volt s ez különleges tónust ad munkájának. Dacára annak a nagy
gondosságnak, melyet ráfordított, bizonyos finom módon, mindig megőriz
némi kis lenézést iránta. Mintha ezt mondaná: «ezek a mondások mind
tökéletesek, de hát aztán? Minek vesződnék az ember az írással, ha még
tökéletes mondásokat se tudna írni?» Az ő nézete szerint az a becsületes
ember, aki nem ütközik meg semmin s nyilvánvaló, hogy ő maga követte is
a maga tételét. Bármi intenziv személyes látást revelál az, amit mond, ő
maga valahogy mindig imperszonális marad. Munkájának makulátlan felülete
alatt az okos herceg kigúnyol minket. Amint rejtekeibe nézünk, csak
végtelen elmésséget láthatunk és az igazság igen keserű szeretetét.
Gazdagabb művészetet és szélesebb áttekintést az életre nyújt _La
Bruyère_. A hangszer ugyanaz – az élces epigramma – de már nem csak egy
húrján játszik a művész. La Bruyère stílusa rendkívül lágy; velős
mondásait a formák végtelen változatosságába alakítja, gazdag és szines
szókészletet használ s tökéletesen uralkodik a retorikai hatások
művészetén. Rövid reflexiói közé nagyszámú hosszabbacska arcképet vagy
jellemrajzot szórt el, némelyek köztük egészen imagináriusak, mások
egészben vagy részben a kor jól ismert személyeiről vannak véve.
Stílusának nagyszerű tulajdonságai itt mutatkoznak meg legvilágosabban.
Pszichológiailag ezek a tanulmányok talán kevésbbé értékesek, mint a
hogy néha gondolták; inkább karrikaturák, mint arcképek, inkább az
emberiség idioszinkráziáinak, mint magának az emberiségnek az
ábrázolása. Kétségen kívül áll azonban a művészet, amellyel meg vannak
komponálva. A nyelv virtouzitása egy görög gemma kemény szubtilitására
emlékeztet. A ritmus tökéletes s szinte a képzelhető legmesszebbre viszi
a kifejezés tiszta szépségét.
_Les Caractères_ La Bruyère művének címe, de alcíme: _Les Moeurs de ce
siècle_ jobb fogalmat ád tartalmáról. Az egész társadalom, a hogy La
Bruyère szubtilis és átható tekintete látta, gomolyog lapjain.
Versailles támad fel bennünk, nem annyira külső alakjában, mint lelki
tartalmában, titkos, lényeges lényében. Erre a látványra pedig La
Bruyère sívár haraggal mond itéletet. Kritikája meggyőzőbb, mint La
Rochefoucauldé, mert szélesebb és mélyebb fundamentumokra van építve. Az
a hiúság, amelyet La Bruyère látott, igazán a Prédikátor könyvének
hiúsága, a világi dolgok üressége, jelentéktelensége és hiábavalósága.
Semmisem elég kicsi, és semmisem elég nagy, hogy elkerülje rettenetes
itéletét. Az a passzus, ahol leírja a versaillesi kápolnában celebrált
misét s ahol láthatók mind az udvari emberek, amint arcukat a király
trónja felé fordítják s a hátukat isten oltára felé, bizonyára más
szellemet árul el, mint a Bossueté, olyan szellemet, amely már nincs
messze a tizennyolcadik század aláaknázó kriticizmusától. De La Bruyère
nem volt sem társadalmi reformátor, sem politikai teoretikus, ő csak
moralista és megfigyelő volt. Látta a francia paraszt helyzetét, látta a
rettentő tényt, géniuszának egész intenzitásával és aztán tovább haladt.
Ő nem akart remédiumokat találni egy bizonyos társadalom bajai számára,
de feltakarta minden társadalom gyökeres bajait. Ép olyan igaz és ép oly
szomorú könyvet írna, ha ma írna is.
