A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól,
ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A
halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek
figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott
egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A
hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló
megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek,
meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen
Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón
egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer
Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján
kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a
földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a
gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga
tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai
dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál
szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az
emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a
mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal
és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget
égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi
muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A
ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen
elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a
közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem
kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat
kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és
zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, –
ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett
hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes
fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját.
A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé
borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól:
örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való
elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst,
nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve
volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül
való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer
átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az
arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a
szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben
az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell
látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a
szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot
gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?
Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig
eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég.
Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát.
Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a
majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem
egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent
pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult
korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget
megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon,
még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a
kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és
mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga
igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal,
egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak
még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember
kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével
elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi
hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi
újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az
agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással
szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres
küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani,
önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan
állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan
látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden
borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a
lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania,
hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit
ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi
mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen
természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene
ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen
kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és
«ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a
sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni
kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi
mivoltában, abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan
emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében,
emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak
repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos
hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a
mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab –
(három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a
katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) –
ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert
különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett
magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi
halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van,
ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még
ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a
mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer
– belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a
melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre
feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a
rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A
fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – _igazi_
elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai
estén a névtelen magyar fakeresztek tövében.
És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel
tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ
eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a
gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni
halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura
nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó
intenziv lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, a
mit messzi harcztereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és
trainirozott hadi-elme megtisztításával így a régi és romlatlan szív
jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona
fölött a háború előtti emberség egy-egy gyertyalángja. Így világítsuk ki
emlékező szívünkkel az egész világot ma este, – ne áltassuk magunkat
azzal, hogy ennek a világ-felfordulásnak minden halottja megjelölt
sírban alszik, – minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben
megfürösztött elme egyetlen világos percze, a krisztusi emberség lucidum
intervalluma – és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a
tengerek mély zöld vízüvegje, a mely alá a «Zenta» és a «Kaiserin
Elisabeth» magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén
felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereczkénél és Uzsok körül, a hol
az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények
gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a
Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, a hol a pontonokból
kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a
futó kavics, – vándorló kék lángok szálldosnak a Tanev mocsarai felett,
a Pripjat iszapján, villódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős
ingoványaiban elsülyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a
Bug, a Styr, az Ikva, az Adria, – végig ragyognak tőlük a limanowai
szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában,
lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és
kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját, – most, a
ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának
hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra
elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett,
a melynek a tüzét a mi régi, háború előtti, ki nem tanított szívünk
hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a
mai éjszakán. «Ungarischer Soldat» és «Honved» néma alázattal fekszik a
galicziai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a
volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, a mikor a
halál szabadságharczának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a
gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig
keményen emeljék fel a fejüket, a mikor követelni fogják azt, a miért a
magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál
minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mint
ha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Csak így
mérhetjük fel a mi testvéreink mártiriumát, csak így látunk be jövő
kötelességeink rengetegébe, csak így mered fel előttünk egyre
hatalmasabban a nagy Ellenérték, a mi egy vérző nemzetnek a
gyertyafények e tengeréért Isten és a történelem előtt kijár.