MINDEN JOG A SZERZŐÉ
NYÍRŐ JÓZSEF
ISTEN IGÁJÁBAN
REGÉNY
I.
ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH
KOLOZSVÁR · 1930
Kis feleségem nászajándéka ez a könyv, akinek tíz esztendővel ezelőtt
mindössze egy mezei virágcsokrot adhattam.
ELSŐ FEJEZET
A többszázados papnevelde kapuja bezárult mögöttünk. Sűrű vasráccsal
elzárt homályos ablakaiból, méteres falaiból kiáradó rekedt,
kripta-lélegzetétől összerázkódtam és féltem a folyosó-hajlásban
széttáruló hatalmas Krisztus-feszülettől, melynek csontfehér lábaira
halvány fényt vetett az öröklámpa. Kis négyszögű udvarán az emeletig
felnyúló szürke, terméskőből kinagyolt, csuhás Kapisztrán-szobor
meredezett. Fölötte pedig a híres Batthyaneum-könyvtár és „Csillagda“
takarta el az áldott napot. Történelemnyirok csepegett minden
kődarabjából. Dohos-poros könyvek tízezrei aludták benne örök álmukat és
félig megdőlt, pókhálós, rég kimult teleszkópok álmodtak a csillagokról,
melyeket többé sohasem fognak ők sem látni.
Olyan volt az egész épület, mint egy holttest, melyről lesorvadt a
napfény, soha fel nem melegedik, homlokáról le nem szárad a
halálverejték és egyetlen hang el nem hagyja ajkát a világ végezetéig.
Igazi pap-kaszárnya, ijesztő imádság-raktár, ahol a faszentek még ma is
a szájukból mosdanak. Kopott, rozoga keretekben a vászonról félig már
eltünt szentképek és a kereszt alatt görnyedő Krisztusok szenvedtek a
falak mentén, a megrekedt tömjénszagban.
Mi árván, gyámoltalanul, ablak-öblökben meghúzódva néztük magasabbéves
társainkat, kik földig érő kék reverendában, laposan, szent élettől
sorvasztott aszkéta-termettel, otthonosan suhantak el szemeink előtt. A
nyelv didergett a szánkban, ha egy-egy halk kérdésre méltattak és
felelnünk kellett. Az anyaföldből kitépett friss virágok voltunk, kiket
még nem tettek szenteltvízbe.
Tíz órakor törvényolvasás volt és megismerkedtünk a napirenddel.
Dohányozni tilos, az intézetből az előljáróság engedélye nélkül senki
sem távozhatik. Reggel öt órakor felkelés, hatkor – szigoruan megőrizve
a szent hallgatást, – mindenki a kápolnába megy, ahol préces, elmélkedés
és szentmise lesz. Hétkor reggeli, utána üdülés, nyolckor stúdium, délig
előadások, ebéd, ismét stúdium, előadások, egy óra séta a városon kívül,
hétig stúdium, vacsora, esti ima, kilenckor lefekvés… És ez így lesz
napról-napra négy esztendeig. A házirend ellen vétőket pedig
eltávolítják az intézetből.
Titokban társaimra néztem, kik önmagukat kínálva, bizalmas tisztelettel
néztek fel a kopasz rektorra és egész alakjukból az a tudat áradt, hogy:
Reánk nézz, uram! Minket egész nyugodtan már holnap fel lehetne
szentelni, annyira tökéletesek vagyunk. Már akkor tudták magukról, hogy
piros öv és szép stallum nélkül nem fognak meghalni. Ezek azok, akiknek
édesanyja meg fogja írni a püspöknek, hogy mennyire boldog leveleket
küld a fia, amin nem is csodálkozik, hiszen már kisgyermek korában sem
szerette a zajos, dúrva világi életet, hanem kis szobájában szentmisét
mondott, ahogy a templomban látta. A püspök aztán átküldi a levelet a
rektornak és különös gondjaiba ajánlja a fiút, akinél a szent elhivatás
úgyszólva a hajával együtt ütközött ki.
Mindenkinek megvolt a maga kis legendája, csak nekem nem. Csak egyedül
én tolakodtam be a szent falak közé, feláldozva magamat, hogy beteg
édesanyámat tudjam eltartani, három testvéremet felnevelni. Istent nem
lehet megcsalni, de vétkezett a vonat is, amely idehozott és bűnös volt
az a pénz is, amelyet édes szülém orvossága árából kiszakítottunk, hogy
pap lehessek. Az ebédnél is úgy éreztem, hogy loptam minden falatot és
az asztalon levő ecet és olaj is ugyanaz, melyet a felfeszített
Krisztusnak nyújtottak. Lesütöttem szemeimet és remegve hallgattam,
nehogy valaki belém lásson. Az egyik órában egyik piros orcám lett
halavány, a második órában másik piros orcám esett be. Estére
ifjúságomtól végleg megfosztottan térdeltem kis kápolnánk padjában, két
tenyerembe temettem szemeimet, s ujjaim között latin imakönyvemre
folytak könnyeim…
„Idézzük vissza emlékezetünkbe minden bűneinket…“ – imádkozta a
spirituális a térdeplőn, s én sietve arra gondoltam, hogy milyen boldog
odakinn a világ…
„Confiteor Deo Omnipotenti…“
Az egész templom zengte a bűnvalló imát, amely ezeknél a szavaknál: „Mea
culpa… én vétkem“ – megszakad, s a lelkiismeretvizsgálás komoly
csendjébe merülve töpreng mindenki bűnei fölött. Bánatba sülyednek a
szivek, elsötétednek, s csak a csúcsán látszik az élet vörös fénye,
mintha mindenik fel-fellobbanó kicsi öröklámpa volna az éjszakai
mindenség sötétségében…
Szent, igaz és gyönyörű ez a hangulat.
A némaságban úgy érzem, hogy hófehér lábú angyalok járnak a padok közt
ismeretlen égi illattal. Nincs más szín körülöttem, csak a fehér, ezüst
és arany hideg, tiszta csillogása és úgy érzem, hogy testemnek is olyan
fehérnek kellene lennie, mint az oltáron égő karcsú gyertyaszál; a hit
aranypírjának arcomon és két szememnek, mint két nagy gyémántnak kellene
ragyognia a földi szenny fölött, hogy ezüst hangon kiálthassam:
„A tied vagyok, édes jó Istenem!“
Igen. Most mindjárt közénk lép a Boldogságos Szűz Mária és hogy fogok a
szemei elé kerülni kérges, dúrva kézzel, bánattól, nyomortól arculvert,
bűnöktől szennyezett testemmel? Félve figyeltem, hogy na most halkan
nyílik az ajtó és megtörténik a sejtés, de ekkor a csend megszakad,
ötven fiú egyszerre dörgi a kábulatból felriadva:
„Mea culpa“ Énvétkem! Énvétkem!… Énigennagy vétkem!
Finom hangot hallok, mint mikor néha a nem érintett hegedű magas húrja
magától sejtelemesen felsóhajt. Az a gondolatom, hogy most repültek el
az angyalok és tisztán látom, hogy a kápolna külsőleg is elszomorodott.
– Hiába égnek ugyanazok a fények, egy árnyalattal minden komorabb… Igen,
az angyalok elrepültek és én tisztán érzem szivemen most is lábujjuk
érintését, ahonnan ismeretlen boldogságukba felröppentek, mint a
madarak.
