Kállóban gyülekeztek a nemes urak. Ha azt mondanám, hogy a világ
fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi
inzurgensek serege: éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.
Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a
fegyverek! Délelőttönkint vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a
vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a
térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja
fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a
skót-legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyuk, amire az
asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az
összefüggés az asszonyszemek ragyogása és a sarkantyúk pengése között!
Esténkint a nagyfogadóban húzta a cigány, a nemes urak pedig járták a
toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.
De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már
összegyült mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a
frankus ellen. Még egy hosszu éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel
lóra kaptak a fölkelők és táncoló paripáikat kifelé irányították a
városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak és az öreg toronyban
kongott egy vén harang. Mentek a nemesek: vajjon hány tér vissza a
hadjáratból? Kongott-kongott a harang és a fölszálló por elfödte a
csapatot.
Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvü, zajgó
inzurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak.
Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt és csak a csendbiztos
nyargalt végig a piacon kesely lován.
De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajjon
ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek
ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza,
darutollas süvege: szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca
lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett
lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel…
Egy vén hajdu pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:
– Hol vannak a fölkelők, atyafi?
A hajdu kiveszi a pipát a szájából, hegyeset köppint és a távolba mutat:
– Ott mennek!…
Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadtság fekete
üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.
A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:
– Sose éri őket utól, Bodó uram!
*
Persze, hogy nem érte utól. De hát bánta is azt Bodó uram.
Ment-mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyü volt tudni,
merre jártak az inzurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi
ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már
föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inzurgensek arra jártak. Végig
a magyar hazán vonult a hős csapat és semmitől nem ijedt meg útközben.
Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről és az üres asztalok
mellett a fogát szívta:
– Kutya-kutyánszki, – kiáltott föl Szolnok táján. – Még a kakasokat is
megették.
De szorította kancáját és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket
úton-útfélen el kellett szenvednie.
– Az úr is a szabolcsi kompániából való? – kérdezte egy kátai
komposszesszor.
– Oda én! – felelte nagy büszkén Bodónk.
– Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak
a hősök, megettek, megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a
leányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.
Szegény Bodó Sámuel így bújdosott úttalan-útakon a kompánia után.
– Oh, a gazemberek! – csikorgatta a fogát. – Valóságos tatárjárás az
útjuk.
De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltünt a Duna a
láthatáron. A pilisi hegyek szelid koszorúban ölelték át a tájat, hol
Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája,
útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent, – napokig pihent itt.
Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a
kecskelábu asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad
azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt
hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem
verekedni jöttek ide.
– Akkor nincs baj! – kiáltott föl Bodó Sámuel és visszadugta a kardját
hüvelyébe.
A csárdában jó dolga volt Bodónknak. A csárdás, bizonyos becsületes
Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem
sokat törődött a hányi-veti inzurgenssel.
– Nálam holtanapjáig ellehet a nemzetes úr, – mondogatta, ha Bodó Sámuel
már nagyon hánykódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus
ellen.
De bizony nem indult el soha.
Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli
fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inzurgens meg ne húzta
volna magát. Hazamenni röstelt, a frankussal verekedni nem volt kedve, –
elbújdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát.
Higyjük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem
szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt
a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet, ha az országútra állítottak
volna, az egész országútat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence
mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.
Innen szálltak néha haza a gondolatai… Szálltak-szálltak, aztán
erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.
Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az
országútat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám lovasok az
úton: a szabolcsi inzurgens lovasok. Legelől mindjárt a híres Komoróczy
Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos,
Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek
pedig valami dalt énekeltek…
Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a
legyet nem szívesen kergette el orráról, ám ekkor az egér fürgeségével
menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénába. A padlásról
hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon,
nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó pallóján.
Tele voltak szóval, beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb
szó fölhatolt a padlásra.
– Kivertük a franciákat! – kiáltotta egy érces, klárinét-hang. – Vivát
Komoróczy Gyuri!
