Nem kell bunda, sem köpönyeg,
Mert a pokol ugy is meleg!
Balladák és románczok.
A fogoly katona.
Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva
Kényes páva madár
Tömlöcz ablakára:
Ottan fúdogálá
Szomoru énekét,
Szomoru fogságban,
Egy székely katona:
»Hej páva, hej páva!
Császárné pávája!…
Ha én páva volnék,
Jó reggel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány fölszedné,
Az ő édesének
Kalapjába tenné,
Bokrétába kötné.«
Hát ott üldögéle
Czifra ablakába’
Császár szép leánya,
Gyönge violája.
Ahajt meghallotta
Szomoru énekét
Székely katonának.
»Nyiss ajtót, nyiss ajtót,
Fegyveres istrázsa!
Császár szép leánya,
Gyönge violája
Tőled azt kivánja.
Ki vagy te, ki vagy te,
Énekes katona?«
»Nem látod: rab vagyok?
Térdig vasban vagyok.
Székely fiu voltam,
Bátor fiu voltam,
Most semmi sem vagyok,
S mégis a strázsának
Számolni kell rólam.«
»Velem jösz te mostan
Énekes katona!«
»Hova menjek én el,
Császár szép leánya?«
»Czifra palotámba,
Éjjeli szállásra.«
»Nem látod: rab vagyok?
Térdig vasban vagyok.«
Ottan levéteté
Nehéz vasat róla
Fegyveres strázsával;
Ottan átölelé
Szegény székely legényt
Két gyenge karjával;
Onnét elvezeté
Czifra palotába,
Ottan lefekteté
Puha selyem-ágyba.
»Enyém vagy te mostan,
Szép fogoly katona!«
»Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!«
Ajtón hallgatózék
A nagy török császár.
»Nyiss ajtót egyszerre,
Beste-lélek lánya!«
Jaj, nem nyitá ajtót,
Berugá a császár,
A nagy török császár.
Székely katonának
Ott fejét elvette,
Testét a tengerbe
Belé is vetette.
»Hát te, beste-lélek,
Három halál közül
Melyiket választod?
Vizbe vettesselek?
Megégettesselek?
Vagy halálig tartó
Tömlöczbe vesselek?«
Jaj, hiába kéri
Császár szép leánya,
Gyönge violája,
A nagy török császárt.
Vizbe nem vetteté,
Tüzbe nem vetteté,
Záratá toronyba,
Szomoru fogságba.
Onnét siratozá
Szép fogoly katonát,
Onnét fúdogálá
Szomoru énekét
Székely katonának.
Szomoru énektől
Éjjel sem alhaték,
Nappal sem nyughaték
A nagy török császár.
»Hozzátok elémbe
Beste-lélek lányát!«
Eleibe vitték.
»Hát te mit énekelsz,
Beste-lélek lánya?
Éjjel nem alhatom,
Nappal nem nyughatom.«
»Szomoru énekét
Székely katonának.«
»Egyszerre vigyétek,
A tüzbe vessétek!«
Egyszeribe vitték,
A tűzbe vetették.
Tűz meg nem égette
Császár szép leányát,
Gyönge violáját.
»Egyszerre vigyétek,
Tengerbe vessétek
Beste-lélek lányát!
Székely katonához!«
Egyszeribe vitték,
Tengerbe vetették.
Tenger béfogadta,
Szépen eltakarta,
Székely katonával
Egy helyre habarta
Császár szép leányát,
Gyönge violáját!
Görög Ilona.
»Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáért.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáért;
Karcsu derekáért,
Piros orczájáért;
Dombos ajakáért,
A lenvirág szemü
Görög Ilonáért.«
»Ne halj, fiam, ne halj,
Zetelaki László!
Csináltatok néked
Olyan csudamalmot,
Kinek első köve
Béla-gyöngyöt járjon,
A második köve
Sustákot hullasson,
A harmadik pedig
Szép suhogó selymet.
Oda is eljőnek
Szüzek, szép leányok
Csudamalom látni.
A tied is eljő
Csudamalom látni:
Szép Görög Ilona.«
»Ereszszen el anyám,
Édes lelkem anyám!