Enyhe nyugalom lopózik bennsőmbe, s nehány görbe csonttól határolt
gyermek-értelmem kivilágosodik, s tulzott fogadkozással elhatározom,
hogy elszakítom magamat a világtól.
Némán távoznak a kápolnából ágyukba a növendékek. Egymásra sem néznek,
őrzik a silentium religiózumot, elmélyítik a csendet… Milyen szép szó ez
is: „silens… hallgató…“ Olyan tulvilágian hangzik és amikor kiejtem,
milyen gyorsan meghal a végén az „esz“-betű… Si-lens… Egy halott nyelv
halott muzsikája és most a mienk… Azoké, kik meghaltunk a világra nézve…
Örvendek a reánk parancsolt szent-csend törvényének, mert most úgy sem
tudnék szót váltani senkivel. Áldom a pillanatot, melynek némaságában
elrejtőzhetem…
A megigazulás boldogságával hanyatlom ágyamba és már-már elcsitul remegő
bennsőm, mikor egy elkésett bűn összetöri a magamra hazudott
papi-hivatás remegő délibábját. Eszembe jut, hogy a ládám fenekén mélyen
elrejtve őrzöm a Margitka fényképét. Egy átvirrasztott éjszaka könnyes
háborgásai után adta nekem, mikor eljöttem. Az első bimbó ez a leány,
aki szívem aranybokrán először kihajtott… Soha ujjal sem érintettem,
csak távolról szerettem és az első ifjúság szentségteremtő tisztasága
védte…
Margitka!… A rémült lelkiismeret arcomba mered, akárhová fordítom
párnámon fejemet:
– Ne hazudj!… Istennek akarsz hazudni?…
Tudom, hogy igaza van, de próbálom megnyugtatni, hogy mihelyt társaim
elaludtak, felkelek és megsemmisítem a képet. A hold beteg fénye besüt a
dormitóriumba, az egymás mellett elnyúló ágyak közé. Az alvók
lélegzetvétele olyan mélyrőljövő, bánatos… Vagy csak én hallom annak?…
Fáradtság ereszkedik agyamra és arccal búvok bele a párnába, de most
alulról néz szemeimbe a lelkiismeret.
– Vigyázz!… Ne hazudj, mert én vigyázok rád!…
Margitka!… – vívódom tovább és tudom, hogy nem akarom a képet
megsemmisíteni. Kifogásokat keresek, hogy az nem bűn, ha megtartom. A
nők is Isten teremtményei és a nőktől csak finomságot tanul az ember…
Hogy ő szeret engem?… Én is szeretem… és ha ma még nem is, holnap
elégetem a képét…
A lelkiismeret csak néz, néz és nem hagy elaludni!…
– Most már csak azért is megtartom, – támad fel a dac. – Vagy megbízol
bennem, vagy nem. – Jóistenem, tudnod kell, hogy egy ilyen ártatlanságon
nem múlhat a papi hivatás…
Most meg Istent bántottam meg! Világosan érzem, de nem engedek. Próbálok
közömbös lenni. Mindenre gondolok: az elhagyott családi tűzhelyre, az
útazásra, a megérkezésre. Átélem újból friss benyomásaimat. Minden
hiába… Tovább hallom…
– Tépd el!… Tépd el!… Most!… Ne halogasd!…
– Jó, hát megteszem, – határozok, de csak azért, hogy időt nyerjek.
Fegyverszünetet akarok kötni az Istennel…
A hold átvonul a vén Csillagda fölött, az erdők mögül fekete felhők
tolulnak elő és eltakarják a csillagokat. Áthatolhatatlan sötét lesz a
hálóteremben, amelybe belemerülnek az ágyak, a tárgyak.
– Most már nem lát meg senki. Rajta! – int újból a belső hang.
Nesz nélkül fölkelek, fekete köppenyt borítok magamra, hogy fehér
hálóruhám ne világítson és izgalomban lüktető halántékkal ágyam lábánál
lévő ládámhoz tapogatok. Halkan felnyitom, vak ujjakkal előkeresem a
képet, visszalopózom és hosszasan figyelem, nem vette-e valaki észre…
Jobbról, balról karhossznyira fekszenek szomszédaim. De hátha nem
alszanak? Hátha figyelnek? Nem, még nem tehetek semmit…
– Csak még egyszer láthatnám, hogy milyen volt… – sír a szívem.
Ez is csak újabb hazugság, mert tisztán látom a leányt. Itt van előttem
karcsú alakja, szőke, finom arca, dús hajkoronája, ragyogó kedves
szemei, szűzi testecskéje, a hozzám való, nekem teremtett egész édes
leány… Margitka, akit én most meg akarok ölni. Igen, igen. Gyilkosság
ez.
Fejemre húzom a paplant és alatta szívemhez szorítom, s hosszan, forrón
megcsókolom a képét:
– Margitka! Édes Margitka! Szeretlek!
Most mondottam meg neki először életemben… Tudta, de én sohasem szóltam.
A fáknak igenis mondottam, a virágoknak, a madárnak, alig beszélő kis
öcsémnek, a könyveimnek, az égnek is, mikor belenéztem; a földnek is,
mikor forró mellemet hűs, barna anyatestéhez szorítottam, de neki soha…
soha!…
– Szeretlek, édes Margitkám!
Vajjon tudtam-e a lelkemmel akkorát kiáltani, hogy otthon, a hegyek,
havasok gyönyörű testein túl, a madárfárasztó messziségben, a Kárpátok
tövében alvó kis székely falucskában meghallja.
„Szeretlek!“
… És akkor is kiáltottam, mikor a felismerhetetlen papirfoszlányok
fölött félig aléltan szenvedtem és a széttépett leánnyal, széttépett
szerelmem, játéktalan ifjúságom minden álmát eltemettem…
Most már aludhatok, akár örökre is.
Mint Isten friss báránykájához illik, még egyszer elrecitáltam a „De
profundis“-t, – „A mélységből kiáltok fel Uram hozzád“-ot –
elfordítottam szeliden arcomat. Azt hittem, hogy megnyugszom, de nem
jött álom a szemeimre. A lelkiismeret arca elmosódott, szétfoszlott és
nem volt, akivel most már én kiáltsam szembe:
– Hazudtál, mert az én szívem halhatatlan.
*
Megkaptam a kék reverendát.
A spirituális úr jóságosan mosolyogva megáldja. Óvatosan viszem, hogy a
szenteltvízcsepp le ne gördüljön róla.
Társaim kedvesen segítenek beöltözni, hiszen azt sem tudom, hogyan kell
felvenni. Tétovázok.
– Előbb csókolja meg, tisztelendő úr! – bíztat az egyik. – Ez az
eljegyzése a mennyei ruhával.
– Tisztelendő úr?… – csodálkozom. – Nekem mondotta? Én… én már
tisztelendő úr volnék?… – és gyanakszom, hogy tévedett.
Reszkető, ideges ujjakkal gombolom végig a különös kötésű hosszú
gombsort. Kibontják a fekete teveszőr cingulumot, testemhez mérik és
háromszor derekam köré csavarják. Kész.