La Bruyère vádirata nagy nyomatékosságot nyer azáltal a józanság által,
amellyel meg van fogalmazva. Nincs benne semmi düh, semmi
megfeszítettség, semmi túlzó emfázis; olvasás közben érezzük, hogy
pártatlan bíró. És, ami még több, érezzük, hogy nemcsak bíró, hanem
emberi lény is. Az emberi qualitás az, ami munkájának különös ízét adja,
úgy hogy az ember ezekben a nyomtatott szavakban a századok távolán át,
szinte egy jó barát szavát hallja. Néha megfeledkezik komor
mizantrópiájáról s a szeretet érzésének különös mélységével szól.
La Bruyère lapjai, oly fénylők és lelkesek felszinükben s oly komorak
alapjukban véve, XIV. Lajos nagy korszakának végső summáját jelentik,
majdnem azt mondhatnók, epitáfiumát. Néhány évvel könyvének teljes
formájában való megjelenése után (1694) a korszak, mely egy generációval
előbb oly ragyogással kelt fel, belejutott a bomlás és a megaláztatás
végső fázisába. A nagyralátó király politikai becsvágya tökéletesen
megrendült, Marlborough megsemmisítette a francia hadsereget s mikor
bekövetkezett a béke, romlással következett be. Az ország nemcsak a
végsőkig ki volt merülve, hanem magához térése is csaknem lehetetlenné
vált a nantesi edictum visszavonása által, amely a lehető
legkegyetlenebbül számüzetésbe kergette a lakosság legszorgalmasabb és
legfüggetlenebb elemeit. Szegénység, elégületlenség, zsarnokság,
fanatizmus, ez volt az örökség, melyet XIV. Lajos országára hagyott. Ez
azonban még nem volt minden. Uralmának utolsó éveiben a francia irodalom
kevés maradandót alkotott ugyan, de az előbbi korszak diadalai új és
dicsőséges fényt vetettek Franciaországra. A francia nyelv lett a
kultura nyelve egész Európában. Az irodalom minden terén a francia
minták és a francia ízlés volt a legfőbb tekintély. XIV. Lajos – bármi
különösen hangzott volna ez ő neki – nem mint Holland meghódítója vagy
mint az Egyház védője, hanem mint Racine patrónusa és Molière pártfogója
szerezte legnagyobb dicsőségét, igazi halhatatlanságát.
V. FEJEZET. A tizennyolcadik század.
A tizennyolcadik század Franciaországban XIV. Lajossal kezdődött és a
forradalommal végződött. Ez a korszak hidalja át az autokrácia és az
önkormányzat, a római katholicizmus és a vallási türelem, a klasszikai
szellem és a romantikus felújulás közti szakadékot. Így tehát
mérhetetlen fontosságú nemcsak Franciaország, hanem az egész civilizált
világ történetében is. Az irodalom szempontjából is különösen érdekes. A
roppant politikai és szociális változások, melyeket létrehozott,
eredményei voltak egy megfelelő mozgalomnak az eszmék sodrában s ezt a
mozgalmat a nagy francia írók kezdték, fejlesztették és juttatták
diadalmas befejezésre, akik tudatosan állították irodalmi képességeiket
azoknak az ügyeknek szolgálatába, melyeket szivükön hordottak. Így e kor
irodalma sajátságos ellentétet tár fel az előbbi koréhoz képest. Míg a
_nagy század_ remekművei nem szolgáltak semmi külön célt s csupán csak
mint művészi szép alkotások jutottak halhatatlanságra, a tizennyolcadik
század remekművei propaganda-csináló művek voltak, bizonyos gyakorlati
célokkal fordultak a korhoz, amelynek számára irattak. Olyan művek ezek,
melyeknek értéke nem függ csupán művészi megfontolásoktól. Az előbbiek
statikus művek, az utóbbiak dinamikusak. Amint a század előbbre haladt,
ez a tendencia mind jobban mélyült, a kor irodalma, egészben véve,
izgató drámai érdekességű látványt nyujt, melyben a változás erői,
kezdetben jelentéktelenül bár, fokonkint nagyobb feszültségűek lesznek s
végül lenyügöző hatalommá fokozódnak. Merőben irodalmi tekintetben a
tizennyolcadik század írói kevés diadalt arattak, de nagy és sajátlagos
diadalaik a gondolat birodalmából valók.
