Türelmetlenűl haltak egy idő óta az emberek, azért kiszállott a körorvos
és a községházán futtában megnézett félszáz nyelvet. Egész idő alatt
nagyon ideges volt. Falun különben minden orvos ideges. Ugy látszik, nem
tesz jót nekik.
A Györbiró-leány kerül sorra.
– Végre egy szép leány! – szelidül a doktor.
Nem is csoda annyi siralmas vénasszony után. Hanem ez a halvány szép
jószág, az más. Kevés tudomány, de megértés, sok bizalom van a
vizsgálatban.
– Hol fáj?
(Ez az igazi belgyógyászat.)
A leányka tizennyolc-husz éves, szemérmes is, ijedt is, piheg is.
– Itt úgy szúr.
– Szúr?
Kopogtatja, szuszogtatja a doktor.
– Mit használtál?
– Igézés ellen vizet vetettünk, de nem használt.
No nem komoly beteg. Kissé vérszegény. Az orvos vasat ir elő és
megsímogatja a koszorus haját.
A szép leány kevés pírral az arcán kimegy, de a kapuban odasúgja Bántó
Ferinek:
– Nem vett észre semmit.
Kacagnak.
S te mit mondtál?
– Hogy megigéztek.
Bántó Feri kevélyen feltaszítja kalapját.
– Kicsit tunnak az urak.
A lányka szerelmesen ellágyul.
– Elég, ha mi tudjuk.
Szép tudomány az övék, nagy esze legyen, ki eligazodik rajta.
Az úton széles férfi tart felfelé, ide látszik a szomorúsága. A leány
megrebben.
– Apád jő a doktor után!
Elszótlanodnak, elengedik egymás kezét, de a fiu olyan bensőségesen
függeszti rá szemeit, hogy a leány meg nem állja huncutság nélkül.
– Immá’ mehetek vissza, ismét megigézett.
Csinos fejét elcsóválja.
– Immá’ kijavíthatja a receptjit.
Elválnak.
A leány a negyedik, ötödik háznál kiváncsian megolvassa a rendelést.
„_Ferri hydrog. red. gt. 5·0_“