Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik
hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset
beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az
ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett
égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő
felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn
lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt
sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra
keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt,
akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a
tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé
rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de
amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke,
elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának,
amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti
platánok között.
Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t
játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban
gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman
szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a
panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb
halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak
érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az
utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők
bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között
lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna –
mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók
fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy
rögtön rá semmivé foszoljon.
A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam
– a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt,
négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál
kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival
és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol
aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik
téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen
így szólnak:
– Éljen a barátság!
Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek
és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett
rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt –
az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet
se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán
beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely
aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki
italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában.
Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon,
egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából
zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem,
amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony
álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a
hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A
főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az
ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius
mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az
illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg
nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán
halt meg uráért.
Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház
melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos
költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam
menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a
Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros
köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A
templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki
játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a
legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott
paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és
szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka.
Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az
orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem
hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az
örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a
karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések
recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan
kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy
zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a
titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé
bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.
És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok,
gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és
szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben,
és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába
könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a
semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és
szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett
volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap
után tálcán hozta be a gyászjelentéseket.
– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a
kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.
Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt
és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a
játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett
élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves
korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor
képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai
megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai
sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és
bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet
nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a
sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat,
halk lélekzetü franciasággal így szóltak:
– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és
ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni.
Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek,
aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem
virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és
a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy
reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert
ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén
lovag Gluck egy elfeledett dala hevert.
Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta
megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először
megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve
bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad
kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép
lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam
volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért
volna, mialatt fekete ajka halkan így szól:
– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát!
TARTALOM.
A keresztúton 5
Éjféli beszélgetés 19
Egy hős halála 27
A csodálatos hajó 41
Oroszlány Péter halála 55
Régi órák 61
Az igazságról 69
Ödön 89
Cheveaulégers 97
A Zsáleszki-lányok 105
Korponai 115
Velencei kaland 125
Nikolszkoj 135
A rosztovi úton 155
Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből 165
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
101 |sekinek se kellettem |senkinek se kellettem
136 |bocsjtkozott alá |bocsájtkozott alá
148 |újra megtöltöltötte |újra megtöltötte]