Csudamalom látni.«
»Ne menj fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a halat.«
»Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáért.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáért;
Karcsu derekáért,
Piros orczájáért;
Piros orczájáért,
Dombos ajakáért,
A lenvirág szemü,
Görög Ilonáért.«
»Ne halj fiam, ne halj,
Zetelaki László!
Csináltatok neked
Olyan csudatornyot,
Kinek szélessége
Dunapartig érjen,
Kinek magassága
Az egekig érjen.
Oda is eljőnek
Szüzek, szép leányok
Csudatorony látni.
A tied is eljő
Csudatorony látni,
Szép Görög Ilona.«
»Ereszszen, el anyám,
Lelkem, édes anyám!
Csudatorony látni!«
»Ne menj, fiam, ne menj
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát.«
»Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáért.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáért;
Karcsu derekáért,
Dombos ajakáért;
Dombos ajakáért,
Piros orczájáért,
A lenvirág szemü
Görög Ilonáért.«
»Halj meg, fiam, halj meg,
Zetelaki László!
Oda is eljőnek
Szűzek, szép leányok
Csudahalott látni.
A tied is eljő
Csudahalott látni,
Szép Görög Ilona.«
»Édes lelkem, anyám,
Ereszszen el engem
Csudahalott látni;
Csudahalott látni,
Ki érettem meghalt.«
»Ne menj, fiam, ne menj,
Csudahalott látni.
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát,
Anyjától elviszik
Szép Görög Ilonát.«
Nem hallgat anyjára,
Bémegyen a házba,
Ottan felöltözik
Kék selyem ruhába.
A lábára húza
Piros patkós csizmát.
A fejére köte
Piros selyem ruhát,
Elejibe köte
Fejér előkötőt.
»Kelj fel, fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiért te meghaltál,
Az uton jődögél.
Kelj fel, fiam, kelj fel,
Zetelaki László!
Kiért te meghaltál,
Belépe a házba!«
* * *
»Láttam én halottat,
De ilyent soha sem,
Kinek az ő lába
Felszökőleg álljon,
Kinek az ő karja
Ölelőleg álljon,
Kinek az ő szája
Csókolólag álljon,
Ki föl is ébredjen,
Csak én megcsókoljam!«
Szép Julia.
»Szép Juliám, szép leányom,
Kertemben nyilt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!«
»Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!«
Jaj, kimene öreg király,
Megfogatá az ifiat,
Föltéteté csonka torony,
Csonka torony tetejére.
Hej, kimene szép Julia,
Meglátá őt az ifiu:
»Hej Juliám, szép Juliám,
Kertbe nyiló szép violám,
Menj be te is az apádhoz,
Essél térdre eleibe,
S mondd meg neki ilyen szókkal:
Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse be az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénynyel!«
Jaj, kiméne öreg király,
Levéteté az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Kiviteté sík mezőre,
Sík mezőnek közepére,
Ott őt mindjárt megöleté,
Szívét, máját kivéteté,
S Juliának haza küldé.
Hogy meglátá szép Julia,
Hogy megölték az ifiat,
Fejét földre csüggesztette,
Magát halni eresztette.
Hogy meglátá öreg király,
Hogy haldoklik Juliája:
»Hej Juliám, szép leányom,
Kertemben nőtt tulipánom!
Ha én ezt igy tudtam volna,
Dehogy megölettem volna,
Fiamnak fogadtam volna,
Királyságom, országomat,
Mind mind neki adtam volna!«
A székely katona.
Izend meg, izend meg
József császárunknak,
Hogy mint vagyon dolga
Vén katonájának;
Szénája, abrakja
Panaszos, lovának.
Meguntam, meguntam
Németet szolgálni,
Még a mundérját is
Nem akarnám látni,
Sótalan kenyerét
Könnyemmel áztatni.
Anyám, édes anyám!
Jó nevelő dajkám!
Ki kilencz hónapig
Méhedben hordoztál,
Tizedik hónapban
A világra hoztál:
Tudom, édes anyám,
Hogy te sok kint láttál,
A mikor engemet
A világra hoztál,
S rengő bölcsőm mellett
Gyakran megviradtál!
Mikor feresztettél
Gyenge meleg vízben,
Feresztettél volna
Forró lobogóban;
Mikor takargattál
Gyenge ruháidba,
Takartál volna be
Forró parázsába,
S temettél volna el
A földnek gyomrába!
Szép Ilona.
Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!
