bejárt a postához, a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Csak az ablaka alá; és
még ezzel is nagyon kellett vigyázni, mert Kunszálláson egy lépést sem
lehetett ellenőrizetlenül tennie senkinek és Drágffy Péter meg éppen
tudhatta, hogy minden mozdulatáról értesül másnap egész Kunszállás.
Nyáron még az éjszaka sem adott semmiféle biztosságot és csak éjfél után
egy és két óra között lehetett egy-egy félóra hosszat zavartalanul
beszélgetni. Félegy tájban tehát Zólyomy Jeanette csendesen kinyitotta
az ablakát; ugyanekkor elindúlt Drágffy Péter a Felvégről, ahol a
kastélya volt és – óvatosan kikerülve a néha még ilyentájban is kalandok
után járó kunszállási ifjakat – odalopózott a Zólyomy Jeanette ablaka
alá. Ő ott állott az utcán; a leány kikönyökölt az ablakon; egy poros,
nagy ákácfa rájuk hajolt; forró kézszorítások, eszeveszett csókok, heves
könyörgések és reszkető vonakodások egy félóra hosszat; akkor rendesen
jött már valaki az utcán és a leány visszahúzódott a szobájába és
Drágffy Péter ment haza a Felvégre, a kastélyába.
Ez így tartott szeptember elejéig. Szeptember elején egy napon Drágffy
Péter megmondta, hogy ma korábban jön. Ott volt már féltizenkettőkor. A
leány várta.
– Jeanette, – suttogta neki Drágffy Péter – ma sok mindenről akarok
veled beszélni. Vagy gyere el a templomkertbe sétálni, vagy eressz be.
A leány a templomkertbe nem akart menni. De beereszteni? – nem, azt sem
lehet.
– De megigérek mindent… Esküszöm!
A leány nem akarta. Tiz perce tartott már a vita, amikor az utcán
messziről közeledő hangok hallatszottak. Drágffy Péter ekkor félretolta
a leányt az ablakból, a védekező két kezét összefogta a jobb markába, a
ballal megfogta az ablakpárkányt, fölugrott rá és bent volt a szobában.
– Szent Isten, – mondta a leány – és odakint jönnek…
– Hát csukd be az ablakot.
A leány gyorsan becsukta az ablakot. Egy ideig mozdulatlanul álltak. A
beszélgető emberek végre elhaladtak az ablak alatt. Drágffy ekkor a
leány keze után nyúlt.
– Nem! – mondta a leány vacogó foggal és halkan sikoltott egyet.
– De hiszen nem bántalak – mondta Drágffy. – Hozzád sem nyúlok. Csak le
akartalak ültetni, mert beszélni akarok veled. Nézd, elmegyek tőled…
ilyen messzire… Hát ülj le végre.
A leány leült és ekkor a sötét szobában suttogva, kétségbeesett harcot
víva, hajnalig beszélgettek. Drágffy elmondta a leánynak azt, amit
odakint az utcán állva nem tudott elmondani. Gyöngéden és óvatosan
kellett ezt elmondani. Arról van szó, hogy ők ketten – ugy-e – szeretik
egymást. Két ember még így nem szerette egymást. De neki – Drágffynak –
felesége van, akitől nem válhat el száz nagy okból. Házasság tehát nem
lehetséges. De nem volna-e esztelenség, ostobaság és bűn, ha ők ketten
megtagadnák maguktól azt, ami a legfőbb vágyuk, ami az életük értelme –
csak azért, mert az emberi ostobaság úgy kivánja? Nem volna-e bűn
megölni az életüket? A leánynak itt kell hagynia ezt a nyomorult
fészket, ezt a hozzá méltatlan piszkos életet; föl kell jönnie
Budapestre; megint szépségben és kényelemben kell élnie és szeretnie
kell őt; ő gondoskodik róla; biztosítja a jövőjét is; hát szabad mind
ezt ostoba babonák miatt föláldozni?…
A leány válaszolt, tiltakozott és védekezett és hajnalban, amikor
Drágffynak mennie kellett, még eldöntetlen volt az egész kérdés. Majd
holnap…
Lett ebből a holnapból holnapután is; szeptember vége volt, amikor
Zólyomy Jeanette kínzó töprengések és gyötrő ingadozások után még mindig
nem tudta magát az igenre rászánni. Ekkor egy már hűvös szeptemberi
estén Drágffy ismét félretolta az ablakból és beugrott a szobájába.
– Holnap velem jössz, – mondta neki.
– Nem.
A férfi megölelte és az ajkát kereste. A leány egy félpercre elbágyadt
és átadta az ajkát, de azután megrázkódott, megvonaglott és szabadulni
akart. A férfi nem engedte.
– Te őrült, te őrült! – lihegte neki. – Ne akard megölni magadat.
A leány védekezett, teljes erejéből, makacs elszántsággal, foggal,
körömmel védekezett; minden királynői indulata most lázadt föl benne;
nem tudta eltürni, hogy így próbálja valaki – még ha ő epedve szereti is
– zsákmányul ejteni; és amikor az ereje fogyóban volt, akkor lihegve
suttogta:
– Menjen el… én segítségért kiáltok…
– Nem bánom! Kiálts!
A leány egy végső erőfeszítéssel kiszabadította magát és a sötét szoba
másik végébe surrant. Drágffy tapogatózva kereste. A leány egy fiókot
nyitott ki és a kezében megcsörrent valami.
– Jeanette! – mondta Drágffy halkan.
A leány suttogva felelte:
– Menjen el. Revolver van nálam.
Drágffy izgatottan, halkan nevetett és tapogatózva lépett előre egyet.
– Ne jőjjön ide – lihegte a leány. – Menjen el. Ha még egy lépést tesz,
én lövök. Szavamra mondom!
Drágffy megmozdult, a leány fölemelte a revolvert és a sötétbe
belevillant, beledördült egy revolverlövés. Utána két másodpercig
megdermedt, rémült csend volt. Azután a leány megrettenten elsikoltotta
magát; ez a sikoltás a saját cselekedete vakmerőségének szólt. Azután
még egy ujjongó sikoltás tört ki a torkán, amikor Drágffy megmozdult és
látszott, hogy semmi baja. Kint mozgolódás támadt. Drágffy odaugrott az
ablakhoz, fölrántotta, kiszökött az utcára, eltünt; és másnap reggel
elutazott.
Zólyomy Jeanette a revolverlövést valami szép hazugsággal megmagyarázta
és aggódva, szégyenkezve, dacosan és vágyódva várta a Drágffy
látogatását. Amikor az elutazását meghallotta, természetesnek találta,
hogy most el kell telnie egy darab időnek, amíg ők megint
beszélgethetnek egymással. Amikor Drágffy az egész télen nem jött haza,
– tavaszra várta; tavasszal nyárra várta; nyáron őszre. Amikor ősszel
sem jött, levelet akart neki irni; a levélirást azonban szégyelte. Néha
megutálta a gyengeségét, a vágyódását is és azt gondolta: neki kell
jönnie, ő könyörögjön… Azután megint levelet akart irni és megint
elhalasztotta.
Így múlt el megint harmadfél év és a harmadfél év elmúltával letelt az a
hat esztendő is, amely hat esztendő alatt Zólyomy Jeanette volt a
legszebb leány Kunszálláson. A változás egészen hirtelenül történt. A
kunszállásiak fölébredtek egy napon és ezen a napon a legszebb leány
Kunszálláson kétségtelenül Viczay Ili volt már. Zólyomy Jeanette-en
semmi különös változás nem történt; senki sem tudta volna megmondani,
hogy az arca vagy a termete, az ajka vagy a szeme más-e, mint tegnap
volt; egy volt egészen, véglegesen, mindenki számára bizonyos: az, hogy
nem a legszebb leány többé. A kunszállási fiatalság ettől a naptól
kezdve nem volt többé szerelmes belé; Zólyomy Jeanette nem pótolta többé
a versírást és a világfájdalmat Kunszálláson; az emberek kezdtek vele
nem törődni és egy-két év alatt – a fejedelmi elvonúltságában, a királyi
zárkózottságában olyanná vált a számukra, mintha mindig ott ült volna a
rács mögött és mintha hozzátartoznék a mátra-kunszállási postahivatal
berendezéséhez.
Zólyomy Jeanette azonban – királyi elzárkózottságában – ezalatt is
tovább vívta a maga nagy lelki harcát és amint teltek az évek és amint
még mindig nem tudta a levélírásra rászánni magát, egyre
türelmetlenebbül várta haza Drágffy Pétert és egyre inkább bizonyosnak
érezte, hogy a hazajövetele mindent, mindent megváltoztat majd,
mindenért, oh mindenért kárpótlást hoz majd.