– Olyan mint egy szép kék leány – hallom, de nem merek megmozdulni. Csak
állok és pirulok.
– Nem hosszú, éppen el van találva, – kritizálja egy beesett mellű
másodéves és irigykedve nézi elődomborodó mellkasomat, a széles
vállakat, erőrejtő karjaimat. Az izmok játéka átver a szent ruhán.
– Igazi sacerdos militans. – Tetszik karcsú, magas alakom és ha a
középkorban élnénk, most biztosan eretnekeket pusztítani küldenének,
ahogy a harcos papokat szokták, a küzdő Egyház fiait.
Különösen érzem magamat, talán reszketek is. Testileg is elgyöngültem!
Finom meleg hullám borítja el a ruha alatt testemet, valami ismeretlen,
de mindenképpen szent kiáradás, könnyű és láthatatlan fény. Örülök és
félek, beszélni sem tudok. Üres és kihalt a szájam, de játszom az
elfogulatlant:
– Nincs egy tűkör? Szeretném látni magamat benne.
Rosszalón int le egy életszentség hírében álló teológus. Már tudom, hogy
Adorján Ferencnek hívják és negyedéves.
– Menjen a kápolnába és nézze meg magát a Szűzanya szemeiben… Az a mi
tűkrünk.
Természetesen igaza van. Úgy is akartam tenni, de most már nem megyek.
Kinek parancsol? Parancsra nem imádkozom. Dacosan vetem fel a fejemet és
átfut rajtam a harag.
– Bizza reám, tisztelendő úr! – felelem ellenségesen.
A többiek kacagnak és elmennek. A gyermekaszkéta azonban nem tágít.
Mikor magunkra maradunk, hozzám lép, komolyan, bánatosan a szemembe néz
és bátran kimondja:
– Gondolja meg a hivatását tisztelendő úr, mert ön már az első lépésnél
elbukott a kék reverendában!
Megtántorodom az igazságától, de ő nem bánná, ha inkább már most holtan
zuhannék hanyatt, semhogy méltatlanul viseljem Isten kék igáját.
*
Egész nap a hivatás szón töprengtem. Különhúzódtam, rejtőzködtem, mint
egy beteg madár. A közös élet elviselhetetlen és kellemetlen volt. Alig
vártam az estét, hogy testemet megsemmisítse és magamra maradjak.
Társtalan és bizalmatlan voltam mindenkihez. Magamba zárkóztam. A bokrok
mögötti magános ösvényen járni tanultam a reverendában, mint a gyermek.
Sokszor le kell hajolnom, hogy a lépésem elé csapódó kék szárnyakat
elhárítsam és kibogozódjam belőlük. Ha üres percem maradt, mindenhonnan
a Mária kék szemei néztek reám, amelyekbe nem akartam beletekinteni.
Az esti órákban külön összegyűjtötte a spirituális az elsőéveseket a
kápolnában, hogy külön meditációt tartson nekik. Szorongva ültünk be a
padokba.
– Testvérkéim – nézett reánk enyhén. – Most, mikor megkapták a szent
ruhát, még egyszer meg kell vizsgálniok hivatásukat…
Vérhullám önt el. Meg vagyok győződve, hogy az én szigorú
öltöztetőtársam árulta el neki a tűkör-affért, s ezért van a külön
meditáció. Összezsugorodom ültömben, s nem merek se jobbra, se balra
nézni, mert azt hiszem, hogy ebben a pillanatban titkon mindenki engem
figyel.
„Nem szabad a mennyei királ elébe állanunk méltatlanul…“
Kissé tótosan beszél a spirituális – tünik fel. – Nem azt mondja, hogy
„király“, hanem „királ“. Erőt veszek magamon és feszülten figyelek
minden szavára.
„Nézzünk hát szembe vele!…“ – folytatja a spirituális.
– Nézzünk hát szembe… – ismétlem magamban.
A tapasztalt vesekutató Szent Ignác módszerét követi. Megmagyarázza,
hogy mi az az „elhivatás“ és felsorolja „ismérveit“. Minden külső és
belső „jegyé“ – nél időt enged, hogy megvizsgálhassuk önmagunkat.
„Azért jöttetek-e ide, hogy teljesen és kizárólag Isten szolgálatára
szenteljétek magatokat?…“
A magam részéről nem merek rá felelni.
„Vagy talán csak az előhaladás, anyagi javak, külső okok, hiuság,
szegénység kényszerítettek rá?…
– Engem bizony a szegénység…
„Urget vos charitas Christi?… A Krisztus szeretete sürgetett-e e
hajlékba?…“
– Bizony nem nagyon.
„Él-e bennetek a kiolthatatlan vágy a castitas, a szűzi, tiszta élet
után?…“
– Élni él… hiszen olyan szép, de vajjon megbirom-e tartani?
„Érzitek-e az imádság, az Istenbenelmerülés szomját?…
– Egyebet sem csináltam életemben, mint küzdöttem, szenvedtem és
imádkoztam.
„… Képesek vagytok-e a Szentírás fölé hajolva, akár meghalni is,
csakhogy megismerjétek a világ boldogításának tudományát?…
– Igen! – kiáltottam fel félhangosan.
Azt sem tudom, mi a világ, de már boldogítani akarom.
Csak azt tudom, hogy millió és millió ember szenved, a gyermekeknek
nincs hová fejüket lehajtaniok, még a virág árnyéka is másé és több
meztelen testet süt a nap, mint felöltözöttet. A szájak sárgák a kínzó
éhségtől és a nagy igazságtalanságtól saját bánatában megfeketedik a
búza a mezőn. Csak azt tudom, hogy odahaza az én népem vár. Én hazudok,
ők szenvednek a kenyérért és már csak a „gondolom ökrei“ – vel
szántanak. Piros féreg fullasztotta a nótát az erdők madaraiba is, a
házölelő kertecskék leromlottak és hiába tépik, rugják a sovány rögöt. A
szomorúságtól megdőltek a fák is és a nap mindennap jobban siet lemenni
a földbe, hogy több kínt ne lásson.
De én feláldozom magamat értök. Eddig két szentből csináltunk egy
embert, most én minden emberből szentet csinálok. Azt… azt, csak
végezzek és hazamehessek… Én tudom, hogy a szeretet váltotta meg a
világot és én újra megváltom, mert én úgy tudok szeretni, hogy a
Sátánnak is azt mondom: „Tűzvirág…“
Gyermeki túlzásaimban éreztem, hogy végtelenné tárulok és a legtöbb
vagyok mindannyiok között, mert én nem azért leszek pap, hogy
„udvarképes“ reverendám legyen, a nők kezet csókoljanak, arany kehelyből
igyam minden reggel, szép kocsim legyen és beszedjem a kepét, s még
„püspök is lehessek“, aki szent gőggel tűri, hogy „kegyelmes atyám“-nak
szólítsák; hanem értök, a mezitlábasokért, rongyosokért, a föld
barmaiért, akik reménységükben minden karácsonykor szájuk lehelletével
melengetik Jézuska lábait és elalszanak a templomban, mert végre egy kis
pihenéshez jutottak.
