Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
PUDER
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
KRÚDY GYULA
BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
Mi sok báj volt a csendes éjben!
A kéj, öröm s lefolyt idő
Élénk színekben tünt elő,
Mint a rabnak, ki börtönében
Erdőt, mezőt álmodva lát,
S szabadnak véli önmagát.
_Puskin_.
Púder.
Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök.
Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak
fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a
temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén
hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe
alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként
sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az
útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a
fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan
tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki
Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők
fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom
esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol
nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga
volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna
meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci
kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra
piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán
elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az
embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis
emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt
hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint
a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a
falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, –
mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a
felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az
asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek
apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak
szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a
levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen
helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap,
a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák
egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú
mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete
csontkeretes szemüvegű magános öreg úr támasztja homlokát az egyik
ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert
megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a
magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan
leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint
leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a
rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké.
A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az
útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh,
már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült
szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy
szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy
Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden
csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki
napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona
volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög,
gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat:
– Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.
Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak
udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe
bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven
káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy
nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva:
egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az
egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly
hangjának orgonavirágszaga van:
– Isten hozott, kedves bácsi.
Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik
napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre,
mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy
csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát,
megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú
bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere
összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon
agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos
Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél
az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis
elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a
zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának.
– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő
után.
– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! –
szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes
telesírja az asztalkendőt.
(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló
emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót
közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni
kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)
A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai
között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És
most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal:
– Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára!
Holott azelőtt soha sem csókolta meg.
A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában
olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A
komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek
lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a
kisasszony a háztól.
– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még
sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.
A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés
nélkül nézett a szemembe.
– Kuminszky bácsi is ezt mondta.
– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van.
Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis
hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és
beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi
mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek
messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát
veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban
járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az
operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a
cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A
határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely
elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.
– Ne beszélj bolondokat, bácsi.
– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni
fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok
a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi
asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret
dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek
– Londonba.
– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem.
– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az
arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az
ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el
éjszaka, kedves.
– Szerelmes vagyok, bácsi.
– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók
palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és
a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre,
Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám
dobogását.
– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor
leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát.
– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért
megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig
utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban
gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a
Kárpát felett, a te csillagod.
– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te
vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az
uszályomra.
– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női
szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a
csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz
tehát?
Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor
volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott,
aztán széttörölte varjubajuszát.
– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad.
S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint
a töltöttkáposztát szokta enni.
Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától
mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a
kis rózsabimbót.
– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele
bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy,
akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.
Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha
összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve,
beszélt:
– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a
divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem?
Az átszúrt szív szerenádja.
Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes
hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A
kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó
hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli
álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly
mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén
katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló
prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy
fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények
elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében
diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a
közelben hangzott.
Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele
kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván,
miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is
megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és
azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a
szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt
férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte,
kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére
nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a
szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a
nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor
madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket
sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat
fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról
megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca,
homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra
ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában,
miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü
pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok
jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly
ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a
madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn
mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon
asztalkendők sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis
harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást,
fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről
beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a
vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép
gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a
pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s
böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után
félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára
nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak:
– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt
a havon.
A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai
hörgést, most rövid káromkodást mormogott:
– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik
velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám
kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki
holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.
Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját
szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.
Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb
állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és
minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér
hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten,
erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt
volna a szemének.
– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen
a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a
kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire
szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire
szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek,
amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán,
hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek
rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket…
– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni
jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza
reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor
mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán
szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az
utcasarokig jusson.
Szindbád legyintett.
– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja,
asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.
– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két
környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni
az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!
– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most
fölegyenesedett és az öklével fenyeget.
– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik
megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.
A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a
célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame
ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori
imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket
is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.)
E percben tompán robogott egy kétfogatu kocsi az utca vége felől.
– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame.
A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt.
Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy
kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé
szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A
hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte
véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr
lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.
Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester
kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és
Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.
A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte
öklével az ablakot.
– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor?
– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy
emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a
dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott.
– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A
legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.
– Ez a malőr mindenkivel megeshet, – vélekedett a madame barátja.
– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. –
Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz
vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs
világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett
jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de
nyomorult is az én életem.
Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz
vágott egy cserepet.
– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.
A madame erre talpraugrott.
– Kuss! – felelt fenyegető hangon.
Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A
bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.
– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. –
Segítsenek ezt az embert fölemelni.
S nyomban hóna alá nyult a haldoklónak.
Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében,
csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt
volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és
Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.
A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.
– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és
kimerülten sóhajtva.
A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett
vadmadár.
A madame a legény havas hajára tette gyűrüs, kövér kezét.
– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.
Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem
mozdult.
Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében
futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette
a szivarkáját sietségében.
– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád.
A fehérkutyás dáma.
Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy
asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása
volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat,
szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt
sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran
szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy
eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei –
hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert
fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga
megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség
előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket,
amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet
viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt.
Vasárnaponként testhezálló fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha
Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot,
sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól
mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia
dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan
készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha
Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan
folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az
asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és
mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal
állította össze a salátát.
– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony
többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent
utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette
őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az
élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl
előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért,
önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld
budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli
kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a
bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány
fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és
keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei
Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely
barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki
temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte
karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan
és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a
városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan
redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom,
ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy
furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér
tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem,
mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt,
dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli
hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta:
– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem
is van?
Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be,
több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni
állását:
– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl.