Tíz esztendő telt el azóta, mióta Zólyomy Jeanette Kunszállásra jött és
ennek a tizedik esztendőnek a nyarán Drágffy Péter csakugyan
hazaérkezett végre. Zólyomy Jeanette fölujjongott, megborzongott és
fölfrissült erre a hírre. Mikor jön el? Megvárja-e vajjon, míg ő hívja?
Kell-e, hogy írjon neki? – Nem kellett. Drágffy Péter jelentkezett.
Egyelőre nem jött, csak írt. Nagyon vágyódik az után, hogy
beszélgessenek egy kicsit; – mikor jöhetne? Zólyomy Jeanette remegő
kézzel írta meg a választ: holnap, vasárnap délután, ha úgy tetszik.
Igen, vasárnap délután. Nyiltan. Kunszállás beszélhet most már, amit
akar…
Vasárnap délután be volt csukva a posta. Tisztára ki volt söpörve,
szépen föl volt locsolva a ház eleje; a kis kertben rendesen,
megöntözötten, szerényen álltak a georginák és a fuksziák; és a
homályos, hűvös szobában dobogó szívvel várakozott Zólyomy Jeanette. Nem
kellett sokáig várnia; Drágffy Péter korán jött; sietett és neki is
dobogott a szíve. Elfogultan és fölindultan nyitott be a homályos, hűvös
szobába és az első szavai remegőek voltak. Hogy nagyon vágyódott; évek
óta; hiszen, ugy-e, nekik sok minden mondanivalójuk van egymás számára.
De amikor a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz és amikor a
tekintete meghökkenve és idegesen kutatta végig újra meg újra a leányt,
akkor a szavai nem remegtek többé, csak meghűvösödtek, el-elakadtak,
ide-oda billentek.
Persze, sok beszélni valójuk van… igen, igen… Hát – hogy van Jeanette?
Mit csinál? Mit csinált azóta? Remélem, egészséges volt? És mi ujság itt
Kunszálláson? Hiszen ez a város épül, a végén még igazán város lesz.
Megérjük, hogy jól lehet mulatni benne. Az ember egészen jól érezheti
magát itt ugy-e? No, majd beszélgetünk róla máskor is. Milyen kedves,
hogy megengedte, hogy eljöjjek. Hát a viszontlátásra.
Zólyomy Jeanette fölállott. Egy édes fölindulás szorongatta a torkát,
egy nagy áldozatkészség gyulladt föl benne, soha nem ismert alázatosság
és bűnbánat. Igen, neki kell megtennie az első lépést…
– Péter, – mondta dideregve – amikor mi… utoljára beszélgettünk,
akkoriban maga… maga hívott engem… Budapestre hívott… Én…
Drágffy Péter közbevágott.
– Oh, – mondta udvariasan – most már belátom, milyen helytelenül tettem.
Igaza volt: méltatlan lett volna magához.
– De én…
Drágffy Péter ismét közbevágott:
– Nem, nem, én teljesen beláttam azóta, hogy ez lehetetlen. Most már szó
sincs róla többé. Eszembe se jutna… Isten ments!
Sietve búcsúzott is.
– Viszontlátásra, – mondta – viszontlátásra.
Miközben a kalapját vette és kiment az ajtón, folyton beszélt, hogy
elhárítson minden ujrakezdést. Kint volt. A léptei elhangzottak. A
kocsija elrobogott.
Zólyomy Jeanette pedig ezen az éjszakán, a vasárnapról hétfőre virradó
éjszakán fölakasztotta magát. Úgy találta meg reggel a levélhordó a
postahivatalban holtan. A revolvere – a régi hivatali revolvere – ott
volt az asztalon; előbb nyilván ehhez akart folyamodni, de azután
meggondolta a dolgot és _ezzel_ a revolverrel nem akart véget vetni az
életének. A kunszállásiak ezt nagyon ostobának találták, mert
nyilvánvaló, hogy revolverrel egyszerűbb és fájdalomtalanabb az
öngyilkosság, mint kötéllel, úriember nem akasztja föl magát, hanem
főbelövi magát és vén kisasszonynak kell hozzá lenni, hogy valaki a
kötelet válassza, mikor ott van a kényelmes revolver is.
