Ez volt az Yzölt Tihamér, kitünő honfitársunk elbeszélése.
Mire a végéhez ért, imhol a jeles urakat már abban az angyali
elszendergésben látta, ami a lomha és alantas elmék menedéke a
gondolkodás kínja elől. De Felsner, a tengerész, a nagy vizek unalmához
szokva, hősiesen kitartott és el volt ragadtatva!
– Gyönyörű történet, – mondotta közeledve, – és soha gyönyörűbbet nem
hallottam és ilyen kiváló előadásban, úgyszólván az élet rezgésével, az
élet sebével rajta. Igazi művész és minden, szavamra, – és főleg az a
gyönyörű, amint a sok mindenféle véletlen incidensek egymáshoz
csoportosulnak és egymásba fűződnek s az ember igazán nem képzelné mi
minden történhetik a nagyvilágban, amikor egy vörös hajnalban kivégeznek
egy katonát. S ami a leggyönyörűbb, nem is hinné, a leggyönyörűbb, hogy
épen nekem beszélte el ezt, épen nekem, tetszik tudni, aki annak a
touloni katonának nyilván az apja voltam, miért ne és csak azért is,
hogy az apja voltam! Mert lássa, hajdan, egy csillagos éjjel a havre-i
révben, én is ismertem a Flórit, sőt talán én ismertem elsőnek őtet s
innen van, hogy emlékszem reá. Mindenesetre igen hálás vagyok s nagyon
örülök, hogy a fiamról ilyen kitünő híreket hallottam s most már, hogy
mondjam, impressziókban meggazdagodva térhetek haza Triesztbe.
Azzal mosolyogva köszöntött és a többiek is ébredeztek már s egymásután
lejöttek a lépcsőn, a bárkásokat hivogatva. Akkor a háziasszony,
ezüstszürkében s oly lágyan, mint az árny, Yzölt Tihamérhoz ért. S
hirtelen, szájjal a száján ráborult, kiolthatatlan kivánkozással.