A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a
korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas,
vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az
inzurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a
rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére
kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat és tovább mentek.
A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakjuk. Akkor lemászott Bodó
Sámuel a padlásról.
– Nem addig van az! – dörmögte, – Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd
megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség.
Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére
és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt
még a hűvös tavaszi estén.
*
Történt, történt… Az inzurgensek mind haza értek. Egy se hiányzott
közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most,
amikor itt voltak a hősök, a frank-verő vitézek. Tele volt dicsőséggel,
mámorral az egész vármegye. A nagyfogadóban húzta a cigány szakadásig.
Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk
pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem
rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sirdogált valahol egymagában, a
bisztrai udvarházban: ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az
inzurgensek tiszteletére.
– Hát mit üzen Bonaparte? – kérdezgették az otthonmaradottak.
– Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz
gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha
életében.
– No, hát akkor vivát Bonaparte! – feleltek rá és a cigány hurja
szakadozott.
Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellel! Bodó Sámuel? Olyan nevü ember is
van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már
nincs is meg.
Dehogyis nem volt meg.
Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol
egymagában a fehérasztal mellett a híres toasztozó Sári Emánuel, aki
arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a
fehérasztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt,
felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat, meg még az ezután jövendő
nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült.
Igy aztán úgy segítettek magukon, hogy kocintgattak derüre-borura,
vivátoztak, énekeltek – hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő
beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor
is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett
még:
– Szállok az Urhoz!…
Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel és emelte poharát
a hazatért inzurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete
lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült
volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?
Senki más, mint Bodó Sámuel.
Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekivánkozott a
sarkanytyúja a csizmájáról: de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy
nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha
bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.
Bodó uram pedig ment föl egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a
vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.
– Itt volnék! – kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. –
Bonaparte Napoleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! –
Benyúlt a tarsolyába és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki s letette a
vicispán asztalára.
Kállay Ferenc megrőkönyödve nézett Bodó uramra:
– Honnan hozta ezt, tekintetes úr?
– Nem a boltostól! – felelt foghegyről Bodó uram. – Onnan, ahol az
ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam röptiben
és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a
vicispán uram gyerekeinek.
Tyű, ez már nem volt tréfa dolog.
Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.
– A többiek nem hoztak ágyúgolyót, – dörmögte a vicispán.
– A többiek? Miféle többiek? – meresztette a szemét Bodó uram. – Hát
olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.
A vicispán fölszisszent:
– Csak nem akarja kétségbevonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?
Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét:
– Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem
semmire.
Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a
vármegyeházára.
– Honnan vehette? – tünődtek a kishitüek.
– Ez ugyan kivágta a rezet! – mondogatták azok, akik szeretik elhinni a
csodálatos dolgokat.
De legjobban mérgelődtek a volt inzurgensek:
– Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! – kiabálták. – A színét se láttuk.
No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót?
Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.
Nőtt, nőtt az ágyúlyogó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla,
mint aki látta.
– A korzikai neve van vésve az oldalára. Itt járt Bonaparte! Mint
hajdanában Mátyás király írta föl a fadarabra. Mégis csak vitéz gyerek
ez a Bodó. A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő
mindjárt egy ágyúgolyót hoz.
Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is fölment
egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg
intett:
– Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam
volna egy egész szekérderékkal.
Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett,
mindenütt ragyogó szempárokat látott… Szerencséje, hogy olyan lusta
ember volt: különben még nagyon elbízta volna magát. Igy azonban szépen
megöregedett a dicsőség közepette.
Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán
papirosszeleten a fölírás: Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből.
Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.
A királynő főztje.
A vencsellei Pattyánszkyakról szól egy régi családi anekdota, amely
apáról-fiúra száll, mint valami örökség.