Szerelem van. Például, magam is…
– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott
közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért,
perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok
elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga
börtöntöltelék.
A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.
– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de
férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.
Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy
kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:
– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen,
sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és
vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a
kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult
mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért
vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A
szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és
ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi
mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely
megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes
istennyila.
Remzei védekezett:
– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein,
hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon
egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a
vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és
álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások
vajjon miért vannak, ha nem a nőkért?
Olga csapkodott a két kezével:
– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én
megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a
foga között szürve a szót.
Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba
ajtaját.
– A rendőrség! – jelentette egy barázdásarcu szobaleány.
– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei,
dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.
Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, –
illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy
előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált.
– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom.
Nevem: Remzei, futár.
– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár
meghalnék.
– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhás-szekrénybe fáradni.
A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt
lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei
ünnepélyesen húzta le a kulcsot.
– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.
A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör
előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott.
Egy dúltarcu, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:
– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza
menyasszonyomat.
Olga fölbiggyesztette a száját.
– Én nem ismerem az urat.
– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az
éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza
nem adja.
– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd
érdemesebbet, – felelt hidegen Olga.
Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.
– Nem érdemes egy nőért, fiatalember, – szólt közbe atyai hangon.
A fiatalember nem hagyta magát:
– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a
nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt
megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény
legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő
kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu
lettem…
– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.
– Térképrajzoló vagyok.
– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon
változtatni.
A fiatalember lehajtotta a fejét:
– Éjszakára meghalok.
A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az
ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a
fiatalember hátát:
– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a
határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a
szerencséjére!
Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé
állította, mint a tanulót a tanító.
– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a
férfi.
Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget
megbuktatta:
– Csak én egyedül, – mondta, – én vagyok az igazi.
Kisvárosi álmok hőse.
A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje
megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a
felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.
Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag
selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a
homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az
öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová
téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék –
két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron
szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém
függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és
az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a
kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek
tartózkodnak és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott
herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg
lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy
sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt
a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon
almáriumra.
Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel
megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy
szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt
pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt
kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a
magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig
megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó
Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a
felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott
kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú
Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági
tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.
Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a
mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és
a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett
csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a vézna s hosszúkás
fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a
kisvárosi nők fantáziájával.
Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól
még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap
megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony –
istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette.
És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi
képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér
kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen
mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben
összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban,
mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és
eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét
elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem
veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta
Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle
kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem
tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de
olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan
végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták
egy napon a hírt a cselédek a piacról.
A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket
kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a
derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi
szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér
kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami
nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba
Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy
a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!)
Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha
a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények,
boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak
és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan
tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy
temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az
igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a
városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a
diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor
fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy
párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A
cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel
forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban
vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth.
Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett
visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére
nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon
táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság
volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még
az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a
kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén,
hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig.
– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden,
amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában
bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első
szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a
görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt
szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy
sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a
cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn
fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik
elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt,
Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán
igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő
kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, mint messzi hercegi
paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a
felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak,
amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli
hölgy fülébe suttogva.
– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, –
jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.
Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában
és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet
valóban játszottak a helybeli bányász-majálison.
Szentanyám.
Anyám az őszt szerette.
Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig
olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv
helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan,
szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem
javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha
véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és
a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére.
Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik
ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat,
bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak
délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről
ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában,
Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges
szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek
eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő
jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan
verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket
gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta
volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és
olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal
belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a
révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt
vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát
ne ingerelje tovább.
– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel
fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig
bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt,
mint a templom egere.
Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból
nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette
anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen
szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt
áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a
legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői
voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke
volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába
bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az
ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a
gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett
volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont
kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt
szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros
kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi,
szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü
anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete
mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze
ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó
öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal
találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a
szerelemnek csendet kellett parancsolnia.
Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal
magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis,
fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így
nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból,
zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már
csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem
Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt
angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy
piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a
folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg
csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy
félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra
kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból
hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte
kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a
fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a
határban.
– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek,
midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.
A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott
megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki
fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában
jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte.
És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan,
szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában
belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal
kellett belépni a szobájába és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok
érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek
megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte
összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz
hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó
harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét.
– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően
bólintott.
Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos
alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem
meghaltam ez időtájt.
Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha
nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan
arcomba tekintett.
– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymásután.
Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A
keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta
homlokomat:
– Hidd el, fiam, nem érdemes…
Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap,
ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy
csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a
faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám.
– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.
A hóember szeretője.
Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond
király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult
elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A
krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor
a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a
fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy
események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a
csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen
szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a
Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros
hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott.
Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról
mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a
tüzoltóság szervezésekor.
Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a
legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye
szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne,
éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon
láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott
(természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos
emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle
nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító
néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város
különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni
kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját
szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben
szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső
kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a
Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a
kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy
fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü
volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a
kisértetek vagy a vándorok.
Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna
Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál
vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni szokott. A Makk-alsó
vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy
Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem
lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán
Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony.
Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban,
amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak,
mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek
sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el
a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké
tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az
időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a
növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy
Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak,
majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei
pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették
Stánczy Pistát.
Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“
kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából
számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A
„jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek,
sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan
éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha első példányai
megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát,
az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak
fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra
kezdődik a fiatalság.
Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal
végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész
tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb
mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a
füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén
csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal,
a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a
gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon
tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy
költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az
ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta.
– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a
kéményseprőmester.
A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg
Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább
ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején,
hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb
önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni.