Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz
herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött
tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el,
hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig.
Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig
belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már
névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat,
kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.
Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor
asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami
angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó
szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz,
egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy
senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett
ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.
Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát
és elszántságot szerezvén, felöltözött.
Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer
látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert
talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is
lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez
a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok,
megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait
mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira
emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot
csinálnak belőlünk utóvégre.
Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös
szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már
majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni,
változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg
asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre.
Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű,
fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy
én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert
eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de
Futtonikká.
Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz,
rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?
– Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon
itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és
itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan
nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg
egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell
s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.
Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség
integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.
– Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor
végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul
fenyegetően.
– Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, –
mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.
Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt,
megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg
gyermek.
– Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet,
megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el
Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt
asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett,
így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire
nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.
– Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék,
jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a
bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat,
a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga
jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat,
halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a
szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak
rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy
Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig
ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért
ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.
Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni,
különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem
akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy
nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról
írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh,
Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.
Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi
hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott
szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, –
íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet.
Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a
szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda
zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy
nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.
Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből
volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az
ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt.
Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak
látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész
hiúz.
Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a
ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át
a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló
röpítette a hintóját, de szamárháton ült.
A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős,
csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs
szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen
nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.
Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve,
– haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután,
nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom
keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az
akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.
Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának,
ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek
karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a
jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a
szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált,
sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy
akaratokból.
Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy
nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.
– Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám,
olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én
sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?
Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán
dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.
– Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat
írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem,
csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy
különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a
szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.
Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomoruan nézett
visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:
– Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom
a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s
ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.
Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a
cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy
automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem
lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek,
nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet
Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele
kell bolondulni.
Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok
és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a
szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az
arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal
szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a
szemembe.
Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem
tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne
keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem,
sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába
még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan,
mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem
keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.