A mozgalom megkezdődött már Lajos halála előtt. A bajok, amelyek La
Bruyèret megborzongatták, felköltötték gyakorlatiasabb emberek
érdeklődését is. Ezek között a legtöbb figyelemreméltó volt _Fénelon_,
cambrayi érsek, aki a politikai gondolat nagy bátorságát a bájos és
átlátszó stílus varázsával egyesítette. Számos írásában, melyek között a
leghíresebb a _Telemaque_ – a fiatal Duc de Bourgogne, a francia
trónörökös épülésére irott könyv – Fénelon kifejezést adott a kormányzat
rideg autokratizmusa elleni visszahatásnak és kijelentette azt a
forradalmi tanítást, hogy az uralkodó csakis népe javára van a világon.
A bourgognei herceget megnyerték nevelőjének emberséges, jótékony és
nyiltszívű nézetei, s lehet, hogy ha életben maradt volna, az észszerű
reformok megfelelő sorozata megelőzte volna a század végén beállott
kataklizmát. Egy fontos szempontból azonban Fénelon szelleme nem volt
összhangzásban azzal az iránnyal, melybe utóbb a francia szellem
fejlődött a következő nyolcvan évben. Ő az elsők közt volt ugyan, akik
felszólaltak a vallási türelem érdekében, de maga buzgó, sőt misztikus
katholikus volt. Már pedig a közelgő kor főjellemvonása a szkepticizmus
volt, a világinak hangsúlyozása a vallási elemekkel szemben a
társadalomban s a rokonszenv hiánya mindennemű misztikus jámborság
ellen. Ennek a szellemnek egyes jelei mutatkoztak már Lajos uralmának
vége előtt. Már 1687-ben _Fontenelle_, Corneille unokaöccse _Histoire
des Oracles_ című művében megtámadta a kereszténység csodás alapját
azzal az ürüggyel, hogy megrója a régi görögök és rómaiak vallási
hiszékenységét. A derű és a tudományosság összevegyítésével és az
orthodoxia előtti látszólagos meghajlás alá rejtett iróniával ez a kis
könyv kezdeményezője volt egy vitatkozási módnak, mely későbbi időben
nagyon divatba jött. De fontosabb mű volt a tizenhetedik század legvégén
_Bayle dictionáriuma_, melyben a mindenféle térre kiterjedő ismeretek
rengeteg tömege mellett a legteljesebb vallási szkepticizmus fejeződik
ki félreérthetetlen emfázissal és szüntelen ismétlődésben. A könyv
rendkívül nehézkes, nagyon hosszadalmas és bőbeszédű és teljesen stílus
nélkül való, de hatása roppant nagy volt s a tizennyolcadik század
hosszú küzdelmében mintegy fegyvertárul szolgált s legélesebb fegyvereik
közül nem egyet belőle vettek a kor írói.
Mindazáltal csak néhány évvel a nagy király halála után jelent meg az a
könyv, amely teljes kifejezését tartalmazta az új szellemnek, minden
szempontjából. _Montesquieu Lettres Persanes_-ában, mely 1721-ben jelent
meg, fel lehet ismerni a tizennyolcadik századi francia gondolkodás
összes csiráit. Ennek a vonzó és figyelemreméltó könyvnek a váza nem
egészen eredeti: néhány keleti utazó jött – így állítja a könyv –
Párisba és perzsiai honfitársaikkal váltott leveleikben leírják a
francia főváros életének fővonásait. De a hogy Montesquieu ezt a
kölcsönzött formát felhasználja, az teljesen az övé. Alapjává tette egy
egyetemes támadásnak Lajos uralkodási rendszere ellen. Az udvar
romlottsága, a nemesség privilégiumai, a pénzügyek rossz kezelése, az
autokratikus uralom ostobaságai és barbárságai, ezek azok a pontok,
melyekre állandóan rátéríti a figyelmet. De ennél többet is tesz:
kritikája nemcsak esetleges, hanem általános érvényű, kimutatja minden
zsarnokság szükségszerű, végzetes következményeit és megállapítja saját
felfogását, hogy milyennek kell lennie egy jó alkotmánynak. Mindezeket a
fejtegetéseket teljességgel világias szellem járja át. A kivülálló
álláspontjából nézi a vallást, inkább úgy nézi, mint a kormányzat egyik
funkcióját s nem mint benső lelki hatalmat. A fanatizmus és
türelmetlenség minden fajtájától teljes lelkéből irtózik.
Montesquieu komoly tanításait fűszeres történet módjára tálalja fel,
tele epigrammatikus fordulatokkal és könnyed helyi alluziókkal,
romantikus kalandokkal és a kelet képzelt képeivel. Ez nagyon jellemző
annak a kornak irodalmára, amely most kezdődött. A klasszikai írók
komoly, szertartásos hangját elvetették, helyébe vidám, emfázis nélküli,
könnyed módot vettek fel, amelyben a könnyed szabadosság némely morzsái
adtak ízt az elmésségnek. A változás részben annak is tulajdonítható,
hogy a társaság központja áttétetett a mesterkélt és látványos
versaillesi világból a párisi szalónok intimebb légkörébe. Az öreg
király halálával az udvar szertartásos élete háttérbe szorúlt és a
frivolitás lépett helyébe, melybe az emberek a szabadság és a szabadulás
érzésével vetették magukat. Akármily paradox-szerűen hangzik, az új
íróknak épen a komolysága volt az, a mi náluk a dekórum hiányát okozta.
Főcéljuk az volt, hogy olvassák őket és pedig a lehető legtöbben, az
irodalmi műértők szűk köre már nem elégítette ki őket, mint a régi
írókat, mennél szélesebb körű közönségnek igyekeztek hirdetni eszméiket,
a főváros nyugtalan, kiváncsi és fokozódó hatalmú közönségének. Ennél a
közönségnél pedig semmiféle könyv nem arathatott sikert, ha nem volt
gyorsan, kellemesen elolvasható az ebéd és a szinházbamenés közti időben
és nem adott anyagot elmés anekdotákra és érdekes beszélgetésre. Mint a
középkor bohócai, a tizennyolcadik század filozófusai is az emberek
mulattatásában találták meg az igazság megmondásának legjobb módját.
A század közepe tájáig Montesquieu volt a francia gondolkodás vezető
alakja. Másik könyve – a _Considérations sur la Grandeur et la Décadence
des Romains_ – rendkívül ügyes munka, melyben érdekes és néha mély
történelmi eszmék rendkívül ragyogó és élezett stílusban vannak
kifejezve. Montesquieu itt végleg felszabadította a történetírást
azoktól a középkori bilincsektől, melyeket még Bossuet idejében is
viselt, és teljesen világias szempontból figyelte meg az események
fejlődését, mint természeti okok eredményét. Nagy műve azonban, melyre
élete nagyobb részét szánta és amelyen végleg megállapította
jelentőségét, a _L’Esprit des Lois_, mely 1748-ban jelent meg. A híres
könyv tartalmának fejtegetése túlmegy a szorosabban vett irodalom
határain és inkább a politikai gondolkodás történetének körébe tartozik.
Elég, ha itt megemlítjük, hogy Montesquieu összes kiválóságai,
gondolkodásának ereje, előitéletektől való mentessége,
szabadságszeretete és a fanatizmus elleni gyűlölete, élezett,
epigrammatikus stílusa, a legjellemzőbben érvényesülnek. Talán a
főhibája a munkának, hogy nagyon is brilliáns. Montesquieu mindig merész
általánosításokkal dolgozik, mindig eredeti és finom, de gyakran nem
elég szilárdan megalapozott. A folyékony, nehezen megfogható tények úgy
siklanak át mondatain, mint a víz a szitán. Legjobban illusztrálják ezt
az angol alkotmányról szóló fejtegetései. Montesquieu volt az első nem
angol ember, aki felismerte az angol intézmények fontosságát és
tanulmányozta természetüket, de pontosan számot nem ad róluk. Azt hitte,
jellemző példáját találta bennük kedvenc teoriájának, amely arról a
jótékony hatásról szól, amellyel a három kormányzati hatalom, a bírói, a
törvényhozási és a végrehajtó hatalom elkülönítése jár, de ebben téved,
mert a törvényhozási és a végrehajtó hatalom Angolországban össze van
szövődve.
Körülbelül egyidőben a _Lettres Persanes_ megjelenésével tünt fel
Párisban egy fiatal ember, aki hivatva volt arra, hogy még Montesquieu
tekintélyén is túltegyen. Ez a fiatal ember _François Arouet_ volt, a
világ előtt ismert nevén _Voltaire_. Különös dolog, hogy az a munkásság,
melyen Voltaire hírneve fölépült, ma már csaknem teljes feledésbe
sülyedt. Mint költő, különösen pedig mint tragikai költő szerezte
hírnevét és élete hatvan évén át (1694–1754) mint költő volt ismeretes
kortársai előtt. Ma azonban költészetét, legalább is annak komoly részét
egyáltalán nem olvassák és darabjait legfeljebb ha évfordulók alkalmain
játsszák. Mint drámaíró ép azoknál az okoknál fogva hagyható figyelmen
kívül, melyek a maga idejében olyan sikert szereztek neki. Neki nem az
volt a célja, hogy nagystílű drámát írjon, hanem hogy tessék a
közönségének; tetszett is neki s ennélfogva nem tetszik az utókornak.
Darabjai melodrámák, egy igen ügyes ember melodrámái, aki jól tud bánni
a nyelvvel, éles szeme van a szinpadi hatásra és pontosan ismeri azokat
a helyzeteket és érzéseket, melyek kora párisi közönségére hatni tudtak.
A pszichologiájuk rendkívül sekélyes. Csaknem hihetetlennek látszik ma,
hogy Voltaire papirosembereit valaha Racine alakjai mellé helyezték s
Voltairet mint nagy elődjének egyenrangú, sőt diadalmas vetélytársát
emlegették. A pszichologiai megfigyelés hiányát tapasztalni lehet az
egész tizennyolcadik századon át.
A darabok versei alig jobbak, mint jellemrajzolásuk. Néha jó retorika,
de sohasem igazi költészet. Ugyanezt lehet mondani a _La Henriade_-ról,
arról a nemzeti époszról, amely bámuló honfitársai szemében Voltairet
Dante és Milton fölé állította, legalább is egy szinvonalra Homérosszal
és Vergiliusszal. Azok a tehetségek, melyek ebben a ma már szinte
olvashatatlan könyvben nyilvánulnak, egyáltalán nem költőiek, hanem
történetiek. A hozzáfüggesztett jegyzetek és elmélkedések mutatják, hogy
Voltairenek kitünő érzéke volt a történelmi módszer elveire, a melyeket
később jobban felhasznált XII. Károly svéd király önálló kutatásokon
alapuló életrajzának ragyogó elbeszélésében.
Munkásságának ebben az első korszakában Voltaire úgylátszik – talán csak
félig öntudatosan – azon küzködött, hogy felfedezze és kifejezze
géniuszának alapvető tulajdonságát. Miben állott ez? Vajjon elsősorban
drámai költő-e, vagy epikai költő, vagy könnyed versek írója,
történetíró, vagy épen regényíró? Mindezekben az irányokban sikerrel
dolgozott, de a teljes siker nélkül. Mert alapjában véve ezek egyike sem
volt ő, szellemének igazi természete nem ebben nyilvánult. Magára
eszmélését véletlen idézte elő. Harmincéves korában egy nagyon
befolyásos főúrral való összetüzése miatt kénytelen volt elhagyni
Franciaországot és Angolországba menekülni. Az a három év, amit itt
töltött, roppant hatással volt életére. Ebben az időben a franciák
nagyon kevéssé ismerték Angolországot, az a választófal, mely a hosszú
háború alatt a két nemzet között emelkedett, még csak akkor kezdett
leomlani és Voltaire szinte a fölfedező módjára került Angolországba.
