Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt.
Nem él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik
azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke
ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin
belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak.
(1852.)
Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény,
bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja
meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot,
pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az
áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek
ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen,
kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.
Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis
városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember
alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr
sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő
éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is
el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy
valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a
föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még
pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá:
«Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő
megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze
zzágyiv rebme!» a mi nyilván nem telhetett ki mástól, mint valami
pokolbeli kóbor szellemtől, és ezért a tizenkét órát a mi kis
városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton
alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a
házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez
tartozik.
Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart
mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba
felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes
hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy
sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton.
A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás
háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen
maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.
Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó
hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő
rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a
hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három
mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden
ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi
történt?
Pedig sokkal jobb volna, ha az csak a tárogató hangjára történnék.
Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek
megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg
harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély,
tekintélyes hangján az «egyet».
Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az óraütésre vártak.
Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang.
Nem is akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős
vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka
van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a
ki azt meghallja.
Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt.
Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító
villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel
mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes
házaikból az emberek! öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágyaikból
felszöktek; hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra
és kérdezék egymástól: «mi történt?»
Oh irgalmas Isten, ki tudna erre felelni?
A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül,
egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz
óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna
folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a
megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.
A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha
mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, – körül és alant és
mindenütt! – folyvást tompa bugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy
valaki tudná, merre lehet előle menekülni?
A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy
visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik
tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék
csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket.
És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak
a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a
reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van.
– Mi lehet még a síron alól? – Mindenki sápadtnak látta a mellette
állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az
emberi kéz hatalmának vége.
Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger
hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; – de ha az élő
föld haragja támad ellene, mivel védje magát?
A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami
szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos
vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden
toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész,
mint apró csengetyűket.
A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a
zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket».
A templomba! a templomba!
Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott
künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét
a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó
énekesek, mikor megvannak rémülve!
De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás
nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők saját szavaikon
keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az
embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a
templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján
énekelték tovább a bűnbánó éneket:
«Uram bűneink sokasága…
… Irgalmazz nékünk!»
Hajnal felé ama bántó zugás lassankint elcsendesült, a vele küzdő szent
énekhangok mindinkább erőt látszottak rajta venni, végre egészen
elenyészett, vele együtt a föld rengése is; csak néha koronkint, egy
perczre rázkódott még meg a föld, mintha az ég és csillagok
mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, a mitől
összeborzadt; végre az is elmult. Az éj szürkülni kezdett, az ég
világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része
hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi «hosannát»
énekelt a templomokban.
A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon,
elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a
roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés,
mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes
fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.
Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a
szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy
mondák utána némán az imát.
A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a
templomi sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban,
mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy
hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult
reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon
perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja
tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a
kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok…
Azután csendesség lett ismét.
Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt;
ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem
halhattak volna meg üdvösebb pillanatban.
Csak a prédikáló szerzetes maradt életben egyedül.
Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját,
elfeledtek beszélni. Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is
romban feküdt.
Futottak tébolyodott zavarban az utczákon végig szótlanul; egy-egy futó
némber hurczolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit
tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan
kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; percz mulva megint vissza azon az
utczán ugyanazon alakok, a gyermeket hurczoló nők, a véres ősz emberek,
a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová
menekülni.
Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a
mint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne.
Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák
meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s
mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva
maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak s ismét ment
tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában,
kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint
bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott
hullámzani előttük.
A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak
között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki
oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a
víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi
kutakból is valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó
sárvíz szaga van. A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá
jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős
kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy percz mulva a
rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta
ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek,
a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el
messzire az utczát.
– Elsülyed a város! ordíták az emberek. Fussunk a Dunára! – A föld nem
adott többé menedéket, a vizekhez kellett folyamodni.
– Fusson a malmokra, a hajókra minden ember! A város elsülyed.
A partokra siető népre ott várt a legnagyobb rémület.
Az Öreg-Duna, a hogy itt a Csallóköz-szöget képező folyam szélesebb
karját nevezik, a város alatt ismét két ágra szakad, s épen átellenben a
várossal egy kisded szigetet képez. A keskenyebbik ág a város és a
sziget között foly el: ezt szokták kikötőül használni itt van télen a
malmok réve és a repülőhid, a hajótömő műhelyek, a halászok bárkái.
A menekülést kereső nép megrettenve látá, hogy a Dunának e keskeny ága
nincs többé: a háborgó föld úgy felemelte annak a medrét, hogy a víz a
szigeten keresztül a szélesebb ágba futott át, s a város előtt nem volt
más, mint egy nagy zátonyos mocsár: az eltünt folyamág titokteljes
medre, az évek előtt elsülyedt hajók romjai, elveszett vasmacskák,
elsüppedt málhacsomagok, rémletes tárgyak, mik évek óta a vizek
éjszakájába voltak eltemetve, álltak ijesztőleg a napfény csodájának
kitéve; a meder közepén valami kettős boltozatos kőfal maradványa: tán a
sokszor emlegetett alagut romjai… és a kikötőbeli hajók, a halászbárkák,
a malmok, a repülőhid mind a vízfenék zátonyain ültek, megrémült
lakosaikkal, kik bámulva tekintének az alóluk elfutó víz után, mely
harsogva huzódott folyvást odább.
Ez a bámulatos látvány, mely több csodát mutatott a szemnek, mint a
mennyit az emlék össze birna szedni, így tartott két-három perczig; –
akkor egy új földhullámzás a tulsó Dunaág medrét emelte föl s ismét a
keskenyebbet sülyeszté alá.
A roppant víztömeg zúgva rohant vissza egy percz alatt az elhagyott
mederbe, mint egy átlátszó hegyláncz, a közbeesett szigetet el látszott
seperni gátjaival és jegenyesoraival együtt, a jégtörők karóit
széttörte, mint gyermekjátékszert s a mint a sziget gátjaiban
megütődött, felemelte tajtékzó gerinczét, mintha el akarná azt nyelni, s
azzal lecsapott a tulsó mederbe.
A partra gyűlt tömeg rémült ordítással veté magát vissza a városba, az
omladékos utczákba, a tátongó földre a hullámcsapás elől, míg az
harsogva, tombolva tölté meg keskenyebb medrét, felkapva a zátonyon ülő
hajókat, malmokat örvényző árjaiba, s letépve azokat vastag
horgonyköteleikről, ragadta magával, túl az elsepert vízgáton, bevitte a
városba, odatolta az utczák közepére, odavagdalta a házak szögleteihez,
odacsavargatta köteleiket a közkutak rácsozatához, a szentszobrok
lábaihoz, s azután ismét oly sebesen, ahogy jött, zúdult vissza, a piacz
közepén hagyva az odáig vitt hajókat, malmokat, felforgatott
dereglyéket, s ragadva magával, kiket útjában elkapott.
Egy halálkiáltás hangzott a meglátogatott város utczáiról az éghez.
A kétségbeesés visszakapta szavát. – Nem volt menekülés. Az emberek nem
láttak szabadulás után, nem futottak többé; hanem összebujtak
meghunyászkodva, megsemmisülve és kiáltozák Isten nevét, míg alattuk a
föld rengett, körül a hullám csattogott, s a föld repedésein kirohanó
forró lég bőgve tört magának utat, undok posványt és forró érczolvadékot
túrva ki maga körül…
Oh én uram és Istenem! De erős a te ostorod, midőn haragodnak dicsőségét
megmutatod a te földi férgeidnek!…