»Hozott Isten, szép Ilona, az én házamban!
Mért sírsz, mért sírsz, szép Ilona, az én házamban?«
Én elhajtám ludaimat szép zöld pázsitra,
Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa,
Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!
»Ne sírj, ne sírj, szép Ilona, szép gunárodért,
Megfizetem szép gunárod, mondsza: mennyit ért?«
Minden legkisebb tolláért egy-egy aranyat,
Hátul legyező farkáért arany legyezőt,
A szárnyáért, két szárnyáért, két arany tányért,
A lábáért, két lábáért, két arany kalászt,
A nyakáért, szép nyakáért, hat sing pántlikát,
A fejéért, szép fejéért, egy arany almát,
Abban égő két szeméért két arany gyertyát,
Hajnal visító torkáért arany trombitát,
Benne lévő költségéért hat font rizskását,
A zuzáért, a májáért, hat fej káposztát.
»Számtalan sok kivánsága szép Ilonának,
Akasztófa helye tehát biró fiának!«
Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa,
Két karom két szép karfája, akasztófája!
Kőmíves Kelemen.
Elindult, elindult
Tizenegy kőmíves,
A tizenkettedik:
Kelemen kőmíves,
Hogy felépitenék
Magas Déva várát.
A mit nappal raktak
Éjjel leduvada;
A mit éjjel rajtak,
Leduvadt nappalra.
»Halljátok, halljátok
Tizenegy kőmíves,
– Én mondom tinektek,
Kelemen kőmíves –
Kinek felesége
Hamarább jő ide,
Öljük meg, s a vérét
Keverjük a mészbe.
Ugy ha megállitjuk
Magas Déva várát:
Gyönge asszonyvérrel.«
Akkor éjjel láta
Kelemenné álmot:
Hogy vérkut fakada
Az ő udvarában.
»Kocsisom, kocsisom,
Kedvesebb kocsisom!
Huzd elé a hintót,
Fogd be a lovakat!
A hintó az enyém,
A ló az uradé,
Tiéd csak az ostor,
Egyikét se kiméld!
Gazdád halálára
Ugyan hajts, ugyan hajts
Déva vára felé!«
A mikor meglátta
Kelemen kőmíves,
Imádkozni kezdett:
»Istenem, Istenem,
Adj egy ragya-hullást,
Hogy a feleségem
Veszejtse el utját!«
Isten nem hallgatá,
Ujra imádkozék:
»Én édes Istenem,
Sántitsd meg a lovat,
A szekeret törd le,
Hogy soha se jöjjön
Dévavár elébe!«
Nem hallja az Isten
Kelemen kérését,
Közelébb segíti
Kedves feleségét.
»Jó napot, jó napot,
Tizenkét kőmíves!«
– Egyik sem fogadja. –
»Ugyan mi dolog ez,
Tizenkét kőmíves?
Másszor, ha köszöntem,
Kétszer fogadtátok,
Most kétszer köszöntem,
S meg sem is halljátok!«
»Fogadnók, fogadnók,
Édes feleségem,
De a halálodra
Egy nagy törvényt tettünk.«
Kicsi gyermeke volt,
Megijedt az asszony,
Kelemenné asszony.
»Istenem, Istenem,
Kicsi gyermekemet,
Add ide bölcsőstől,
Add ide előmbe!«
Isten meghallgatta,
Eleibe adta.
Ada meleg esőt,
Hogy megfereszthesse,
Ada meleg szelet,
Hogy elrengethesse.
* * *
Mikor elbucsuzék,
Kedves jó urától,
Szoptatós fiától,
Megfogá szép gyengén
Tizenegy kőmíves.
A tizenkettedik:
Kelemen kőmíves.
Gyenge piros vérét
Vékába ereszték,
A kulimász közé
Bele is keverték.
S a mit nappal raktak,
Éjjel megmarada,
A mit éjjel raktak,
Megmaradt nappalra.
Felrakták, felrakták
Magas Déva várát,
Aj, belé is rakták
Kelemen jó kedvét,
Földi boldogságát.
Házból sem megyen ki,
Még sincs nyugovása,
Éjjel is felveri
Gyermeke sírása.
Julia.
Julia szép lány egykoron kimene
Búzavirág szedni, a búza mezőbe;
Búzavirág szedni, koszoruba kötni,
Koszoruba kötni, magát ott mulatni.
