébe igyekezett
olvasztani e hatást, a mit legtisztábban mutat a _Hunok harcza_, melyben
a páthosz és gúny vegyülete szokatlan módon nyilatkozik s oly satirává
alakul, a minőt se Byronban, se Arany Jánosban nem találunk.
A _Délibábok hőse_ nem szokottabb értelemben vett költői elbeszélés,
mely leleményes bonyodalmával kelti fel és köti le érdeklődésünket. A
költői elbeszélések bizonyos válfajához tartozik, melyben csak a hős
tartja össze az elbeszélés szálait, s inkább belső, mint külső életrajz
tárul előnkbe. A humoros és satirikus művek kedvelik e formát s
különböző változatban használják. Itt is a költő nem annyira eseményeket
összpontosít hőse körül, mint inkább az események, a külvilág hatását
rajzolja hőse kedélyére, mely fokonként nagy változásokon megy át. A
hős, Balázs, oly ifjú, a ki a Bach-korszakban nevekedik föl, mint jogász
szerepet játszik társai közt, de nem az egyetemen, hanem a kávéházakban
és a demonstratiók terén, bizarr lélek és jó szív, nagy aspiratiók és
üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő
s hamar kihülő természet, a ki sokba fog és semmit sem végez.
Meghasonolva tanulótársaival, egy szinész tanácsára dráma-írásba fog,
elindul tanulni az életet, mintákat keres drámájához s belészeret egy
leányba, azonban a nemzeti demonstratiók napjaiban ország- és
világboldogító ábrándok ébrednek föl benne, Garibaldihoz szökik, részt
vesz hadjárataiban, majd csalódva, bebarangolja Európát, később
visszatér szabaddá lett hazájába, a politikai élet küzdelmeibe merül, de
megundorodva a hazafiság köpenye alatt rejtőző romlottságtól, falura
vonul, találkozik régi kedvesével, a ki már férjhez ment, ittas
állapotjában föléled kialvó szenvedélye és egy vele szemben elkövetett
brutális tette végre önmagából is kiábrándítja és elfásul.
Byron hőseiben rendesen önmagát rajzolja, Childe Harold egészen ő; Arany
János _Bolond Istók_ töredékében ifjúságát tárja elénk. De vajon Arany
László hőse, Balázs, ő maga-e? Bizonyára nem. Ő a hatvanas évek
ifjuságának egyik typusát rajzolja hősében. Akkor lépett ő is az életbe,
jól ismerte társait s az akkori politikai és társadalmi viszonyokat,
melyek élénk benyomást tettek reá. Társai reményeiben, álmodozásaiban
eleinte ő is osztozott, de nem követte őket, hamar kiábrándult s a
részvétből, melyet személyök és lelkesülésök iránt érzett s a csalódás
keserűségéből, melyet hiú küzdelmök hátrahagyott, fakadt ki humora.
Ezt vitte be művébe s ennyiben játszik szerepet abban alanyisága.
Másfelől olasz- és angolországi útja benyomásait hőse élményeibe
olvasztotta s némely reflexióit vele mondatja el. De a jellemre és
tettekre nézve semmi közösség sincs a költő és hőse között. Nagy részt
tárgyilagos rajz lélektani erős vonásokkal, melyeket a humor még inkább
kiemel. Balázs alakjára s a vele kapcsolatos korrajzra nagy gond van
fordítva, de azért egy pár mellékalakot elevenen emel ki néhány biztos
vonás. Ily biztos részek Etelka ébredő és kialvó szerelme s a tisza-zugi
társaság falusi vigalma.
Mindezt a maga idejében elismerte közönség és kritika egyaránt, de a mű
bevégzésére nézve megoszoltak a vélemények. A befejezést némelyek
elhibázottnak tartották. Balázs brutalitása visszatetszett s azt
mondották, hogy a mű hasonlít egy szépen csergedező patakhoz, mely végre
posványba vész. Ez itélet csak akkor lehetne igazolt, ha a költő egy
nagyobb korrajzot, hőse egész életét felölelő elbeszélést akart volna
írni, mely tragikai módon vagy kiengeszteléssel is befejezhető. De
czélja nem ez volt. Ő a kornak csak egy kis episódját akarta megírni egy
magyar ifjú alakjában, a ki csaluton kergeti eszményeit, hamar bevégzi
pályáját s kit nemcsak a világ ábrándít ki, hanem önfeledt, ittas
állapotában elkövetett saját brutális tette is. A kiábrándult
eszményiesség könnyen követ el ilyet, mert a végletek érintkezni
szoktak. Balázs élete posványba vész, de ez természetes következménye az
előzményeknek s a költő mintegy kényszerítve volt ily befejezésre.
A _Hunok harcza_ sajátságos mű, Arany László legeredetibb alkotása.
