Magyarország sok tekintetben az _erőpazarlások_ hazája.
Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek
egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők
forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja –
idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik
lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig
az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de
minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyítőbb
forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejű,
ép kedélyű magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége
ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szűzi naivitását
dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire,
szokásaira s hü a hagyományokhoz… ezzel a
nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az írók
nem törődtek sokáig.
A népköltés voltaképen egyidejű magával a néppel,
csak az érdeklődők, a feljegyzők, a gyűjtők nem jelentkeznek
sehol. Nálunk pl. a világi dalok, főkép a szerelmi
énekek épen nem voltak ismeretlenek s a pogánykor lelkének
igazi virágaiként pompáztak valaha. A bennök
sűrűn előforduló virágvonatkozások miatt virágénekeknek
nevezték őket, de a vallásos századok erősen üldözték és
pusztították e profán tartalmú dalokat, úgy, hogy a keresztény
középkorból mindössze egy ötsoros virágénektöredék
maradt ránk s a XVI. század első felében Erdősi
Sylvester János, a kitűnő nyelvész és biblia-fordító, bár
méltatja őket, mint «melyekben csodálhatja minden nép a
_magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb,
hanem magyar poézis_» – bővebb figyelmet azonban nem
szentelt nekik.
Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen
szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult:
kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni.
A mi az irókat illeti: vezérférfiaink épen az ellenkező
csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál, egy pillanatra
megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán
egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására
fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást
váltották fel, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák,
német, franczia befolyás áldásai, s oly fokú vergődések
következtek, melyeknek látványa szinte elkeserítő. Ha
egy-egy jóízű irónkra gondolunk, pl. _Mikes Kelemen_re, a
kinek _Törökországi levelei_ már egy század előtt az elbeszélő
próza nemesebb formáiban ömlöttek, vagy a
kurucz idők költészetére, melyben a hamisítatlan magyar
kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült
meg, – azután a mult század első tizedeinek vajudásaihoz
fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés,
mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb
oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye
volt.
De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak
egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb
értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak
a vágyak, az eszmék, s a kiben mégis égett az isteni
szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak
olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik.
Így történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük
nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát:
akkor elkezdtünk fűhöz-fához kapkodni. Eszünkbe
jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok,
minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsesbányája,
_népünk_ tőzsgyökeres, érintetlenül tiszta, erős
nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák
kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát,
nem éreztük azok használhatóságát. Rendkívül
sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes
erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül
lappangtak és poshadtak a homályban.
Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az
idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes
Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot
láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a
_Kovács Pál_, benedekrendi pap közmondásos gyüjteménye.[1]
Az érdemes gyüjtő egyik paptársa _Fabchich József_, –
egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak
– nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással
kiáltott föl a «nemzeti bélyeget» viselő
gyüjtemény láttára: «Félre, deák, görög íz! szólanak
im – magyarul!» Öt év mulva (1799) megjelent az első
népdal-gyűjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát
ugyanabban az évben, melyben _Baróti Szabó Dávid_ is
kiadta a _Magyarság Virágait_ – egy váczi daloskönyv,
1804-ben _Szirmay Antal_ jeles munkája, a _Hungaria in
Parabolis_, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek
[1] Kovács Pálnak Magyar Példa és Közmondás. Győrben.
Streibig József betűivel. 1794.
egyike. 1820-ban, már a rendkívüli munkásságú szerző
halála után, látott napvilágot _Dugonics András_ gazdag
gyüjteménye, a _Magyar Példabeszédek_ és _Jeles Mondások_
két vaskos kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék,
Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy
épen Kulcsár István buzdító közlései után határozza el
az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek
rendszeres gyűjtését. Maguk az irók is mindjobban
érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók
vakon követni _Kazinczy_ rideg elveit, a ki fejedelmi
magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül
megveti. Csokonai ellenkezőleg szivére öleli a
népet s azt tanácsolja költőtársainak: «_Ereszkedjünk le a
paraszt, tudatlan, egyszerű községhez, akkor majd nem lesz
annyi hallatlan ejtés előttünk._» _Kölcsey_ 1826-ban fennen
hangoztatja, hogy «_a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi
dalokban kell keresni_.» – _Eötvös_, egy évvel később,
mint _Székács Józsefnek_, _Szerb népdalok és hősregék_ czímű
könyve megjelent 1837-ben, ki meri mondani, hogy
«_minden poézis a népből ered_», s _Toldy Ferencz_ 1843-ban,
a lirai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos
ellen s fájlalja, hogy «_a nyelvünkben meglevő saját
mértéket és ritmust ki nem lestük_.» Ugyanebben az évben
kezdi meg _Kecskeméti Csapó Dániel_ _Dalfüzérkéjének_ kiadását
s jelenik meg _Szakáll Lajosnak_, _Czimbalom_ czímű verses
kötete, melyet jóízű népies darabjaiért rövid idő alatt
elkapkodnak.
Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen
látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen,
hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerűség
nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, –
ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör
után. Ugyanerre az okra vezethetjük vissza _Kisfaludy
Károly_ népdal-próbálkozásait és _Czuczor_ kedélyének dalos
termékeit. Még csak egy-két lépést kellett tennünk, hogy
teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége
s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének
kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két
lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik.
Az Akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-Társaság
veszi át a rendszeres gyűjtés munkáját s hozzá is fog
rögtön a kivitelhez. Megbízza _Erdélyi Jánost_, a jónevű
költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét, e gyűjtemény
összeállításával. Dolgosabb kezekre nem is bízhatta
volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta,
épen a Kisfaludy-Társaságban tartott székfoglaló
beszédében: «_A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi
eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle
merít a költő, lesz a ki őt meghallgassa, seregestül találand
megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a
nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe,
mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba:
ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége._»
Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerű földmívelő:
házuk nem daltalan. Már gyermek korában vidítója, vigasztalója
a nép édes és természetes költészete. Énekek
zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését.
Korán felébrednek benne a költői hajlamok s végig
kísérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s
válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad:
_a népköltészetből kell a nemzeti poézist újjáalkotni!_
Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb
költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak
a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság.
A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden
betű adat, a történet, erkölcs, ízlés földerítéséhez és
kimagyarázásához. Nemzetének lehető _kitudása_ a cél,
melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel és odaadással
foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer
ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a
meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések
szigorú egybefoglalása emelhet oda bennünket,
hogy saját, egész valónk, nemzeti méltóságunk –
magunk és az emberiség irányában – _önismeretté izmosodhassék
s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a
nemzeti öntudatban_.
Mély értelmű, lelkes vallomások, egészen az ő erős és
merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés
melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely
_Erdélyi_ összes szellemi működésének főmozgatója és irányítója.
A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné
a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot.
A világhírű botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában,
ha bölcsőjében sírt, virágot adtak a kezébe és rögtön
elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy
népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott
el, – azután álomra hajtotta fejét és elaludt örökre.
Nagy gyűjteményének első kötete (Népdalok és mondák)
1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben
_Tompa Mihály_, _Népregék és Mondák_ czímű verses kötetének
első kiadását a magyar olvasó közönség húsz nap
alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló,
hogy az izlés nem múló szeszélyből, de az uralkodó eszmék
nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen
a nép felé. Ha most, az elmélet határozott útmutatásai
s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt
egy hatalmas genie, mint a minő _Petőfi_ volt, a maga
merész föllépésével s hódító egyénisége minden erejével
egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak; ez csak azt jelenti,
hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segített, hogy
végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás
után, különböző útakon járva, különböző eszközökkel
küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy
érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát s
a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a _nemzeti
jelleget_.
Új világ, új élet pompázott előttünk. Eddig nem
ismert erők forrása bugygyant ki s tört elő a régi poézis
mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdellt keresztül
a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei
fölfrissítettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak,
a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda,
szerteágazott ezer felé s mindenütt a saját bánatunkat
zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken
tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett,
a szív sírhatott. Nem kellett feszes formák közé
szorítani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott
tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s
kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes
lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után:
az eredetiség. A vékonyhangú gitározást, az ősi ritmus
érczes zengése váltja fel, a mesterkélt és festett bájakat
az egészség rózsás színe. Maga a nép – ez a büszke,
daczos, értelmes, sokerejű és nagyerejű magyar nép –
lép elénk s a maga egyszerű, de igaz dalaiban és mondáiban
napnál világosabban mutatja fel nemzeti mivoltunk
egészét és teljességét. Igen, ez _mi_ vagyunk! A mi hevüléseink,
erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a
mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle!
Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van
ennek az önismeretnek! _Petőfi_ és _Arany_, kik a «naivot
és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe
olvasztják» nemcsak nagy költők, de épen azért nagyok,
mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely
koruk minden izét áthatja.
