A beteg asszony szemei már piros karikákban égtek. Alattuk két duzzadt
gyűrü, a két sírásó hernyó az ajtó elé feküdtek jókorán, Majd csak a
föld mélyében mozdulnak meg és kivájt szemeinken át agyunkba nyomulnak
utolsó gondolatunkért.
Az orvos szerint menthetetlen volt. Az is megdöbbenve távozott. A beteg
lényéből sötétség sugárzott. Az életerők feloldódtak, csillogó vérébe
belemosta kezét a szennyes feloszlás és lassú kiválással megindult a
végső, nagy folyamat.
Ajánlották, hogy szentelt kehelybe nézzen. Attól biztos gyógyulás.
A reménység, az élet fekete mezején eldobott égő gyufaszál, még megvolt.
– Ne búsúlj asszon! Hónap megpróbálom a kehölyt, – virradt fel a férje.
– A szentelt kehölyt?
– Azt.
– Nem adják oda, – félt a nő.
– Itt lesz, – roppant két sulyos kéz.
És ez szilárdabb volt, mint aranybulla pecsétje.
Szép volt a kilátástalan küzdelem az asszonyért, de zavarodott és
megdöbbentően hiábavaló, mínt mikor a szegény papunk megőrült s a halott
koponya üreg-szemeibe vizet töltögetett; de a fényt mégse birta
visszatölteni.
Bántó Mihály nem engedett. Öste keményen meghagyta a fiunak, hogy senkit
ne engedjen a beteghez.
– Ha kérdezi, hol vagyok, mondd, hogy dolgom akadt.
Sokáig odamaradt.
Mikor megjött fáradt és halálsápadt volt. A legényt aludni küldötte. Az
ablak külső tábláit bekapcsolta, az ajtót bezárta, a lámpát felcsavarta
és megérintette a beteget.
– Elhoztam.
Homlokán az élet reménye fehérlett, de füle zúgott, ahogy hideg kézzel
belső zsebéből az áldozó templomi kelyhet elővonta.
– Ez a legszöntebb!
A nő utolsó magafeszítéssel felgörbült. Aszott gerincén a sivár csontok
kiugrottak, mint barna lépcsőfokok. Tébolyúltan sikoltotta.
– Gyalázatos, hogy merte!
A csendes szobában, mint fekete lovasok ültek a butorok.
A férfi reszketett, hangja forró volt.
– Hiszen te akartad, – tétovázott.
Asszonya nem felelt. Már csak halkan, egyhangon, szín, erő nélkül
pötyögte:
– Jaj-istenem, énistenem – ellopta! Jaj-istenem, énistenem – ellopta!
Tűz villant végig Bántó Mihály fejében, de uralkodott rajta.
– Értsd meg hát no! Nem loptam.
A beteg élesen felelevenült.
– Nem lopta?
– Nem.
– Hát?
– Ideadták.
– Ki?
– Az egyházfi. – Ajjár vele.
Most megnyugodott.
A férfi kézbe fogta a lámpát, tartotta a kelyhet.
– Próbáljuk meg az erejit, ha már itt van.
Felesége rá emelte kimerűlt tekintetét.
– De, hogy igazítja el az – Istennel?
Bántó Mihály megrendult. Majd egész valója tűzben fürdött, mint futó
csillag után az ég.
– A feleségemnek kellett, osztán a többit – tudja a Fennvaló.
És most megszünt rájok nézve minden. Nem tudták, hogy kivűl éj van, a
lámpa ég, a virágok kibóbiskolnak az ablakon. Minden elveszett az
üdvösségben. Körül szépen kivirágzott az élet tövisbokra.
Kár, hogy röviden tartott.
Az asszony keseredetten eszmélt.
– Beh oda lettem! – Hogy megapadtam!
– Enyim vagy így es.
Türelmetlenűl feltört az asszonyból.
– Ha még egyszer fiatal lehetnék!
Most, hogy társa tudatlan hűségébe látott, szeretett volna újra szép és
erős lenni.
Fiatalnak lenni.
Betegség, halványság, szennyesség nélkül, piros szájjal, mély, erős
szemekkel, ragyogó hajjal Felkelni ágyából, mint az erdő tündére, ki
minden reggel kimossa szivét az erdei zúgókban, ezüst kendőt márt a
patakba és letörli agyáról a másnap minden gondolatát.
Volt ő ilyen.
Mégsem. – Mégsem ilyen volt.
Reszkető vágyak tépték, nem volt nyugta. Élni, élvezni vágyott, gyújtani
és megsemmisülni, szédülni és meghalni a meleg percben. Aki jön az
enyém…
Csak egy érintésébe került Györbiró Lázárnak, hogy örökre átkozott
legyen a párna és a sötétség.
Soha ilyen világosan nem eszmélt a multra, mintha az idő s vele a föld
visszaforgott volna.
Világra hozta gyermekét, de nem tudott anyává lenni.
Mikor fürösztötte vérszegényen, ágybólkelt fehéren, elnevezte kihullott
könnyének, bűne virágának. Máskor fásultan lökte oda emlőit, ha sirt és
kékre csókolta, ha mosolygott.
Egy szép délután pántlikás pólyába tette, titokban elvitte Györbiró
Lázárhoz, hogy legalább tudtára adja. Enyhülést várt tőle.
– Lázár, – szólt félénken, – itt van a fiu.
– Mit beszélsz?
– Hát a fia. – Hiszen tudja.
Erre már oda lépett.
– Ez-e? Ez a veres majom? – és megütközve felkacagott.
Alig birta hazacipelni a csecsemőt.
Akkor támadt a kétsége.
– Ez nem lehet az apja!
Mennyire más volt akkor is az embere, ki semmit se sejtett.
A fennséges pillanatokban hogyan ujjongott. Mit nekem minden, érző,
vágyódó, kűzdelmes világ! Kín, gyönyörűség, öröm, ti égitestek a fiam
piciny testéhez képest!
– Fiam van!
Az asszonynak vágya támadt így érezni, így örülni, így aggódni, csókolni
tisztán, belűl gazdagon, parányi házuk ablakából az erős embert harcba
látni. Az asszony soha nem merte felébreszteni.
Később belefásult, bennsőleg kiélte magát, de a kétséget, – hogy ki a
gyermek apja, – sohase irthatta ki magából.
Egész életén át rejtelmes összefüggésben maradt a multtal, mint a kigyó
a nappal.
Hiába ütöm agyon a kigyót reggel, az élet el nem hagyja, mig a nap le
nem száll. A sugarakkal fogy az élete.