Már nem hallottam, mit papol a spirituális úr a többinek. Élveztem
önmagamat. Azt hittem, hogy koporsóba tették ebben a nagy pap-hodájban
ifjúságomat és soha boldog nem leszek. Vége a szerelemnek is, a hús
boldogságának. Most azonban tisztában vagyok a tévedésemmel. Annál
boldogabb egy ember, minél többen boldogok…
– Si non es vocatus, fac ut voceris… Ha nem vagy hivatott, tedd, hogy
hivassál, – fejezte be az elmélkedést a spirituális, de én már akkor
örömömben lelkesen szorítottam keblemre kezemet és nagy célom gyönyörű
titkát rejtegettem tenyereim alatt…
Az elmélkedés után két társam hosszasan gyónt a spirituálisnak. Mikor
rendre kijöttek tőle, szótlanul újra civilruhát öltöttek és az est leple
alatt, lehajtott fővel, senkitől el sem búcsúzva, kimentek a kapún.
Egy pillanatig sóváran néztem utánnok, de ismét fellángolt a lelkem és
azt mondottam magamban:
– Beszéltem volna csak én velök, tudom Isten, itt maradtak volna…
*
Harmadnap a spirituális úr hivatott. Rossz sejtelemmel léptem be hozzá.
Némán helyet mutatott maga mellett és komolyan rámnézett. Tudta, hogy a
hallgatás vallat a legjobban. Sovány, kopasz, szűkreszabott, meghajlott
hátgerinc-ember volt a lelkünk igazgatója, halkszavú aszkéta, kibe hálni
járt a lélek. Előtte egy fehér papiríven ideges ceruzajegyzetek.
– Mi a neve Carissime?
Elfogultan válaszoltam.
– Hargithay József.
Szó nélkül felírja.
– Nem érezte szükségét, hogy velem beszéljen?
– De igen, kérem, hanem…
– Hanem?…
– Nem mertem jönni.
– És miért nem mert? – vallatott.
– Féltem.
– Mitől félt? Tőlem?
– Igen…
– Mindig lesütött szemekkel szokott beszélni? Az alattomos vonás.
Szégyenkezve, lázadozva, elszántan, dacosan vágtam fel a fejemet. A
spirituális pergament arcán finom gúny villant át.
– Mindig igazat szokott mondani?
– Sohasem hazudtam.
– Akkor mondja el az élete történetét… Miért akar pap lenni?
Meghökkentem. Ha én őszintén bevallom, már ma szedhetem a sátorfámat és
akkor mi lesz özvegy édesanyámmal, három árva testvéremmel, akikről
nekem kell gondoskodnom az életben… Hogy fogják elviselni a szégyent, ha
a városban résztvevően érdeklődnek: – „Igaz, hogy Jóskát kicsapták?… Azt
a jó fiút? Lehetetlen!… Ki gondolta volna arról az önfeláldozó,
mintagyerekről?…“ Habozásomat látva a spirituális, szeliden megsimította
arcomat.
– Ne féljen tőlem, fiam. Tekintsen édesatyjának és legyen bizalommal
hozzám.
Pár szóval megvette a szívemet és már nem bántam semmit. Valami
kényszerített, hogy elmondjak mindent és félig lezárt szemekkel beszélni
kezdtem szomorú gyermeksorsomról:
– Az édesapám tanító volt. Hatalmas, erős ember. Szép birtokunk volt és
kezdetben falun laktunk. Egy szép tavaszi napon kezdődött a tragédiánk…
Emlékszem, hogy a húgommal a víz mellett játszottunk. Félméteres lányka
volt a húgom, én is alig elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy
megnézzük öcsénket, aki a bölcsőben feküdt és szája izgett-mozgott a tej
után.
– Te, vegyük ki az ölünkbe, – azt mondja a húgom.
– Miért ne!
Ügyesen kiemeltem, hintáztam a karomon. Húgom megirigyelte.
– Add ide!
– Nesze.
Addig cserélgettük, míg elejtettük és a gyermek begurult az asztal alá.
Áldott szerencse, hogy nem sírt. Visszaraktuk a bölcsőbe és éppen el
akartunk illanni, mikor nagy szomorúan bejött édesapa. Leült, nézett.
Már-már elárultuk, hogy elejtettük a csecsemőt. Húgom bökte is az
oldalamat, de ekkor még szomorubban bejött anya is.
– Mit végeztél? – kérdezte apától.
– Hiábavaló minden… Tönkrementünk.
– Azért ne búsulj! – így becézte.
Milyen szép volt akkor édesanya, spirituális úr – lelkendeztem, de a
száraz reverenda-ember csak intett, hogy folytassam.
… A gyermek szerencsére felsírt. Anya a melléhez emelte. Bennünket perc
alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a
kaszajfa háta mögé, ahol a húgom édesen elkacagta magát…
Egyszer csak látjuk, hogy a kapu nyílik és négy lószekér állít be az
udvarunkra. Sokáig nem mertünk mozdulni, de a kiváncsiság végül is
elővitt. A lovak fordítva voltak nekiállítva a saroglyának. Kissé
csodálkoztunk rajtuk és – akkor már javában folyt a munka a szobában.
Idegen emberek jártak-keltek dúrva zajjal és mindent felforgattak. Apa
sorra mutogatta a bútorokat:
– Ezt vigyék, aztán a nagy szekrényt. A függönyöket le kell szedni.
– Hová viszik? – kérdeztük, de elkergettek.
– Takarodjatok játszani!
Hugom félt, a kezemet fogta és kerek, szép, hólyagos szemekkel leste,
hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember… És aznap nem tudtunk
játszani, spirituális úr kérem, sem a begycsontokkal, sem a
főzőedényekkel… A vízpartra sem mentünk örvényutazó halat nézni.
Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat benne, nagyokat
viszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.
Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és
kivitt az udvarra… Nagy, rőtlángú viharlámpák égtek a szekereken.
Udvarhelyre költözködtünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől
megfázott az orrocskánk…
Piros homlokkal, verejtékezve, haloványság között beszéltem. A
spirituális pillantás nélkül, mereven hallgatott, mintha ott sem volnék.
… Elhagyatott uccába vittek, félig dült házak közé, melyek olyanok, mint
a mellenlökött ember. Édesapa csak meghajolva birt járni a törpe
szobákban és ezt úgy megszokta, – legalább mi azt gondoltuk, – hogy az
úton, a szabadban is meghajtotta a fejét; pedig jó magosan van az ég,
nem ütötte volna bele a homlokát…
Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.
A papkertben szép, hosszuszálú ibolyák nyiltak abban az időben. Sokszor
odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de
visszarettentünk. Az ágyon ült és egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel
merészkedett.
– Ni, édesapa, milyen kövér a lába!
– Édesapa hízik, – és szomorúan magához kanyarította leánykáját.
– Tényleg hízik, – vallottam be én is.
Az orvos, – mert az volt az az úr – elvégezte a tapogatást.
– Kérem, csekélység az egész. Nem kell aggódnia.
Húgommal incselkedett, míg a receptet karcolta és csak nagy huza-vona
után árulta el.
– Vízkór. Szívbajból támadt…
És mi nagy örömmel szaladtunk ki.
– Édesanya! Édesanya! Édesapa hízik!…
Meg kellett pihennem. Olyan elevenen élt bennem a kép, mint a Miatyánk a
papban… Újra lehanyatlott a fejem és visszamerültem a múltba.