Erdélyi háromkötetes nagy gyűjteménye, mely egyuttal
a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete
volt a gyűjtés munkájának, mely azóta folyton foly s
melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben
jelent meg _Ballagi Mór_ két kötetes példabeszédes és közmondásos
gyűjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét
a Kisfaludy-Társaság megbizásából, új kötettel állt elő, a
_Magyar közmondások könyvével_; 1863-ban pedig _Kriza
János_ (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg
bennünket pompás gyűjteményével, a _Vadrózsákkal_, mely
a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta fel előttünk,
nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetű, ózamatú balladákban
is. Majd következtek _Thaly Kálmán_ rendkívül
becses gyűjteményei, a _Régi magyar vitézi énekek_ két
kötete (1864), XVI., XVII., és XVIII. századi kéziratokból
összeállítva, és később, 1872-ben az _Adalékok a
Thököly és Rákóczi kor irodalom-történetében_, szintén két
kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-Társaság
_Gyulai Pál_ és _Arany László_ szerkesztésében újra három
kötetes népköltési gyűjteményt bocsátott közre, miután
már előbb, 1866-ban, megindította magyar fordításban a
hazai, _nem magyar ajkú népköltészet tárát_ (tót, magyar-orosz,
román népdalok) szintén három kötetben. Megemlítjük
itt az újabbak közül _Kálmány Lajos_ nagy gyüjteményét,
az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti
termékeiből (_Koszorúk az Alföld vadvirágaiból_.
2 kötet. 1877. _Szeged népe_. 3 kötet. 1881.) Mások, mint
_Fogarasi János_, _Bartalus István_, _Mátray Gábor_, _Szini
Károly_ s legújabban _Bogisich Mihály_ és _Káldy Gyula_ régi
énekek és népdallamok gyűjtésével szereztek kiváló érdemet.
Népmese-gyűjtőink közül legyen elég _Merényi László_,
(_Eredeti népmesék_. _Sajóvölgyi és dunamelléki népmesék_.
1861–63), továbbá _Arany László_ (_Eredeti népmesék_. 1862),
és végül _Benedek Elek_ (_Magyar mese és mondavilág_. 5 köt.
1894–97) működésére rámutatnunk. A közmondások
gyüjtése körül _Sirisaka Andor_ (_Magyar közmondások
könyve_. 1891) és _Marganits Ede_ (_Magyar közmondások és
közmondásszerű szólások_. 1897) fáradoztak. Ez az utóbbi
érdemes gyűjtemény a megelőző gyüjtemények összes
anyagát feldolgozza s történelmi alapon csoportosítja.
Legújabban (1902) a Kisfaludy-Társaság, a magyar
vallás- és közoktatásügyi miniszterium támogatásával ismét
kezébe vette a népköltési gyűjtés megszakított munkáját
s megindította a hozzá beérkezett gyűjtések új és nem
kevésbé értékes sorozatát. Rövid időközökben négy vaskos
kötet jelent meg e gyűjteményből. Dr. _Sebestyén Gyula_,
_Regős énekek_ czímű két kötete, melyek népköltészetünknek
és népszokásainknak legrégibb emlékeit foglalják
össze s melyeket a buzgó gyűjtő egész kötetnyi tudományos
fejtegetéssel magyaráz s világít meg, közölvén a
gazdag variansok különböző dallamait is. Majd _Vikár
Bélá_tól egy kötet somogymegyei s _Mailand Oszkár_tól egy
kötet székelyföldi gyűjtés.
Ez új sorozat szerkesztésénél azonban más a módszer,
mint a régebbi folyamnál. Az új szerkesztő, _Vargha
Gyula_, a Kisfaludy-Társaság utasítása szerint többé nem
a kizárólagos æsthetikai szempontot veszi irányadóul, de
tért enged a folklorisztikai szempont mind hangosabban
nyilvánuló követeléseinek. Észszerű és helyes eljárás, mert
voltaképen ez a két szempont nem áll ellentétben egymással
s a népköltés terén æsthetikailag és ethnografiailag
csak az lehet értékes, a mi a népszellem valódi költői
megnyilatkozása.
Ez a mi kötetünk az említett gyűjtemények népdalainak
szine-javából van összeállítva. Sok gonddal és szeretettel
válogattam ki az egyes darabokat s a szerint, a
mint tárgykörük más és más: külön-külön csoportokba
helyeztem őket. Rendkívül gazdag a szerelmi és katona
dalok sorozata, továbbá az «Ágról-ágra» czímű cziklus,
mely tekintet nélkül az egyes darabok tárgyi különféleségére,
az egyversszakos népdalokat foglalja össze s köti
szeszélyes bokrétába. A műköltők népdalait, melyeknek
nagy része számos gyűjteményben eredeti népdalként
szerepel, szintén külön cziklusba sorakoztattam s minden
darabot megjelöltem irója nevével.
Kívánom, hogy gyűjteményemet a nagy magyar közönség
oly élvezettel és tanulsággal forgassa, a minő gyönyört
szerzett nekem az összeállítás munkája.
_Endrődi Sándor._