András csendőr lett.
Csendes, szép őszi nap. Sós András csendőrkáplár ül annak a bérelt nagy
parasztháznak az udvarán, amely a csendőrlaktanya nevet viseli; a
puskáját a lábához ereszti és komoran nézi a puskája tövében a földet.
Bentről, a laktanyából egy-egy elfojtott kiáltás hallatszik ki néha.
András tudja, hogy az őrmester vallat odabent. Délelőtt négy embert
hoztak be. Valami „mozgalom“ volt már megint, pedig ősz van és most már
nyughatnának.
Az őrmester odabent most megáll az embere előtt, az előtt, aki soron
van; fölemeli a csizmás lábát és a szeges csizmájával rálép a paraszt
meztelen lábára. Rálép. Ránehezedik. Hozzá mosolyog és egyelőre atyai
jóindulattal kérdezősködik a „mozgalom“ felől; egyelőre atyai
jóindulattal, mert ez még csak a kezdet. A folytatása pofonzuhogás;
megvasalás, hogy ropog a csont, szakad az in és csordul a vér.
András sötéten bámulja a földet, de ekkor kijön belülről Daróczi
Gergely, öreg csendőr.
– No – mondja Andrásnak.
András fölkel, veszi a puskáját, odaáll Daróczi elé, megbillenti a
fejét, azután mind a ketten indulnak kifelé. Zsadányra indulnak; a
rendes őrjáratuk ez. Kiérnek az utcára és lekanyarodnak a zsadányi út
felé. Az út közepén mennek mindenütt, a teljes fölszerelésükben,
tollasan, kardosan, a szuronyuk csillog az őszi napfényben, a ragyogó
kakastoll meg-meglibben a kalapjukon. A parasztok kitérnek előlük és
utánuk néznek; a két csendőr komolyan, keményen, szótlanul halad előre.
Elhagyják az utolsó kunszállási házat, András ekkor a gallérjához nyul,
tágít rajta egyet; nem kapcsolja ki, inkább csak megcsavarja benne a
nyakát; a fegyverét kényelmesebbre ereszti, szinte meglóbálja, azután
kiszabadított nyakán gyors mozdulattal magasra szegi a fejét és azt
mondja, nem is a másiknak, inkább csak maga elé az őszi levegőbe:
– Azokat is csak anya szülte.
Daróczi ránéz. Megérti. Nem válaszol. Komor, öreg csendőr ez, nagyon
kevésbe veszi fiatal társát. András alig huszonkét éves még; korán lett
katona, a huszároktól jött ide, egyenesen csendőrnek. Az arca piros,
mint valami lányé, még meg sem barnult igazán a huszároknál.
András érzi, hogy a szavát semmibe sem veszik, a keserüség még jobban
elárasztja; csendes harag lobog föl benne, de egyelőre nem is igen
tudja, ki ellen. Összeharapja a fogát; hallgat; szótlanul mennek előre.
Megérkeznek Zsadányba. A dolgukat elvégzik, öt órára jár az idő,
indulnak hazafelé. A falu végén betérnek egy korcsmába, András bort
iszik, Daróczi pálinkát, negyedóra mulva otthagyják a korcsmát és újra
kint vannak az országúton.
András nem szólna, de Daróczinak most már jobb kedve van attól a
pálinkától, amelyet megivott – sokat iszik, de birja – és ő szólal meg.
– Hát – mondja – azokat azóta megnyúzta az őrmester.
Ez válasz Andrásnak, válasz arra, amit ő négy órával ezelőtt mondott. Az
András tompa haragja rögtön elmulik, szinte elérzékenyül, hogy szóltak
hozzája; meglágyul a szíve; annyi a mondanivalója, hogy nem tudja hol
kezdeni; ki kell öntenie a lelkét.
– Pogány dolog ez, – mondja végül szinte dadogva – ha… ha… ha én nekem
őrsöm lesz, én nem…
Azt akarja mondani, hogyha ő egy ilyen kis csendőrőrsnek a parancsolója
lesz, nem kínozza majd az embereket. A szavát azonban elakasztja a
Daróczi tekintete. Az öreg csendőr komor lenézéssel méri végig fiatal
társát, a sötét ajka körül egy mérges mosolygás is megjelenik.