Amit itt talált, az bámulattal és elragadtatással töltötte el. Az élet
minden ágában megtalálta azokat az áldásokat, amelyek oly érezhetően
hiányoztak Franciaországban. Gazdagság, jóllét, megelégedett nép, művelt
nemesség, szelid és igazságos kormányzás és sokféle módon nyilvánuló
kitörő energia irodalomban, a gazdasági életben, politikában,
tudományban egyaránt. Mindez pedig létrejött egy nemzetnél, amely
megtörte a monarchia hatalmát, szakított a papok hatalmával, intézménnyé
tette a sajtó szabadságát, szembeszállott mindennemű bigottériával és
korlátoltsággal és szabad intézmények útján maga vette kezébe önmaga
kormányzásának feladatát. A következés magától jött: hasonló okok
hasonló eredményeket szülnének Franciaországban is. Mikor aztán szabad
volt hazájába visszatérnie, Voltaire kiadta megfigyeléseinek és
elmélkedéseinek eredményeit a _Lettres Philosophiques_-ben, ahol
géniusza először nyilvánult természetének megfelelő formában. Ez a könyv
beszámolás Angliáról, a hogy Voltaire látta, inkább szociális, mint
politikai szempontból. Az angol élet aktuális valójában, részletesen,
élénken és változatosan van leírva, látjuk a quekkereket, a parlament
tagjait, a kereskedőket és filozófusokat, részt veszünk Sir Isaac Newton
temetésén, végignézzük a _Julius Caesar_ előadását, az író megmagyarázza
nekünk a himlőoltást, gondosan kidolgozott fejtegetéseket olvasunk az
angol irodalomról és tudományról. Mindezt ma is élvezettel és
tanulsággal lehet olvasni; a levelek elragadó stílusban vannak írva,
túláradnak a humortól és elmésségtől, itt-ott az elbeszélés feltünő
adományát revelálják s át meg át vannak itatva a vidámság, irónia és
józanész csodálatos keverékével. Geniális zsurnalisztika, de ezenfelül
még több is. Fenkölt céllal van eltelve s az emberiség és az igazság
őszinte szeretetével. A francia hatalmasok hamar észrevették ezt,
meglátták, hogy minden lapja éles elitélése az ő kormányrendszerüknek s
a megszokott módon jártak el Voltaire művével szemben. A könyv
árusítását egész Franciaországban betiltották és egy példányát a
hóhérral ünnepélyesen elégettették.
Az új eszmék, melyeknek Montesquieu és Voltaire voltak a hirdetői, csak
fokonkint terjedtek el a közönségben; a század első felében nem egy író
érintetlen maradt tőlük. Ketten ezek közül, akik csak abban az egy
pontban hasonlítanak egymáshoz, hogy kívül állottak koruk
gondolkodásának mozgalmán, megérdemlik a különös figyelmet.