A családi birtok fogy-fogy nemzedékek óta, mert a Pattyánszkyak
következetesek voltak: szerezni egyik se tanult meg, mert már a
nagyapjuknál elfelejtették ezt a mesterséget; az a nagy térkép, amely a
kasznárlakban pipafüsttől barnultan lógott a falon és a
Pattyánszky-birtokot ábrázolta valamely régi földmérő rajzolásában,
lassan semmi egyéb se lesz, mint csupán csak családi legenda; de az is
meglehet, hogy már a régi földmérő hízelkedve feszítette neki cirkalmát
a pergamentnek, hisz a földesuraságoknak hajdanában mindenki
hízelkedett. Annyi bizonyos, hogy annak a tizennyolc falunak jórészt már
a neve sincs meg, amit a régi földmérő följegyzett. Lehet, hogy csak
afféle képzeleti falvak voltak azok, elszórt tanyaházak, amelyeket a
földesúr nevezett ki falvaknak; avagy a Tisza, ez a nagy funerátor, mely
hajdanában tavaszkor, őszkor megváltoztatta Magyarország arculatát,
vitte el a Pattyánszkyak falvait valahová a Fekete-tengerbe. Hogy volt,
miképp volt, ki tudná most már azt megmondani. A régi térkép
elveszítette hitelességét, talán már maguk a Pattyánszkyak sem hittek
benne; a Tisza, ez az ólálkodó kutya, továbbra nyaldosta a
Pattyánszky-földeket és alattomosan hordta el az egész uradalmat a
Fekete-tengerbe. Elhordta, – csak az anekdotát nem tudta elvinni. Az itt
maradt és az idők végzetéig hirdeti, hogy Pattyánszkyak is voltak a
világon.
Szól pedig ez az anekdota arról a nagyehető Pattyánszky Sámuelről, aki a
pozsonyi országgyűlésen Mária Terézia királynőnek többi követtársaival
egyetértve fölajánlotta a magyarok életét és vérét. A kegyes királynő a
nevezetes aktus után elhatározta, hogy ebéddel traktálja meg a nagylelkü
követeket, csak abban fájt a feje, hogy vajjon mit főzessen a magyar
uraknak, hogy az ebédre örök életükben emlékezzenek. Utóvégre a
magyaroknak másképpen alkotta meg a gyomrát a teremtő, mint a többi
nációbeli gyomrokat. Ezek a gyomrok a tüzet szeretik paprika alakjában.
No meg azt se lehetne éppen mondani, hogy odahaza valami nagyon
koplalnak a magyar urak. A konyhákon mindennap úgy főznek, mintha éppen
az esztergomi primást várnák ebédre, aztán mert a primás nem jön, hát
megeszik maguk az ebédet. Mit főzessen a magyaroknak a királynő? Az
udvarmestertől az utolsó konyhai szolgálóig ezen törte a fejét mindenki
az udvarnál, de még a királynő sem restelkedett tanácsot kérni az
édesanyjától, aki már olyan öreg asszony volt, hogy a fejét folyton egy
udvari frájnak kellett tartani, hogy az mellére ne bukjon. Az öreg
hercegasszony azután meg is üzente a lányának:
– Kérdezd őket magukat, mit szeretnek legjobban?
Biz ez okos tanács volt. Hát mit is szeretnek legjobban a magyarok? A
nádorispán, akihez a királynő fordult, elnevette magát:
– Azt csak egy ember tudná megmondani. Az pedig senki más, mint
Pattyánszky Sámuel, a szabolcsi követ. Az a legjobb étvágyú ember az
országban. Egész esztendőben egyebet sem tesz, mint névnapra,
lakodalomra jár. Otthon ugyanis nem mer enni, mert attól fél, hogy
egyetlen ebédre elfogyasztaná az egész birtokát. Az csak ismeri a
magyarok gusztusát.