– Gyerek vagy még te öcsém – mondja a szája szegletéből. – Sokat kell
még neked tanulnod.
András nem tud válaszolni. Sokféle mondanivalója volna, de ami a
fiatalságot illeti, ő csakugyan fiatal még. Nem szól; ránéz az öreg
csendőrre, mint aki bővebb magyarázatot vár. Az öreg csendőr megadja a
magyarázatot. Komoran bólintgat néhányat.
– Ölni kell a népet, öcsém – mondja felsőbbséges, nyugodt, tanító
hangon. – Ölni kell a népet, mert különben nem bir magával és azt hiszi,
övé a világ.
András megriadtan rázza meg a fejét. Az öreg csendőr fölemeli keztyüs
mutatóujját:
– Vágni kell a parasztot, öcsém, mint a répát, mert különben rád kap.
András nem bir magával. Dacosan megrángatja a vállát.
– Hiszen én is paraszt voltam, – fakad ki elkeseredetten.
Az öreg csendőr megáll. Ránéz.
– ’Sz én is – feleli hangosan.
Tovább megy.
– De most már nem vagyok az – mondja nyugodtan, a hangját leeresztve.
András megint nem tud szólni. Daróczi tovább beszél. Most beszélő kedve
van. Amikor elindultak, nem akart beszélni. Nem is válaszolt. Ő akkor
beszél, amikor neki van rá kedve, nem akkor, amikor másnak van rá.
– Csendőr vagyok – mondja nyugodtan, csendesen, gőgösen.
A jobb szemével hunyorít egyet fiatal társa felé.
– De te még nem vagy az – szól halkan és várja a hatást.
András meghökkenve áll meg. De Daróczi tovább megy; ő is utána siet; meg
van zavarodva.
– Hogy én ne volnék?…
– Nem vagy hát – feleli Daróczi nyugodtan. – Csirke vagy. Most bujtál ki
a tojásból. Zöldfülü. Bundás.
András elpirul haragjában és szégyenkezésében.
– Már tavaly ilyenkor is öreg csont voltam én – mondja elkeseredetten. –
Nem bakáéknál – teszi hozzá kihivóan.
– Hát hol, öcsém?
Az András hangja recseg, mint a trombita:
– A huszas huszároknál. Cugszfirer.
Az öreg csendőr baka volt valamikor. De az András válaszára a
szempillája sem rezdül meg.
– Hát aztán mit csináltál ott a huszároknál, öcsém? – kérdezi nyugodtan.
– Nyergeltél? Abrakoltattál? Istállót takarítottál?
András nem válaszolt.
– Karabélyt hordtál a hátadon? – kérdezi nyugodtan az öreg csendőr. –
Hát azzal a karabéllyal mit csináltál? Sajbára lövöldöztél vele?
Visszalőtt-e a sajba? Nem ijedtél-e meg tőle?
András kezdi megérteni, merre tart az öreg csendőr és elhallgat. Az öreg
csendőr látja, hogy András nem válaszol; az ő hangja sem éles már;
nyugodtan magyaráz:
– Én, öcsém, ezzel a fegyverrel itt e, öt embernek oltottam ki az
életét… csak golyó által. Pedig mi a golyó a szuronyhoz képest! Mikor
megfogod a fegyvert, előre szegzed a szuronyt, azután meglódítod… Csak
meg kell lódítani, – úgy megy az bele az emberbe, mintha nem csontból
meg húsból volna, hanem vajból. Csak olyan hangot ad az egész, mintha
selymet szakítanának. Nem kell hozzá nagy erő, csak szív kell hozzá. De
az kell.
András nem felel. Megilletődve hallgat.
– Én, öcsém, – mondja az öreg csendőr – már három emberbe eresztettem
bele ezt a szuronyt. Hát te hányba a tiedet?
András hallgat.
– Addig pedig, öcsém, nem vagy csendőr, amig bele nem ereszted vagy
kettőbe. Zöldfülü vagy.
András még mindig hallgat.
– Hát addig, öcsém, ne beszélj – mondja az öreg csendőr. – Addig nem
tudsz semmit. Majd csak azután leszel csendőr.
András megrendülten hallgat. Beérnek Kunszállásra. Itt az utcán mind a
ketten hallgatnak. Tollasan, kardosan, komolyan, keményen mennek előre.
Hazaérkeznek a laktanyába. A börtönszobában sebesen, megkínzottan
nyögnek a parasztok. András nem tőrödik velük. Levágja magát az ágyára
és szótlanul bámul a levegőbe.
András éjszaka nyugtalanul alszik. Másnap vasárnap van. Szüret utáni,
szép, őszi vasárnap; ilyenkor verekszenek a korcsmában a legények. Ahány
kunszállási korcsma van, abba mindbe csendőr kellene ilyenkor. De
mindegyikbe nem jut, hát a csendőrök egy része sorra járja a korcsmákat,
a másik része a laktanyában várja, nem hívják-e valahová.
Délután hat órakor vágtatva jön egy suhancgyerek. Hogy a csendőr urak
jöjjenek a Hegyesbe, mert a legények agyonverik a Bagi-gyereket. András
sietve elindul; utána majd jön még két csendőr.
A Hegyes ajtaja előtt egy csomó sivalkodó öregasszony áll. A legények
vasárnaponként isznak bent, az anyák pedig kint várják reszketve, kinek
a gyerekét kell hazavinni, vértől tisztára mosni. Az öregasszonyok
sivalkodnak kint; bent a korcsmában nagy zenebona.
András berugja az ajtót. A Bagi-gyereket nem verték agyon. A Bagi-gyerek
áll a szoba egyik végében; a vér csurog az arcáról; a kezében sebesen
forgatja a – véres – ólmos botját; a szoba másik végében pedig állanak a
többi legények és uj rohamra készülnek. Mikor András belép, csend támad.
András ránéz a Bagi-gyerekre. Ez a véres fickó, ez a híres verekedő
elmarta őt valamikor egy lánytól. A Bagi-gyerek most vele is
farkasszemet néz.
András intézkedni akar, de mielőtt még szólhatna, ott terem előtte a
Bagi-gyerek anyja. Az öreg asszony félti a fiát és berohant a korcsmába.
András el akarja tolni maga elől, de az öreg asszony sivalkodik és
belekapaszkodik a karjába. András lerázza magáról; hátralép; a hóna alá
kapja a fegyverét.
– Félre előlem – mondja az öregasszonynak.
Az öregasszony félig őrült az ijedelemtől. Belekapaszkodik a fegyverbe,
le akarja nyomni, el akarja kapni, ki akarja csavarni a csendőr kezéből.
Sivalkodik. Hadonászik. A magzata! Ne bántsák! Igérje meg András!
András meglöki a fegyverével az asszonyt. Az asszony megtántorodik, de
azután újra ráesik a fegyverre. A háta mögött fenyegetően közeledik a
Bagi-gyerek. Andrásnak elborul a szeme. Hivatalos hangon elhadarja a
figyelmeztetést, az öreg asszony rángatja a fegyvert, mögötte ott van a
Bagi-gyerek.
András hátrakapja a fegyvert, azután előre lódítja. Az éles szurony úgy
megy bele az öreg asszonyba, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem
vajból. Olyan hangot ad az egész, mintha selymet hasítanának.
András visszahúzza a fegyvert, az öreg asszony melléből kibuggyan a vér.
Az öreg asszony megtántorodik. Mögötte ordítva kapja föl a Bagi-gyerek a
véres ólmos botot. A többi bot is megmozdul. András villámgyorsan emeli
vállhoz a fegyverét, a fegyver eldördül…
András csendőr lett.
TARTALOM.
A vércse 3
Köböl József 13
Gyürky-Hajdu Ádám 26
Pacséry Flórián 35
Gábor és Brigitta 44
Fehér Péter 56
Matyi 64
Tarányi Sándor 79
A Teréz 91
Pufi bácsi pofonjai 101
Csermák Antalné 110
Kürth Pista 118
A Hlavathy-gyerekek 130
Frank Éva 140
Orvosok 151
A Lőrinczy-gyerek 160
Zólyomi Jeanette 169
András csendőr lett 182
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
43 |ingerlő kiváncsiágnak |ingerlő kiváncsiságnak
57 |lehetet megérezni |lehetett megérezni
61 |akarta-csak |akarta, csak
72 |jutottt már |jutott már
105 |nem tuda |nem tudta
136 |változáson men át |változáson ment át
176 |velm jössz |velem jössz
183 |Daróczi nánéz |Daróczi ránéz]