Racine palástját a kor Voltaire vállán látta, pedig nem ott volt, hanem
_Marivaux_ vállán. Tagadhatatlanul megkisebbedetten: Marivaux nem volt
nagy tragikai író, nem volt költő, sokkal kisebb arányokban dolgozott és
kevésbbé jelentékeny anyaggal. De igazi drámaíró volt, finom
pszihológus, tiszta és egyszerű művész. Komédiái ugyanazon törvények
szerint valók, mint Racine tragédiái, ugyanaz a tökéletes szimmetria a
rajzban van bennük s az egységes báj ugyanazon hatását keltik. De
könnyedek, légiesek, fantasztikusak, olyanok, mint Racine
hold-világításban. Marivaux drámái mind egy külön, saját maga alkotta
világban játszanak, egy valóságból és képzeletből sajátságosan összetett
világban. Első pillantásra nem látni mást, mint valami konvencionális
fantáziát, mely kedvesen játszik lehetetlen helyzetekkel és bájos,
furcsa alakokkal, amelyek az aktuális hússal és vérrel való első
érintkezésre levegővé foszlanának. De ha Marivaux épen csak fantasztikus
lett volna, semmi más, akkor műve csak jelentéktelen maradt volna; nagy
érdeme a pszichológiai igazság iránti finom érzékében van. Darabjai
hasonlók Watteau festményeihez, melyek légkörüknek minden irrealitása
dacára is a nagy tömeg pontos megfigyeléssel s az élet realitásai iránti
mély érzékkel érik el hatásukat. Marivaux alakjai nem csupán realitással
bírnak, hanem valóságos quintessentiái a realitásnak, desztillált illata
van bennük mindennek, ami az emberi szellemben a legfinomultabb,
leggyöngédebb és legtöbb varázsú. Alakjai meg vannak fosztva az élet
durvaságaitól, beszédükben a metafizika szubtilitásai elegyednek a
madárdal légies tisztaságával. A _Le Jeu de l’Amour el du Hasard_ talán
a legtökéletesebb műve. Ebben az úri hölgy szerepet cserél a
szolgálójával, a gavallér az inasával és a szimmetrikus komplikációk e
lehetetlen szövevényében fejlik ki az egész cselekvény. A kis darab
szépsége abban a végtelenül finom művészetben áll, a mellyel a
félreértések, félrevezetések, összezavarodások és kimagyarázások finom
átmeneteit rajzolja. Alig lehetne találni az emberi természet
legszeretetreméltóbb tulajdonságaihoz való gyöngéd és megértő hűségnek
pompásabb példáját, mint az a jelenet, melyben Silvia végre tudatára jön
annak, hogy szerelmes és hogy kibe szerelmes. «Ah! je vois clair dans
mon coeur!» kiált fel a jelenet tetőpontján s ezek a szavak mottói
lehetnének Marivaux művészetének. Mert képzeletének minden elfinomodott
játékában sem veszti el soha egy pillanatra sem szeme elől a szívnek
igazságait.
Marivauxval egy időben egy egész más kaliberű író küzködött a
leghatalmasabb, legaktuálisabb és legnagyobb arányú kompoziciók
egyikével, melyek valaha ember tollából kikerültek. _Saint Simon_ herceg
ifjúságát és férfikorát az udvari élet kellős közepén töltötte XIV.
Lajos uralkodása végén és az ezután következő régensség alatt s
öregkorát aztán _emlékiratainak_ kidolgozására szánta. Ez a nagy mű oly
érdekes ellentétben áll a francia irodalom egyetemével, hogy egészen
külön kategoriába tartozik; semmiféle más mű nem hasonlítható hozzá,
mert olyan fajta embernek a munkája, amilyen Franciaországban a
legritkább jelenség: egy irodalmi amatőré, aki amellett geniális ember.
Saint-Simon oly távol állott attól, hogy professzionátus író legyen,
hogy bizonyára nagyon megütközött volna rajta, ha egyáltalán írónak
mondják; igazság szerint azt lehet mondani, hogy egyedüli hivatása az
volt, hogy herceg. Hercegi poziciója körül forgott egész aktiv
exisztenciája s hercegi voltának öntudata uralkodott benne, mikor
magányában nekifogott emlékiratai kidolgozásának. Csekély intellektusú
ember volt, eszméi a társadalom szerkezetét illetőleg a középkorból
valók, képtelenül hitt a legaprólékosabb szabálykülönbségek gyökeres
fontosságában s a hercegség iránti rajongása szinte a mániáig megy. De
ezenfelül még hihetetlenül szenvedélyes természet volt, kombinálva a
megfigyelés hasonlíthatatlan erejével s ez a két tulajdonság
halhatatlanná tette könyvét.