Megszáll a vágy reggel, estve,
Nyugtot nem ad, bár egy perczre;
Beszél nekem… kérdi egyre:
– Mért vagyok én olyan gyenge?
Azt felelem siró hangon:
– Mert szerettem hűen, nagyon;
És felelem könyes szemmel:
– Nem szerettem soha renddel.
A vágy kaczag s tovább ereszt,
Verné meg őt a szent kereszt…
Ha a vágy eladó volna,
Galambomnak adnám nyomba!…
Ha a rózsám vevő lenne,
Szivem vele megegyezne;
Meg is venném, hogy megvédjen,
A vágy, ha megtámad éngem.
A jegyes szerelme.
A bojárok kérdik egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a középe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatban, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
Ezüst fényü a két szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom, hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fényben rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele megyek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő nappal járja,
Szivem holtig őt imádja;
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.