Lényegében satira, de epikai rajz és ódai hevület vegyülnek belé s
mindez elemek testvérien olvadnak össze. Erős feddőzésen kezdődik a
költemény. A világnak sietős munkája van, mindenki fut-fárad, csak a
magyar marad a régi, nem bántja a tettvágy, a verseny heve s a kitartó
szorgalom. Nyugalmában azt sem veszi észre, hogyan törnek rá német
röpiratok és hirlapírók azzal a jelszóval, hogy haldoklik a magyar, övék
lesz a bőre. A költő most ezek ellen fordul s rájok kiált: más harczot
is éltünk, más nép volt ősötök, kikkel szembe szálltunk, mert régi
viszály ez, faj vívja faj ellen, változik alakban, nem fogy erőben s nem
ér véget soha. És feltünteti a hún és gót fajnak azt a szörnyű,
kétségbeesett csatáját, melyben a monda szerint a földön az élők, a
levegőben a halottak lelkei küzdenek. Kaulbach híres képe a kataláni
csatába helyezi a mondát, Arany László Attila halála után a Csaba és
Aladár között kiütött testvérharczba, hol a gótok Aladár pártján, a
hunok pedig Csaba mellett vívnak. Ha összevetjük a festő rajzát s a
költő leirását, látni fogjuk a különbséget a két mű között, különösen
azt, hogy Arany László nem akar versenyezni a festővel, mert tudja, hogy
a költőnek más eszközei vannak a hatás előidézésére. Hogy a szó és ecset
nem versenyezhetnek egymással, megmutatta a XVIII. század festő
költészete, mely kudarczot vallott versenyével. A festő elénkbe tárhatja
az alakot és szint teljes részletességgel, a költő csak képzeltetheti
velünk mindazt, a mit leír, épen azért kénytelen kerülni a
részletességet s néhány oly fővonásra szorítkozik, melyek az olvasó
képzelmét felindítják, irányítják s mintegy reá bízzák a teljes kép
megalkotását. Arany Lászlónak ez igen sikerült s a látomásszerű kép
egész zord pompájában elevenedik meg képzelmünkben.
A költő ezután tovább folytatja az örök küzdelem elbeszélését, előbb a
mondák ködében, majd a történelem világánál. Elmondja, hogy többször
volt már a hún faj kiveszőben, néha szétszórva a hegyek mélyén menekült
el, de a végső veszedelemben mindig segítségére jött a Hadak útja
csillagcsoportján a szellemi tábor Csaba vezérrel és megmentette. Végre
Csaba utódai, a magyarok jönnek keletről, visszafoglalják az ősi hazát,
de rájok marad az ősi harcz is súlyos örökségül.
A két faj újra küzd egymással, mint régen, egyik sem győző, egyik sem
vesztes. Foly a harcz, hol bajnoki fegyverrel, hol politikai csellel.
Néha vérontással, máskor tintaözönnel, most az önkény kardjával, majd a
béke olajágával. Egy szóval a harcz a levegőből rég leszállott a földre
s a nyílt csatasíkról falak közé szorult. Változott tér és fegyver s
most a küzdelem leszállott a föld gyomrába, a bányák üregébe, a gépek
odújába. Nem is a lőpor küzd, hanem a kőszén, mozdonyok öblében,
katlanokban, üstben. Ott jön a hódító nesztelenül, senkit nem bántva,
szitkot sem ejtve. S ekkor a költő mind emelkedettebb satirai
hangulattal nemzetéhez fordul s kiáltja: íme a veszedelem, az ipar
háborúja, melylyel szemben tétlenek vagyunk s a délibábok káprázatába
merülünk. Nem Csaba szellemi tábora, nem a magyarok külön Istene védte
meg eddig is a magyar nemzetet, hanem honszerelme, mely vész idején
mindig erőt adott neki, bátor szíve, ép, józan esze, melylyel bölcsen az
idők szelleméhez tudott simulni s ha szunyadozott is, soha el nem aludt.
Fel munkára!
Félre kishitüség, szégyen, ki most retteg.
Jön már az erősb kor, szavak után tettek.
Állelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hűhónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dolgodhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak az új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csínját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni:
S jöhet a hódító nyiltan avagy titkon,
Tiéd ez a föld még, te vagy itt még itthon.
Így végződik e sajátságos költemény, mely satirai hangulatok közé foglal
be egy fenséges mondát, a múltból magyarázza a jelent s a jövőre
lelkesít. Erős fajszeretet és nemzeti mély érzés árad ki minden sorából
s a költői érdek teljesen összeolvad benne a társadalmi és politikai
iránynyal. Azonban a mű szépsége fájó érzést is kelt bennünk, mert a
költő épen e költeménye megirása után vonult vissza a költészettől. Mit
várhattunk volna tőle, ha ily arányban fejlődik tehetsége? Hiú vágy,
késő remény! De az emlék nem veszhet el. Hadd őrizze azt e gyűjtemény,
melyet özvegye megbizásából bocsátok közre, mint jó barát, ki
gyermeksége óta ismertem és szerettem őt. Se a hitves, se a barát nem
koszorúzhatja meg méltóbban sírját, mint e gyűjtemény virágaival.