… És édesapa tovább hízott. Mikor az almafa elhullatta piroseres
virágját a papkertben, járni se birt. Kiült az udvarra, a verőfénybe.
Nővérem hangosan tanult, leánymódra: – „Szolimán a törökök császára nagy
sereggel közeledett Magyarországhoz…“ Ezen kevéssé felvídult, de
naphanyatláskor mindig le kellett feküdnie. Mi a konyhába húzódtunk,
hogy ne zavarjuk.
Egyik este nyílik az ajtó és édesapánk áll az ajtóban alsóruhában, mint
a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Segítségére futunk, de ő csak
áll, s szaval az ajtóban.
– Az irományokat hozom. Nem lehet tudni a napot. Jó, ha kéznél vannak.
Kínosan az asztalhoz támolygott és szétteregette.
– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés… Ha letalálom húnyni a
szememet, sürgősen terjesszétek fel a nyugdíjért.
Rám fürkészett.
– Mit tanulsz?
– Latint. Vizsgánk van holnap…
– Igen?… Jól tanulj!… Ember légy a talpadon, mert… – és összeszívta a
szakállát, s a lépésekkel küzdve befordult az ajtón. Benn, ágyában pedig
lehúnyta szemeit és nézte, nézte jó sokáig a – jövőt…
Az emlékezés kínjától odagyengültem a vallató pap dohányszagu
reverendájára, ki megértőn biztatott.
– Megkönnyebbülsz fiam, ha elmondasz mindent.
– Mondom… – simítottam hátra a hajamat
… Másnap reggel hosszasan megcsókolt apa. Sohasem szokta azelőtt.
Kemény, régulás ember volt. Azt kívánta, hogy én is csókoljam meg,
ahányszor csak akarom…
Boldogan mentem a vizsgára. Drukkolva ültünk a padokban, az igazgató
szigorúan ült az asztalnál és rendre szólongatott. A tanárunk a szemével
biztatott: – Bátran, ne féljetek! Egyszer csak a szívembe nyilal a
nevem.
„Hargithay József.“
Lüktető torokkal ugrom fel.
„Harmincnegyedik oldal, tizenhetedik olvasmány – hallom a tanár úr
hangját – Rana rupta et bos…“
Alig mondom ki, hogy: „Harmincnegyedik oldal“, hirtelen belép az ajtón
egy asszony és hangosan kiabálni kezd: „A Hargithay-gyereket tessen
hamar hazaküldeni, mert haldoklik az apja!“… Abban a pillanatban a
halálcsengettyű is szólni kezd, nekem pedig hull a könnyem a latin
olvasókönyvre… Az asszonyt kiszidják az osztályból, az igazgató úr
haragosan rámförmed:
– Ne pityeregj, hanem felelj!…
Azért volt ilyen mord, hogy ő is el ne sírja magát és én vizsgálatlan ne
maradjak, mert az utolsó vizsgánk volt junius 25-én. A tanár úr
megsímogatott és szeliden noszogatott.
„Ra-na rup… p… p… ta – zokogtam – et bo-bo-bos…“ A felfuvalkodott béka
és az ökör…
… Így kezdtem az életet, spirituális úr és ez volt az első vizsgám
belőle.
… Mikor hazaértem, a falakat már kárpitokba vonták, a sztaniolos
angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet…
Édesapa örökre meghalva feküdt a ravatalon fekete ruhájában, olvasóval
összekötött keze a mellén.
Aznap este nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. Én a
kapuban álltam. A szomszédasszony megsajnált és egy szelet dinnyét
nyomott a markomba. Ez volt az első önálló vacsorám, mert minden
pénzünket a temetési vállakozónak kellett adnunk, különben kijelentette,
hogy másképpen nem vállalja a „hulla eltakarítását…“
A többi is szomorú, spirituális úr. Jártam az apám kalapjában, melyet
papirral kerekítettek tízéves fejemhez. Hideg télen nagykabát nélkül
dideregtem, hogy a húgaimnak legyen tisztességes ruhája. A nyugdíj kicsi
volt és nekem az apám helyére kellett állanom. Annyit tandíjmentesültem,
annyi buta kölyket oktattam, míg sikerült leérettségiznem…
Hanem szegény anyánk szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk,
ugyanannyit fogyott ő. Arcáról eltünt a szín, szemei beestek, a
mementóvonalak, mint a tűz-ér, pirosan belevágtak a tenyerébe. Bennem
van minden bizodalmuk… Hej sokat álmodtam én róla, hogy mit csinálnék,
ha pénzem volna…
– Mit csinálna, fiam? – szeretett a hangjával is a száraz papiember és
teljesen belebonyolított az álomlátásba. Széles, lelkes mozdulattal
magyaráztam:
–… Tudja spirituális úr? Először is gyönyörű házat építenék valahol egy
erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a
késen-villán. Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis húgommal
megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde,
mint a reggel támadt gondolat, vagy a mostanit, a lesorvadt arcut,
szegényes ruhájut…
Mégis ezt festetném meg.
A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot
is keltetnék; márciusi csirkét, pelyhes pipét…
Aztán egy napon – legjobb volna a nevem napján – saját kocsimra ülnék és
elhajtatnék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:
– Hamar! Hamar! Sietni! Elhül otthon a leves!
Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak –
ejh – hogy trappolnának!
– Aztán a szép szobába vezetném, hol a képek függnek a falon. Édesanya
sirna a látásukra és csak annyit tudna mondani: „Drága fiam!“
… Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott
ajtón csipegetni. Kis húgom felkapná, megcsókolná a homlokát.
– Jaj, de hercig!
Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.
És mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkeztek, elszökném mellőlük
és felgyújtanám az elhagyott, szegény házat…
Ilyeneket álmodtam én százszor, spirituális úr és annál borzasztóbb volt
a valóságra ébredni.
Érettségi után beláttam, hogy még súlyosabb a helyzetünk és arra nem is
gondolhatok, hogy saját erőmből felsőbb iskolába juthassak… Vagy
magamat, vagy őket kell feláldoznom…
És én most nem bánom, spirituális úr, bármi is történjék velem, őszintén
bevallom, hogy ezért lettem pap. Szegénységből, az élet kényszeréből…
Sokat töprengtem, de már nem birtam nézni anyám szótlan kérését, az
ismerősök nyilt jótanácsait és kijelentettem, hogy pappá leszek… Ez az
igazság, spirituális úr… Látta volna az örömüket és a lázas készülődést!
Heteken keresztül ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak, hitelbe
vásároltak. Mindent gondosan elrendeztek a ládácskámban és utolsó este
számba adták.
– Nézd, Jóska! Itt van tizenkét zsebkendő. Ezek az ingek, itt a
gallérok… ezt ideteszem, azt oda…
Mikor elérkezett az indulás ideje, vettem a nehéz táskát. Anya sajnált.
Azt hitte, szégyenlem vinni.
– Embert fogadok – ajánlotta.
– Minek? Kár a pénzért.
Az úton sokszor megkérdezte:
– Birod-e fiam?
– Ugyan, anya!… és összharaptam a fogaimat.
Felszálláskor öt forintot erőltetett a kezembe.
– Vedd magadhoz!
Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.