Fel is feltekinte a magas egekbe:
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le.
Azon ereszkedék fodor fejér bárány,
A napot s a holdat szarva között hozván;
A fényes csíllagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába.
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya,
Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neki fodor fehér bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esett híjja szüzek seregének,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karok, a szent szüzek közé,
Hogy betelnék veled azok kegyes rendje.
A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,
Első kakasszókor jőnék nézésedre,
Másod kakasszókor téged megkérnélek,
Harmad kakasszókor téged elvinnélek.
Az anyjához fordul Julia szép leány,
Szóval mondja neki: anyám, édes anyám!
Én is csak kimenék, búzavirág szedni,
Búzavirág szedni, koszoruba kötni,
Koszoruba kötni, magamat mulatni,
Fel is feltekinték a magas egekbe:
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le.
Azon ereszkedék fodor fejér bárány,
A napot s a holdat szarva között hozván;
A fényes csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perecz, aj! a két szarvába.
Aj! a két oldalán két szép égő gyertya
Mennyi szőre, szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja nekem fodor fejét bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esett híja szüzek seregének,
Ha elmennék vele, hogy oda vinnének,
A mennyei karba, a szent szüzek közé,
Hogy betelnék velem azok kegyes rendje.
A mennyei kulcsot a kezembe adja,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor engemet megkérnek,
Harmad kakas szókor engemet elvisznek.
Sirass, anyám, sirass, éltemben hadd halljam,
Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban!
»Leányom, leányom! Virágos kertemben
Első raj méhemnek gyenge lépecskéje,
Gyenge lépecskének sárguló viaszsza,
Sárga viaszszának földön futó füstje,
Földön futó füstje s mennybe ható lángja!
A mennyei harang huzatlan szólalék,
A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj! az én leányom oda bevezeték.«
A sági biró leánya.
»Jó estét, jó estét,
Sági biróné asszony!
Alszik-e, nyugszik-e
Az én kedves galambom?
Alszik-e, nyugszik-e
Az én kedves galambom?«
»Alszik már, nyugszik már
Gombos nyoszolyában,
Mit tudna csinálni
Egy leány magában,
Egy leány magában?«
»Költse fel, költse fel,
Hadd jöjjön a bálba;
Hadd jöjjön a bálba,
Zöld selyem ruhába,
Kordovány csizmába,
Tiz pár arany gyürü
Legyen az ujjába,
Legyen az ujjába,
Az ujjába.«
* * *
»Ki volt az a legény,
Ki engem keresett?«
»Gyere ide, igyál,
Majd megmondom mingyárt!«
* * *
»Huzzad, czigány, huzzad,
Világos virradtig,
Mig a sági biró
Lánya el nem alszik!«
Hagyd el, czigány, hagyd el,
Hadd megyek pihenni,
Kordovány csizmámból
A vért kiönteni.
Átkozott az apa,
Kétszerte az anya,
Ki este a lányát
A tánczba bocsátja.
Este elbocsátja,
Reggelig nem látja,
Reggel nyolcz órakor
Már halva találja.
»Nyisd ki, sasszony, nyisd ki,
Leveles kapudat,
Hadd vigyük be rajta
A te szép lányodat!«
* * *
Harangoznak délre,
De nem délebédre,
Sági biró lányát
Most teszik a földbe.
Sági biró lánya
El vagyon temetve,
De az ő szép neve
Nincsen elfelejtve.
Árva giliczéről.
Oh! mint búsul kis gilicze,
A ki társát elvesztette!
Társát egy vad elkergette,
Talán eddig meg is ölte.
Én elmegyek arr’ a helyre,
Hol kiomlott piros vére,
Hol szakgatták szálkás húsát,
Ott rakatok egy kápolnát,
A csontjából kirakatom,
A vérivel föliratom:
Hogy vagyon az árva dolga,
Ki hazáját rég elhagyta!
Én egy igaz árva voltam
Ki hazámat rég elhagytam,
Víz mentére elindultam,
Ha megtalálnám a társam
A királyné ablakában
Egy kis arany galiczkában
Megtaláltam, de rabságban;
Igy énekel bánatában:
»Hej gilicze, kis gilicze,
Mért jöttél te ilyen messze!