Honnan, honnan nem tudta a nádorispán ezt a legendát? Hallotta
bizonyosan valahol, mert hisz a gyomorbeteg embereknek Sahuda, a híres
pesti doktor már régen rendelgette azt az egyszerü diétát, hogy
ebédeljenek együtt mentül többet a nagyehető Pattyánszky Sámuellel. Ha
az ő jóízü evésétől gusztusuk nem támad az evéshez, nem használ akkor
már semmiféle medecina. Igy aztán Pattyánszky Sámuelnek, akármerre
járt-kelt az országban, mindig volt egy sereg asztaltársa. Némelyik,
mint például a nagybeteg bakonyvári gróf, egy egész farsangon hordatta
magát a hintaján arra, amerre Pattyánszky Sámuel járt atyafilátogatóba,
keresztelőre, torra. Az öreg gróf egyébként még a tejet sem tudta
meginni, de a Pattyánszky társaságában tán még a bivalybőrt is jóízüen
nyeldeste volna. Csak azon sóhajtozott mindig a gróf, hogy nem veheti
magához egész életére Pattyánszkyt. De hát nem tehette. Tán az
örököseire gondolt, vagy mert ilyenformán beszéltek hozzá a barátai:
– Nem lehet az ilyen embert elzárni. Nem lehet tőle az országot
megfosztani. Pattyánszkynak nyilvános életet kell élni. Mi volna, ha a
budai meleg forrásokat elzárnák, hogy csak egyetlen ember használhassa?
Mit csinálna az a sok beteg ember Pattyánszky nélkül? Pattyánszky az
országé. Lám, még a szülővármegyéje is lemondott róla, elküldvén
követnek Pozsonyba. Pedig bizonyosan otthon is elkelne ő kelme.
Hát a gróf inkább csak járt-járt hintaján a nagyehető követ után,
rázatta magát úttalan-útakon, amerre éppen Pattyánszkynak volt kedve
menni. Neki pedig mindig oda volt kedve, ahol valami lakodalomféle
készült. Csollány János, a híres szabolcsi alispán kétszer is
elhalasztotta a kis fia keresztelőjét, mert Pattyánszky nem jöhetett meg
idejére. Pattyánszky nélkül pedig nem lehetett megtartani semmiféle
nagyobb ünnepélyt az országban. De hát hogyan is lehetett volna? Hisz ő
volt a dísze, fénye mindenféle lakomának. Éppen olyan nagy baj volt az ő
elmaradása, mintha Bejcziné, a híres újhelyi főzőasszony nem
mozdulhatott el otthonról a reumája miatt. Igaz, hogy Bejczinét még el
lehetett vinni párnák meg dunyhák között onnan hazulról, de Pattyánszky
csak a maga jószántából jött.
– Hát hol van a híres Pattyánszky, aki ismeri az ország gyomrát? –
kérdezte a királynő a nádorispánt.
– Közönségesen itt szokott ebédelni a Griffben. Ha ugyan el nem vitték
valami beteg nagyúrhoz. Az öreg Esterházy herceg nagybeteg. Talán eszébe
jut neki még egyszer jóízüen ebédelni. Annak meg Pattyánszky a doktora.
– Nono, – szólt a királynő. – Csak nem viszik el éppen ilyenkor
Pattyánszky uramat, mikor nekem volna rá szükségem.
Mindjárt küldte is az udvarmesterét, hogy keresné elő a föld alól is a
híres követet.
Az udvarmesternek nem igen kellett Pattyánszkyt keresni. Ott ült a
Griffnek sötét nagy ebédlőjében, mióta az országgyűlést összehívták.
(Mert hát hiába, az alkotmányt sem lehet elhanyagolni a lakodalmak
miatt.) Ott ült egy hosszu asztalnak a fején és körülötte ültek a
betegei, akiket az evésre tanított. Pufókképü, szőrös, gömbölyüszemü
ember volt. Táskás ujjait nyugodalmasan forgatta a hasán. Ez volt az
egyetlen testmozgás, amit szívesen végzett. Még ha szemét fordította
valamerre, akkor is úgy látszott, mintha hordókat gurítana. A hangja –
nagyon ritkán beszélt – kongott, mintha valamely pincéből beszélne
valaki helyette. Ott ült végtelen nyugalommal, mint olyan ember, akit
már semmi sem érdekel a világon. A staféták, posták, amelyek az ország
különböző részeiből fölkeresték, semmiféle izgalomba nem hozták.