– Nyugodtabb leszek, ha elveszed, – sirt és erőszakosan a zsebembe
gyűrte.
A legközelebbi állomásról mégis visszaküldöttem, mert nem tisztességes
ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát…
– Ugy-e spirituális úr?… És most mindent tud. Ezért lettem pap!…
Történjék akármi velem… Ezért. Csak ezért…
– Jól tette, fiam, – nyugtatott meg a spirituális. – Ne aggódjék, ne
töprengjen, ne féljen, hanem imádkozzék, gondoljon arra, amit az
Üdvözítő mond:
„Jugum meum suave est et onus meum leve… az Isten igája gyönyörűséges és
terhe könnyű… Most pedig távozzék békében…
*
Érzékeny és gyanakodó lettem. Már bántam a spirituálisnak tett
vallomást. Ha tehettem, elkerültem, más gyóntatót választottam és nem
mertem a meditációk alatt a szemeimet felemelni. Rettegve lestem, hogy
nem mond-e ilyenkor valamit, amivel elárul engem a növendékek előtt, de
nem voltam hálás még gondolatban sem, hogy nem tette meg.
Kiszolgáltattam magamat neki és most lelki kényszer alatt tart… Hátha
még ismerné bensőmet, a bűnöket, melyekkel napról-napra küzdök, a test
kisértéseit, lobogó gyermekvérem kéjes fantáziáit; melyeket életszentség
látszata alá kell rejtenem, a képmutatást, hogy ki ne csapjanak!…
Folytonos belső rettenetben éltem, ami meggyalázta szép ifjúságomat,
arcomra ráncokat, szemembe alattomosságot írt. Kimondhatatlanul fájt
ifjúságom. Mennyivel tisztább, igazabb, őszintébb, nemesebb voltam.
Feszült erőimet szent bilincsbe vertem, az emberi kacagást mellembe
fojtottam, bimbó-álmaimnak játékos, üde szárnyait levágtam. A valóságos
földön járva éjjel-nappal csak a menyországra, vagy a pokolra kellett
tekintenem. A vallás misztikumának természetfelettisége megigézett,
szentírással, Kempis Tamással, Szentatyákkal, hagiológiával,
thomistikával és kápráztató szertartásokkal szuggeráltak, belefojtottak
az arany kehelybe. A miszticizmus láthatalan arany szálain függöttem ég
és föld között. Meghaltam a világra nézve és nem tudtam üdvözülni.
Kábultan, félve a szentség örvényeiben vergődtem…
Később valami finom melegség szállott bennsőmbe. Állottam a barna
tölgyfa-pulpitus mellett, hatalmas latin könyvek fölé görnyedve, melyek
évezredek isteni és emberi bölcsességét, tudományát tárták fel
elviselhetetlenül hatalmas méretekben. Beleszédültem a kozmogónia
elképzelhetetlen távlataiba, a „creatio prima és secunda“ fenséges
ötleteibe, a „Nihil“ a Semmi filozófiájába, a teremtés szédületes
világába. Álmodni se mertem volna, mi rejlik a „Kezdetben teremté Isten
az eget és földet“ – egyszerű igéi mögött… Az Universum mithikus
magaslatait jártam és az intuició villámai között szóba sohasem ölthető
himnuszok zengettek forró fantáziámban. Finom latin szavak csengésével
játszottam és elragadtatásomban segíteni szerettem volna Istennek.
Lassan, lassan értéktelenné vált előttem minden, mi földi, s a
Szentháromság titkának árnyékából büszkén lenéztem a vak emberiséget…
Nem tudtam, ki az Isten, de elfeledtem, hogy mi az ember. Lettem együgyű
csoda-őr, szentek trubadurja… én, az apró féreg a mindenség mezején. Azt
hittem, hogy ez a hivatás, de csak később jöttem rá, hogy csak
tömjén-ittasság… Erre még mohóbban vetettem rá magamat az isteni és
emberi kultúra kincseire és agyam forró lett, de szivem hideg. Az átélés
szent ihlete, az égi virágfakadás drága pillanata elmaradt.
Elveszítettem a tudatlanok boldogságát és nem nyertem meg a bölcsek és
igazak nyugalmát. Minél többet tanultam, annál nagyobb lett a kérdőjel a
lelkemben. Végül tehetetlenül összerogytam a nem emberi értelemnek való
súlyos igazságok alatt… Segítséget, védelmet kerestem, de ötven társam
között egy sem volt, kit lelki rokonomnak nevezhettem volna. Voltak,
akik az elragadtatásig tudtak imádkozni; voltak, kiknek ajkairól, mint a
gyöngy pergett a latin szó, mindenki valamiben kiváló, vagy gyöngébb; de
olyant, aki a szavak mögé jött volna velem, – egyet sem találtam. A
legnagyobb értelem se mert a természetfölötti arcába nézni, hanem
alázatosan csak annyit mondott: – „Hiszek!… Hiszek!…“ – és boldog volt,
mert igazat mondott… Óh, hogy irigyeltem az ilyeneket.
Hónapok teltek el a belső vívódásokban és úgy éreztem, hogy testem
megsemmisült. Mint a katakomba-lakóknak csak a föld fekete boltívére
felszegezett, alig megvilágított feszület a mindensége: én sem láttam
semmit, amit a föld nyújt. Nem éreztem a virágillatot, vak voltam a
villámlásra, az évszakok tudtomon kívül változtak, nem jutott eszembe,
hogy rajtam kívül más is van a világon. Ettem, ittam, aludtam anélkül,
hogy jelentősége lett volna előttem. Különös lelkiállapot volt. A
hipnotizáltak hasonlítanak ehhez a szent apathiához, melyből végre
felébresztett a bűn.
Szerelmes lettem újra egy ismeretlen leányba, akit mindössze egyszer
láttam, mikor az uccán elsuhant mellettünk. Egyetlen pillantást vetettem
rá, csak a tekintetünk találkozott és azt se tudtam, szőke-e, vagy
barna; de valami eddig soha nem érzett áram szaladt végig rajtam és
ráébresztett a testemre. Szemeim megteltek harmatos fénnyel, arcomra pir
szökött, fájó, édes kínt leheltek csontjaim, ajkam szárazon reszketett.
Új gyötrelem kezdődött. Féltem és imádkoztam. Nem akartam vétkezni és
mégis minden gondolatom szennyes volt. Vérem pezsgett, a testi kárhozat
színes aljasságai látományként lebegtek úton-útfélen előttem és nem
távoztak tőlem még a szent helyeken sem. A képzeletemben kavargó
meztelenségtől nem birtam szabadulni, érzékeim pattanásig feszültek, s
az eddig nem is sejtett rejtett erők szinte fizikai valósággá tették a
női testet, mely megfertőzött körülöttem mindent… Csak most értettem meg
a szenteket, kik csalánba feküdtek, ciliciummal övezték ágyékukat,
flagellummal verték testüket, meg is csonkították, csakhogy a
kisértéstől szabaduljanak.