Menj vissza te arr’ a helyre,
Honnét jöttél ilyen messze!«
S visszafordult arr’ a helyre,
Honnét jött ilyen messzire,
Fejét földre csüggesztette,
Szárnyát széjjel terjesztette,
Magát holttá eresztette:
Hogy a társát elvesztette.
Az áspis kigyó.
Lehajtám fejemet
Csipke bokor alá,
S kebelembe bujék
Egy nagy áspis kigyó.
Szivem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakitja.
»Vedd ki, apám, vedd ki,
Kebelembe búját,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kigyót!
Szivem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakitja.«
»Inkább elleszek én
Az egy fiam nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül,
Eredj az anyádhoz,
Majd talán kiveszi.«
»Vedd ki, anyám, vedd ki,
Kebelembe bújót,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kigyót!
Szivem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakitja.«
»Inkább ellennék én
Az egy fiam nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eridj a bátyádhoz,
Majd talán kiveszi.«
»Vedd ki, bátyám, vedd ki,
Kebelembe bújót,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kigyót,
Szivem szorongatja stb.«
»Inkább elleszek én
Az egy öcsém nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eridj az ángyodhoz,
Majd talán kiveszi.«
»Vedd ki ángyom, vedd ki,
Kebelembe bújót stb.«
»Inkább elleszek én
Kisebb uram nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eridj az öcsédhez,
Majd talán kiveszi.«
»Vedd ki, öcsém, vedd ki
Kebelembe bújót stb. stb.«
»Inkább elleszek én
Az egy bátyám nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eredj a rózsádhoz,
Majd talán kiveszi.«
»Vedd ki, rózsám, vedd ki
Kebelembe bujót,
Kebelembe bujót,
A nagy áspis kigyót!
Szivem szorongatja,
Piros vérem szijja,
Gyenge derekamat,
Majd átalszakitja.«
»Inkább elleszek én
Az egy kezem nélkül,
Mintsem én ellennék
A galambom nélkűl!«
Biró Máté.
Ne menj el, ne menj el,
Hires Biró Máté!
Maradj a Rikába,
Ne menj a városba,
Király városába
Királylány rabolni.
Király szép leánya
Hej, nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orczája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!
»Féket a fejébe,
Gyémántköves féket
Legjobbik lovamnak!
Még ma el kell hoznom
Király szép leányát,
Gyönge Ilonáját!«
Ne menj el, ne menj el,
Hires Biró Máté!
Menj legalább este,
Ne menj fényes reggel;
Otthon van a király
Fényes nagy sereggel.
»Nyerget a lovamra,
Legjobbik lovamra,
Szép aranyos nyerget!
Az a fényes sereg
Nem jár a nyomában
Király leányának,
Gyönge Ilonának.«
Jaj, hiába kéri
Tizenkét legénye
Hires Biró Mátét,
Rablók kapitányát.
Sárga paripáján,
Aj, csak elvágtata
Király városába,
Királylány rabolni.
* * *
Ihol jő, ihol jő
Szép királykisasszony
Szép selyem ruhában.
Kinek minden szála
Meg van aranyozva,
Kinek hosszuságát
Három leány hozza.
Fordulj meg, fordulj meg
Hires Biró Máté!
Nem lesz ma jó dolgod,
Sárga lovad horkol.
»Csak tüszköl a portól.«
Fordulj meg, fordulj meg,
Hires Biró Máté!
Lovad ágaskodik,
Bizony rosszat érez.
»Éles zabbal jól tartották,
Sátés fűvel megvakarták,
Azért ágaskodik,
Azért bokrosodik.«
Jaj, nem fordul vissza
Hires Biró Máté,
Vágtat egyenesen
Királylány elébe,
Templom ajtajához.
Szép gyengén felkapá
Király szép leányát,
Gyönge Ilonáját,
Aranyos nyergébe,
S elvágtata véle
Rablók tanyájára,
Rika erdejébe.
* * *
»Jó napot, jó napot,
Tizenkét szép legény!«
Neked is jó napot,
Hires Biró Máté!
»Hamar megjártam-e,
Tizenkét szép legény?«
Jó hamar megjárád,
Hires Biró Máté!
Ott szépen levevé
Aranyos nyergéből
Király szép leányát,
Gyönge Ilonáját.