Egykedvüen jegyezte be egy nagy, zsíros noteszbe a meghívásokat, mint
aki hivatalos kötelességet teljesít. Ilyenformák voltak a jegyzetei:
Ignác-napján ebéd Szent-György-Ábrányban Eördögéknél.
Ad notam: farsangi fánk.
Egy hétre reá a szatmári püspöknél vacsora.
Ad notam: Prepeliczay kanonoknál borkóstolás.
Jöttek-jöttek a staféták, levelek. Pattyánszky szorgalmasan elkönyvelte
a meghívásokat. Néha, ha ugyanegy napon többfelé is hívták, megüzente:
– Csak egy hét mulva mehetek.
Bizonyos volt benne, hogy elhalasztották a jelzett időre a névnapot,
lakodalmat.
Tehát jött a királynő udvarmestere és vitte udvari batáron Pattyánszky
Sámuelt a királynő elébe. Az emberek álmélkodva néztek Pattyánszky után:
– Nini, a felséges királynő is Pattyánszky urammal kuráltatja magát.
Ha nem lett volna elég nagy a Pattyánszky tekintélye eddig, ezután még
nagyobb lett volna. De hát hova nőjjön az, mikor már a toronynál is
magasabb volt?
Az udvari inasok lesegítették a kövér követet a hintóból és vezették a
felséges asszony elé.
A királynő – jókedvű, istenáldott, vidám menyecske volt még akkor Mária
Terézia – elnevette magát a vastag ember láttára:
– Azt szeretném tudni tőled, hívem, hogy mit főzessek ebédre a magyar
követeknek, ha majd ebédre hívom őket?
Pattyánszkyt nem ejtette zavarba a kérdés. Az udvarmester elmondta már
neki előzőleg, miért hivatja a királynő. Nagy nyugalommal felelte:
– Engedelmével, felséges királynőm, én a gulyást szeretem legjobban.
A királynő mosolygott:
– A gulyást? Hisz az valami paraszti étel legyen tudomásom szerint.
– Éppen azért. Az ország gyomra már megcsömörlött a sok lakodalmi
pecsenyétől, névnapi pulykától, karácsonyi malactól. Nálunk kétszáz
esztendő óta folyton csak sütnek-főznek. Az ország gyomrát vissza kell
szoktatni az egyszerü eledelekhez, mert nemcsak az egészség kívánja ezt,
hanem a magas politika is…
A királynő elgondolkozott. Nini, nem is olyan nagy ostobaság az, amit ez
a bohókás figura beszél… Mintha volna valami magja a szavának. Hátha úgy
van, amint mondja, hogy az ország gyomra már megcsömörlött a sok
dinom-dánomtól.
Kegyesen csókra nyujtotta a kezét:
– Magam fogom megfőzni a gulyást. Mondd meg ezt követtársaidnak.
(Hej, hálás volt akkor a királynő!)
Pattyánszky megcsókolta azt a gyönyörü kezet.
– Az Isten is megáldja érte! – rebegte lelkesen. – Ha megengedi
fölséged, figyelmébe ajánlom, hogy a gulyás csak akkor igazi gulyás, ha
cserépben főzik. A dévényi fazekasok értik annak a cserépnek a módját.
– Gondolni fogok rá, – felelt a királynő és kegyesen elbocsátotta az
ország gyomrát.
*
Úgy is történt. Gulyással vendégelte meg Mária Terézia a pozsonyi gyűlés
után a magyar követeket. Hanem a Pattyánszkyakon is rajta száradt, hogy
nem való nekik egyéb, mint gulyás. Mégis úgy összement az a térkép ott a
vencsellei kasznárlakban, vagy talán csakugyan a Tisza mosta el a
falukat, pusztákat?