… Könnyű volt nekik – fantáziáltam, – nem azért, mert szentek voltak,
hanem mert nekik nem kellett félniök. Véresre tépettem volna magamat én
is a szöges ostorral és rozsdás, hegyes kampójú övekkel, de a reggeli
közös mosakodásnál társaim meglátnák és rá se mertem gondolni a
következményekre… Mosolyogva és titkolózva szabadott csak a kisértések
ellen küzdenem, hogy senki ne is sejtse, mi forrong bennem… Csak az
Istennek panaszkodtam és mikor már-már győzedelmeskedtem, hirtelen úgy
éreztem, hogy emberi arc ér az én arcomhoz. Megrettenve láttam, hogy
szelid, szép leány arca és éreztem szerelmes testének illatát is…
Hetekbe került, mig a nő képe elhalványult, a kielégítetlen tűz
lelankadt ereimben és a pusztító képzelet-szerelmet undor és fáradtság
váltotta fel…
Most az ellenkező végletbe estem. Utáltam az arcomat, egész testemet.
Fénytelen, értéktelen húsnak láttam, amely méltatlan a lélek
hivatásához.
A lélek!… A lélek!… – ragyogott fel a gondolat diadalmasan és szerettem
volna, ha csak a lélek marad meg belőlem.
Újból teljes erőmmel a lélekre vetettem magamat és most a lelkem lett
szerelmes. A testiségnek kéjes ábrándjai helyett valami tiszta,
anyagtalan vágyam támadt csak szeretni, szeretni forrón, beleolvadni
valami ismeretlen világba, hogy kielégüljön a tüzes, ifjúi élet. Nem
tudtam, hogy mi ez az érzés. Angyalok kiváltságának sejtettem; de űzött,
nyugtalanított és valami tárgyat keresett, hogy rááradjon. A magasságba
emelt ritmusokat ébresztett. Széppé és túlvilágivá formált mindent
körülöttem. A kegyelem meleg, színes esőjét éreztem fejemre hullani és a
tűnő percek daloltak bennem. Már-már hittem, hogy Isten útjára tértem és
boldogan röpködtem az ősi, boltíves folyosókon és szerettem volna
mindenkinek eldicsekedni, hogy mit érzek.
Estére a pillanatonkint sulyosodó érzés alakot öltött.
Estére megérett az új csók ajkamon. Ellenállhatatlan kényszert éreztem,
hogy valakit, vagy valamit megcsókoljak. Töprengtem és kerestem, hogy
mire vágyik a csókom: az anyaföldre-e, emberre, feszületre-e, de
mindentől visszariadtam.
A megismerés aztán éppen olyan villanásszerüen jött, mint a földi nőnél.
A kápolnában ültünk.
Imakönyvet nyitottam fel a précesre és ekkor a lapok közül szemeim elé
fordult a szent Cecilia művészi képe. Önkéntelenül a testnélküli, lelki
szenvedély mohóságával hajoltam rá, hogy megcsókoljam; de a felismerés
utolsó pillanatában rémülten visszadöbbentem:
– Hiszen szentségtörés ilyen érzéssel egy szent képét érinteni!
Az elborzadás fényénél a kisértés is semmivé foszlott. Eltünt, soha
többé nem bántott. Hideg és józan voltam újból. Szembenéztem magammal és
elhatároztam, hogy a gyötrelmeknek, nyugtalanságaimnak és a félelmeknek
végét szakítom.
Azzal az elhatározással mentem ágyamba, hogy reggel kilépek, otthagyom a
papnevelőt és az elhatározás megnyugtatott.
– Ez az utolsó éjszakám itt – húnytam le a szemeimet.
Nem is sejtettem, hogy míg én alszom, azalatt dől el a sorsom és a halál
lesz, aki a kifelé vezető útat elzárja és a százados kapukat betemeti
mögöttem.
MÁSODIK FEJEZET
Ezen az éjszakán meghalt Adorján Ferenc negyedéves teológus, aki
segített nekem a kék reverendát felölteni és azt tanácsolta, hogy tűkör
helyett a Mária szemeiben nézzem meg magamat. Mindent elsöprő, hatalmas
élmény volt az ő tragédiája.
Kemény testü, ragyogó, piros arcú csiki fiú volt Adorján Ferenc, mikor a
theológiára jött, ahol a zárt, kis élet kinyílott. A magasságokba
emelkedés örök vágya kínozta. Fénybeborult szemekkel még a harangkötélen
is égbe mászott, s az életszentség négy év alatt megette a testét.
Tüdővészes, száraz, szép fiú volt. A teste már életében halott, hideg
volt, mint a szürke békáé, amely a saját lábain előbb földdé válik, s
azután már csak félmarék porrá omlik. Mikor a spirituális közölte, hogy
felszentelését el kell halasztania, s igérte a püspök nevében, hogy
szanatóriumba küldik, többet senkihez sem szólt. Néha a betegszobában
felugrott ágyában, s önkívületben úgy kiáltozott, hogy mind felriadtunk:
– Ott! Ott!… – lobogott a haja. – Ott a fekete messziben van
Székelyföld… ahol villámok tüzesítik a levegőt, s az én testvéreim nyoma
tündöklik a porban. Isten! Isten! Nekem haza kell mennem, mert ha nem,
meghal ott az élet!…
Máskor nagy, méteres fekete keresztjét maga mellé tette az ágyba, s az
ezüst Krisztus-korpuszhoz beszélt fennhangon:
– Élni akarok, Uram! Tizenkét esztendeje várják odahaza, hogy felkenjék
ujjaimat. Sohasem játszottam. Szegény fiú vagyok. Rongyokban értem
ennyire s könyörületből vagyok, aki vagyok. A fejem fekete a gondoktól,
állandó retegésektől, nekem élnem kell, drága Jézusom, mert engem otthon
várnak, Uram!…
Később az éjszakai önkinzások is megszüntek. Csendesen feküdt ágyában, s
arcán némán folyt a könny. Ha kérdezték, csak felnézett, de nem felelt.
A végzetes napon mintha ereje hirtelen visszatért volna. Estefelé
felkelt és felöltözködött. Sovány, magas és komoly volt, mint egy
viasszal ragasztott szép halálfő. Szemei körül beteg fény reszketett.
Egyik ólom-körök közé vert ablaknál megpihent. Kék reverendáját
elöntötte a holdfény, orcáját a halál. Érezte, hogy az alvilág kutyái
marják már a sarkát, de mosolygott, mikor az estikönyörgés után
nesztelenül, a szilenciumot őrizve, hálótermeinkbe vonultunk előtte. A
buzgóságtól, stúdiumtól, túlságos lelki-benyomásoktól minden nap
sorvasztva, hamar álomba merültünk.
Éjfél körül történt, amikor Krisztus nesztelenül megvizsgálja
gyertyalelkű fiait, s közeledtére a kőkripták lakói kiugranak, az ablak
vasrácsaiba kapaszkodó ördög pedig hanyattesik, vissza a pokolba.
Éj van, s az Isten nyugodt.
A beteg fiún nagy izgalom vett erőt. Szédülés fogta el, ahogy
beletekintett az ég mélységeibe. Megrogyó lábait feszítve, betántorgott
a kápolnába. Tapogató ujjai nyomán aranyfoltok maradtak a falon.