Szépen lefekteté
Puha moha-ágyra,
Ottan megölelé,
Ottan megcsókolá,
Két erős karjával
Gyengén átkarolá
Király szép leányát,
Gyönge Ilonáját,
Hires Biró Máté,
Rablók kapitánya.
Nézz ki csak az utra,
Hires Biró Máté!
»Mért néznék, mért néznék,
Tizenkét szép legény?«
Nem mondók-e neked,
Hires Biró Máté!
Király szép leánya,
Hej, nem neked való.
Selyem a ruhája,
Halovány orczája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!
»Mit beszélsz, mit beszélsz,
Tizenkét szép legény?«
Kelj fel az ágyadból,
Hires Biró Máté!
Ahajt jő a király
Fényes nagy sereggel.
Hires Biró Máté
Felszökék az ágyból,
Puha moha-ágyból.
Keresi a kardját,
Aj! de nem találja;
Keresi a lovát,
Aj! azt sem találja.
»Csak ti ne hagyjatok,
Tizenkét szép legény!«
Aj! az is elfut a
Tizenkét szép legény.
* * *
Add meg magad egybe,
Hires Biró Máté,
Rablók kapitánya!
* * *
Jaj, mért nem hallgaték
Legényim szavára!
Mért nem fordulék meg,
Mikor lovam horkolt,
Mikor ágaskodék,
Mikor bokrosodék
Sárga-szin paripám!
Szépen közbe vették
Király katonái,
Ott összekötözték,
Nehéz vasba verték,
Király városában
Tömlöczbe vetették,
Onnét fúdogálá
Estétől reggelig
Hires Biró Máté
Szomoru énekét:
»Ne menj el, ne menj el
Hires Biró Máté!
Maradj a Rikába,
Ne menj a városba,
Király városába,
Királylány rabolni.
Király szép leánya,
Hej, nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orczája:
Liliom dereka
Nem erdőre való!«
Ablak alá méne
Király szép leánya,
Gyönge Ilonája.
Onnét meghallgatá
Szomoru énekét
Rablókapitánynak.
Onnét haza méne
Király szép leánya;
Sirva feküvék le
Szép selyem ágyába,
Zöld selyem vánkosát
Könnyével öntözé,
Hires Biró Mátét
El nem feledheté
Király szép leánya,
Gyönge Ilonája.
Az árva leány.
Ihon nevekedék
Egy arany almafa,
Körülfogta tövét
Gyenge gyopár virág;
Alatta üldögél
Szegény árva leány.
Köti koszoruját,
Siratozza magát:
»Sem apám, sem anyám
Sem gondom viselő.«
Az ajtón hallgatja
Egy kevély katona:
»Ne sirj, ne keseregj,
Szegény árva leány,
Leszek apád s anyád,
Mint gondod viselő.«
»Nekem bizony ne légy,
Te kevély katona,
Mert nekem is vagyon
Jegyesem, gyürüsöm,
Kiért én elvártam
Hét szép esztendeig,
Hét szép esztendeig,
Teljes harmadnapig.
De én még elvárom
Hét szép esztendeig,
Hét szép esztendeig,
Teljes harmadnapig;
De ha akkor sem jő,
Én aztán elmegyek
Az apáczák közé,
Az apácza földre.
Ott én, a mig élek,
Istent is szolgálok,
Ha pedig meghalok:
Isten előtt állok.«
Kádár Kata.
»Anyám, anyám, édes szülőm,
Engedje meg szép kérésem,
Hogy vegyem el Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép leányát.«
Miklós urfi szépen kéri;
Édes anya nem igéri;
Nem engedem, édes fiam,
Nem engedi az én rangom.
Miklós mondá az anyjának:
»Kádár Katát szeretem csak,
Csak egyedül Kádár Katát,
Jobbágyomnak szép leányát.«
Édes anyja azt feleli:
»Abból ugyan nem lesz semmi;
Vagyon lányuk az uraknak,
Abból neked is juttatnak.«
Miklós urfi megbusula,
Készül, indul bujdosásra.
»Szolgám, szolgám, édes szolgám
Nyergeljed meg pej paripám!
Menjünk, menjünk, a mig látunk,
Legyen örök bujdosásunk.«
Miklós urfi elindula,
Azt meglátja Kádár Kata,
A kapuját megnyitotta,
Hogy Miklós bemenjen rajta.
