… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak;
az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy
viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba,
ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»
Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:
«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst
minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit
bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden
pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál
fogva.»
Ez a megoldás tagadhatatlanul legtöbbet ér.
Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat
hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták
már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába
küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem
tette a kezét.
Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a
legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még
csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.
Fenyéry vagyonának elvesztése után hirhedett ember lett az országban.
Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel
neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt.
(Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)
Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.
«Dat Justinianus honores.»
Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte
őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták
ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát;
esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára,
mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is
jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy
uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri
módon biztosítják jövendőjét.
A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra
van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés
hasznot hajt.
Tehát már fölösleges összegei vannak.
Kis városban az ilyen embert jó partienek nevezik.
Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint
Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez
botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris
potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte
kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból;
a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van
valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül
jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az
utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi
fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát,
tanácsot, foglalkozást kérni!
Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi
esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek
detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló,
huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak
söpörjön ki-ki a maga háza elején!
Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon
szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután
mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig
kitörülte veres plajbászszal.
Gonosz a világ!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a
legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki
nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.
Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy
Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett
azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az
ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ
azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott
tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró,
mint a világ, nincs több a világon.
Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul
akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő
családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt
határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén
anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan
egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.
Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált
a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város
haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor
nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép
Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a
pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és
közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű
leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a
mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja
meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az
utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos
szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak
annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.
Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már
csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.
A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a
szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz
ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek.
Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy
társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is
elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes
belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert
azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő
nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne.
Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.
Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb
imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi
gavallérok elé tolakodni.
Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a
véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi
delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy
apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb
szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik
patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is
bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi
báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit
szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.
A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni
Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.
Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a
jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a
legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a
külföldön is.
Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben
évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült
azokra minden mulatni szerető lélek.
A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd
megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki
földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a
minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik
patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a
primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye
fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja
kivívni az egri nevet?
Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az
alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük,
négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a
gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár
hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem
tesz semmit.
Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a
háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet.
Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt
kisasszonyával.
«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden
ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.
«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt
válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart
lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott
feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon
természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy
körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol
kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak:
önmagáért senkit sem szeretnek.
S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el
Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha
ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti
Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.
«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom
szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»
Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki
tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam,
mit tehetek érte, ha én nem szeretem.
«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az
ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana,
hej sokan sírva néznek utána.»
«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját
komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak
kötelessége a hallgatás.»
Ez még több ürügy a faggatásra.
«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad
magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb
lesz megadni magadat.»
Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni
nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő
talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért
tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.
Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy
tetszik.
Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki
bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha,
mert ő hallgat, mint a sír.
Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem
látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.
Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés,
hogy ki lesz az átellenes?
– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? indítványozza Fenyéry.
Az indítvány általános pártolásra talál.
Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen
fülébe súg.
– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az
oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső
férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy,
mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg
fogja tőlem kapni.
Azzal ismét vissza megy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.
– Nos, lesz önnek «átellenese?» kérdi ez.
– Bizonyosan lesz, felel Fenyéry.
– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.
– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén
vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak
rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen
a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?
A kis barna olyan jóízűn nevetett e furcsaságnak.
Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti
Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis
barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem
fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve
marad szegényke az egész négyes alatt.
Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e
dologért szigorú számadásra fogja vonni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még
halványabb, mint valaha.
Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt,
melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra
azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető
menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a
várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik
abba:
… «Minden szellem éjfélen túl alszik csendesen.»
A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú
mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú
eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.
Künn az utczán paripadobogás hallik, épen mint az éjféli ház előtt.
«Benn merengő nyugalommal egy leány ül,
Könyökére hajtott fejjel, búsan egyedül.»
Épen mint az éjféli házban.
A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang
tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.
Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen
kipirult.
– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír
neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés
szava szokott lenni.
Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel
terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és
alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő
megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:
«Várva láttam a tavasznak nyíló kellemét,
Várva hő nyárt és az ősznek hulló levelét,
Most lakásom hideg és szűk, szűk és szomorú…»
Fenyéry oda tekintett és értette a szemrehányást.
– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához.
– Nagyon régen, viszonza ez és hangjában oly igazi fájdalom volt.
– De azért nem változtunk.
– Ön engem igen igen elfeledett.
Az ifju szabadságot vett magának, hogy oda üljön a leányka mellé.
– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt
a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem,
hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy
pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát
csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a
birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel
kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről
emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni;
fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet
vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra,
hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha
szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész,
sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy
ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot
szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így
tettem, s várom itéletemet.
Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott
méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a
méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.
Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót
adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az
aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s
bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s
nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért ti
nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge
szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától,
hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a
jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes
mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta,
hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében:
boldog vagyok.
Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg
szorítását.
A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki:
mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt
kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt
mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.
– Kedves Irén, nekem nagy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.
A leányka oda simult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.
– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék
bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha
kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e,
megigéri ezt?
A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.
– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a
miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed
győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy:
kegyedet igen igen boldoggá tenni?
A leányka zokogva rejté az ifju keblére arczát. Boldog volt. Hitt.
Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és
arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a
gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból
ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.
Fenyéry susogva mondá, tán hogy magát igazolja:
– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint te érted
élni.
Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.
Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat
és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni
akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy
Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.
És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e
zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon
jóakaróm.
Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy
titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet
akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy
szóval sem is akarom menteni.
– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor
emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol
Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.
Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy
perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem
látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.
Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.
Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is,
harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt
megcsókolni.
Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a
szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét,
mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.
– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte.
Elhoztam.
És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a
ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy
alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni,
hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség
belekeverni.
Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik
természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt,
vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat
mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó
szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és
nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak
abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is
küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a
házból a fiatalságot. Csunyaság az!
Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi,
meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt
meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint
rajtok tör.
– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak
benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok
vannak, s akkor meg vagytok ölve.
– Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.
– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban
tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.
– Micsoda? esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?
– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak
Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most
elmehetsz.
Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a
hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad
tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután
az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta
a dolgot.
Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet.
Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei
lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a
boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak
tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető
kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz
lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s
harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.
A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a
képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán,
melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s
ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.
A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart
róla.
Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.
Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi
holdvilágnál.
Irén még ébren volt, várta őket.
A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne
nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi
tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben
igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt,
hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó,
hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a
többiek mulatságát.
A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, valamit
suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak.
El nem birtak aludni.
Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen
volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a
miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem
tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről.
Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész
nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy
leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van.
Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha,
stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más
valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?
Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az
éjszakán, az bizonyosan ő volt.
Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug
előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni.
El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök
választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem
azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a
ketten a mellékszobákba.
Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is
azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a
mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül;
hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék
varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?
Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan
megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős
társaságot látott belépni elfogadó teremébe.
Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző
és Fenyéry.
Ez tehát csakugyan nem tréfa.
A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta.
Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt
nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív
helyez a férfiban.
– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy
kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár
életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb
ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk
bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő
szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk
teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves
jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó
násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy
az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.
Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a
leányka remegő kezét.
Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.
– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem
tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.
Lippay homéri kaczajra fakadt.
– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó
násznagy.
Dobokyné gyöngéd mosolylyal hálálta meg az édes czélzatot.
A főjegyző szelid publikánus arczczal szólt, Fenyéryre mutatva.
– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint
mondani.
Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán
legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a stereotyp ősszokásos
kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt
máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás
mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a
világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.
– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás
minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?
– Oh, régen! szólt Fenyéry mosolyogva és Irén is intett, hogy úgy van.
– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.
Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi
titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő
érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.
– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az
egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint
álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most
Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk?
Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?
Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.
– A tarnóczi kastélyban, a küldöttség idejében.
– A hol ön elaludt?
– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda
visszatértem.
– A mikor ön oly udvariatlan volt?
– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet
viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja
viselni, mint enyimet.
– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön
nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék,
el nem venném Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a
világ előtt.
Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.
– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak
valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek,
a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént.
Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A
mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a
menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a
legrútabbul megcsalja…
A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban
simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát
átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.
– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz,
míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».
– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges
szertartások végrehajtása.
– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt
akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön
megtörténjék?…
– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a
házasságlevél mind készen van.
– De hát Irén?
– Ő beleegyez.
– Ah, uraim, ez csak tréfa.
– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a
főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.
– Nem értem. Kétségbe esem rajta, de nem értem.
– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay.
Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának
mindenféle botrányt elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül
megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon
kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk.
Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik,
Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy
rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész
vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és
több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai
haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég?
Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép
menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak
nagyon fog fájni érte a szíve.
A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A
négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé,
a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő
vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén
nevére.
Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét,
mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént
«egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.