A rekedt, tömjénfüsttől fulladt oltáron felgyújtotta a gyertyákat. A
félhomályból szobrok világítottak elő, az öröklámpa nyugtalan, piros
virágokat nyitott a falon. A sokszemű kherubok lassan ébredeztek, s azon
tűnődtek, hogy miféle viziókban részesül ez az oltár lépcsőjére zuhant
gyermek. A kápolna misztikuma eltölt mindeneket. A szenteltvizes edényre
egérke kúszik, s meghinti homlokát. Így gyógyítja a fájó fejét. A
hófehér, drága oltárabroszon angyalok táncot lejtenek finoman, színesen.
Szűzanya ölében Kicsijézus a gyertya lángjába mártja lábujját és saját
csodájával játszik…
– Csak egyszer akarok misézni! – sóhajtja a beteg fiú.
Félelem borzongatja, hiszen tiltva van, de Szűzanya mosolyával biztatja,
a hatszárnyú szeráfok is unszolják. Nem bir ellenállani a vágynak.
Káprázva a reggeli miséhez előkészített szent ruhákhoz vánszorog és
halálsápadtan felöltözködik.
Feje, szíve zeng és a belső varázsban végtelenné tárul a kis kápolna. A
képek kékes fényt kapnak, s mikor az oltárhoz tántorog, Mária trónusa a
magasságokba emelkedik, s lábainál a kettétiprott kígyó újra eggyé
forrik. Jézus sebei vértől patakzanak, a pufók angyalkák introitust
fújnak; a fiú-pap boldog és mosoly veri át hervadt ajkait…
Forró leheletétől reszket az arany paténán emelt hostia, de ekkor, a
magasságokban valami zengve megszakad, karjai ernyedten lehullanak,
mintha az emberiség láncai húznák alá, csontjai kihülnek, erőszakosan
szétrántott szájába vér-buborék tör fel és sós vériszapban akad el a
nyelve.
– Mi ez? – ijed meg.
A következő pillanatban elbűvölten belemered a kehelybe, amely szédülő
tekintete előtt hirtelen mélyülni kezd, mintha minden kiontott emberi
vérnek akarná öblét odatárni, s arany faláról a világ gyásza verődik
vissza a mélységében nyugvó Isten szemeibe…
Még sejti, hogy most meg kellene csókolnia az oltárt, de feje tétovázik,
homlokredői elsötétülnek, öklei az oltárasztalra dobbannak, s a végsőkig
feszített gyermek-szervezet szép sugárban ráönti a vért a félig
elmondott misére…
A gyertyák lassan lángot váltanak és szépen hozzá szállanak a halotthoz.
Ismét csend lesz, s az alvó házat újra láthatatlan hatalmak őrzik. Az
öles falak boltívei alatt patinás szentek talányaikon töprengenek, s a
sűrűn függő feszületek kínjait glóriába vonja az éjszaka…
Hajnal felé a tépett felhőkön áttör a derengés, s a fák teteje lassan
zúgni kezd. A dormitóriumokban szörnyen kopottak és sárgák a nép
apostolkái, mintha mindeniknek ágya alatt volna már a koporsója.
Ijesztő latin szó kiált bele a félhomályba, a szokásos költögető forma:
„Laudetur Jesus Christus! Surgant omnes reverendi domini fratres!“ –
Dícsértessék Jézus Krisztus! Keljenek fel mindnyájan, tisztelendő urak,
testvérek!
Rémülten látjuk, hogy a Páter Rektor is a terem közepén áll, s kopasz
fejét ingatva, nyugtalanul figyelmeztet:
– Isten jónak látta meglátogatni intézetünket. Adorján Ferenc testvérünk
meghalt az éjszaka…
Félig énekelve, rákezdi az imát:
„Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei…“
A megdöbbenéstől kihült szívvel és szájjal folytatjuk a zsoltárt és a
félelemtől reszket rajtunk a hálóing.
A véres kápolnát bezárták. Kilenc órakor hosszú szótlan sorokban fehér
karingben átvonulunk a kathedrálisba.
A hatalmas kőoszlopok árnyékában tompán megszólal az orgona és újra
kezdi a Requiemet. A történelmi falakról penészvirág hull reánk, s az
ötven kék-fiú riadtan bukik a halottak officiuma fölé. A gótívek alatt
romlott a levegő. A nagyprépost fogatlanul cikornyázza a gregoriánt. A
többi stallumba-száradt, pergamentum-kanonokot nem érinti a halál…
Ekkor felcsap az orgonán a világ legszörnyűbb jóslata, a „Dies irae“,
amitől kripta-köd és szürke por tölti be a mély templomhajót.
Fizikailag, összes érzékeinkkel, minden izünkkel átéljük a zord fenségű
igét. Testi szemeinkkel látjuk, miként omlik hamuvá a mindenség és a
háttérben ott áll a pogány tanú, a hegyesorrú, véresingű, szikár Sybilla
Dávid mellett… Szájunk kiszárad, ahogy kikárogjuk magunkból a világ
nyomorúságának és bajainak nagy szavát, a „calamitas“-t… A vers
rithmusával együtt lüktet könyörgő szivünk.
„Recordare Jesu Pie
Quod sum causa tuae viae
Ne me perdas illa die.“
Az örök tűz visszfénye homlokomon játszik és meg vagyok rendülve…
Csak az orgonatest mögött kacag a félkegyelmű Fliki, a fuvónyomó,
soványan és hülyén, mintha komájával, a halállal szórakoznék.
*
Mire hazatértünk, Adorján Ferencet már felravatalozták. Négyenkint,
felváltva adoráltunk mellette. Már az ég lehellete borította fagyott
alakját, s szálas gyertyák emelkedtek a fekete pompa fölé. Derékig
térdeltünk a padlón terjengő hullaszagban, s tiszta imákat pergettünk…
Titokban azonban mindenikünk önmagára gondolt és örült, hogy nem ő ül a
Szent Mihály lován. Lelke mélyén mindenikünk kis Rómának érezte magát és
meg volt győződve, hogy ha majd rá is sor kerül, pótolhatatlan világ
rothad el benne.
Ártatlan és kedves volt ez a gyermek-együgyűség, ahogy komolykodva
beszéltünk, idegen problémákat elintéztünk és belül büszke volt
mindenikünk, mintha reggelenkint mi itatnók meg azt a szamarat, amelyen
az Üdvözítő bevonult Jeruzsálembe.
A fellengző mámorból csak akkor ébredtünk a valóságra, mikor a temetésre
megérkeztek a halott szülei. Két egyszerű, tusakodó, szegény székely.
Sírva fakadtunk, mert mindeniknek eszébe jutott, hogy őket is ilyen
édesanya vetette világra, s ez a hóttoshóttig szegény ember az ő apjuk
is. A nép sivár sorsa reánk vetette árnyékát. Tájékozatlanul néztük
egymást és gyermekként fogóztunk a meghasadt életű paraszt édesanya
szőttes szoknyájába, aki sírni sem mert a püspök, méltóságos papok
láttára. Félt, hogy könnyei bepiszkítják a kápolna ragyogó köveit. A
temetés alatt mégis fel-feltört a zokogás, de vén párja minden
jajdulásra elborultan rákiáltott:
– Ne sírasd, Ámáli! Nem a te fiad vót, az Isten fia vala!…
Kicsit ő is haragudott az Istenre. Lemondóan billentett a fejével a
temetés végén:
– Heába nevelém a bornyut az első misédre!