»Ne nyiss kaput, Kádár Kata,
Nem megyek én most be rajta;
Hanem megyek a világba,
Holtig tartó bujdosásra.«
Kádár Kata megbusula,
Miklós urfihoz igy szóla:
»Állj meg, kincsem, szép Miklósom,
Hogy adjam rád egy pár csókom!
Adjak neked egy bokrétát,
A kezedbe kézi ruhát.
Mikor ruhám vérrel habzik,
S a bokrétám hervadozik,
Akkor leszen veszedelmem.«
Elindulnak, mennek, mennek,
Hosszú utnak, rengetegnek.
A ruháját Miklós urfi
Eléveszi, meg-megnézi:
Hát a ruha vérrel habzik,
Bokrétája hervadozik.
Mind a kettő azt jelenti:
Kádár Katát most veszesztik.
Miklós urfi megfordula,
Egy molnár gazdát talála,
Kihez közel lovagola,
Kihez ő ekképen szóla:
»Hallod-e, te molnár gazda,
Mi hir van a falutokba?«
»Nincs ott ugyan semmi egyéb:
Kádár Katát elvesztették.«
»Hallod-e, te molnár gazda,
Vigy el engem éppen oda,
Hol elveszett Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép leánya.
Pej paripám tied legyen,
S minden ékes öltözetem.«
Molnár gazda szót fogada,
Miklós előtt elindula;
Őt elvitte arra helyre,
Feneketlen tó szélire.
Onnét beszólalt a tóba:
»Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?«
Kádár Kata is szólalik:
»Nálad nélkül alig telik.«
Miklós urfi ezt hallotta,
Szivét a bánat elfogta,
Kezét fejére kulcsolta,
S beléereszkedék hozza,
A nagy feneketlen tóba.
Egyikből nőtt muszkáta szál,
A másikból rozmarint szál,
Addig-addig növekedtek,
Vizen felül emelkedtek,
S ott is összeöletkeztek.
Miklós anyja ment sétálni,
Megtalálta őket látni;
Vizi buvárt elhivatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az egyiknek csináltattak
Fejér márványkő koporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márványkő koporsót.
Az egyiket eltemették
Az oltárnak eleibe,
A másikat eltemették
Az oltárnak háta mögé.
Az egyikből nevelkedett
Fejér márvány liliomszál,
A másikból nevelkedett
Vörös márvány liliomszál.
Ott is addig nevelkedtek,
Mig össze nem ölelkeztek.
Miklós anyja, hogy meglátá,
Mind a kettőt leszakasztá,
Talpa alá betapodá,
S tövisbokorra rakatá.
Ezt hogy látta Kádár Kata,
Koporsóból feljajdula:
»Éltünkben üldözőnk voltál,
Békét holtunkban sem hagytál!
Kiért Isten jót ne adjon,
Szeretetlen társat adjon,
Kenyeretlenség találjon,
Mégis senki meg ne szánjon!«
Három árva.
Diófának három ága,
Az alatt ül három árva.
Hova mentek, három árva?
»Hosszu utra, bujdosásra.«
Jertek hozzám, három árva!
Adok hárman három vesszőt,
Verjétek meg a temetőt.
»Kelj fel, kelj fel, édes anyánk,
Mert elszakadt a gyászruhánk.«
»Kelnék, kelnék, de nem tudok,
Mert a föld moha béfogott.
Vagyon nektek mostohátok,
A ki fehért adjon rátok.«
»Vagyon nekünk egy mostohánk,
A ki fehért adjon reánk.
Mikor fehért ad hátunkra,
Vérrel virágzik az alja.«
Tovább indult három árva,
Hosszu utra, bujdosásra.
Azt mondá a nagyobb árva:
»Menjünk, menjünk bujdosásra,
Hosszu utra, Moldovába.«
Azt mondá a kisebb árva:
»Ne menjünk el Moldovába,
Hosszu utra, bujdosásra,
Inkább öljetek meg engem!
Vegyétek ki szivem, májam,
Takarjátok gyenge gyolcsba,
Tegyétek bé zöld ládába,
Vigyétek bé Barassóba,
Tegyétek ki vaskapura:
Vegyen példát minden árva,
Kinek nincsen édes anyja.«
A rab legény.