Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja,
tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy
Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen
eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az
egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat
faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől
halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében,
melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással,
emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem,
mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint
először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány
volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták
a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy
szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép
papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom
magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból,
meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva
világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket –
hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.
Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és
legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt.
Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s
azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták,
abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két
nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e
két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az
atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán
nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk
voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt
csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon
élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk
anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért,
mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim
Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat,
izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már
nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz
gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a
Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt
éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre,
mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a
Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam,
ha az utcán szóbaállott velem.
Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették
alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez
nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a
nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma
sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a
nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban,
szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a
menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára
szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi
fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és
okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék
fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is
halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és
szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb
filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék
és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy
csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én
nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára
tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya
van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy
most már megszánhatná az urát.
Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi
alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én
hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:
– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te
nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral.
Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod
tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is
szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is,
vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam,
hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én
nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint
valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén
bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert
olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a
leányánál, aki szintén jómadár lesz.
Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy
Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét
mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta,
hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események
jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját
vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával
összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a
házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára
lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott
szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon
az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy
okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták
Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a
hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem
volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék
portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott
tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult
ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember,
mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a
menyecske, – újságolták a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni,
furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert
a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak
mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki
biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul
sejt.
Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal
vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű).
Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már
odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon
napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak
eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a
nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy
pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára
ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb
leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában.
Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett
dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre,
az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a
nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról,
jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam
elszaladni két menekülő pajtásommal.
– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid
vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az
Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát
egészen odaszorította a vasrácshoz.
Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott,
meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:
– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te
legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.
Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és
nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy
legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám
huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is
hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt,
dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit
dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés
vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn,
virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz,
bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az
urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó
és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az
ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt
és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új
fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki
gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát,
akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a
gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált
a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon
forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt
levegőre hajtogatta le-le a fejét:
– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az
egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.
Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s
az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem
és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig
halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék
házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az
Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem
meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett
szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész
falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén,
az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond
Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták,
hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük.
Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a
bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok
azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal,
boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki
soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám
szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról,
aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem
összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt
nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel
feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött
cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt
mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten.