El volt vesztve minden: a harczok dícsősége, a honfiak reménye, a szent
sereg virága, minden, minden lehullott a dragasáni ütközetben, mely
Moldova erejét letörte, s ismét a magas porta küszöbe alá hajtá.
Harminczhárom ifjú bajnok a szent csapatból, kik a kereszttel keblükön
harczoltak a hitért és hazáért, keresztül törte magát a jancsárok sorain
s elmenekült a hegyek közé.
Mind olyan fiatalok; az egész sereg vitézei között egy sem volt a
tizennyolcz éven felül: maga Jordaki, a vezérek legbátrabbika, csak
tizenhetet számlált még.
Mikor veszve volt az ütközet, Jordaki leszakítá a szabadságért küzdők
zászlójáról a lobogót, körülköté derekán öv gyanánt, egy kardot az övébe
szúrt, másikat kezébe fogta, s azt mondá társainak: «utánam!» és a
körülözönlő jancsárok közé rohant.
Mikor keresztül vágta magát és visszanézett, csak harminczketten
követték, a többi elmaradt halva.
De a harminczkét vitéz ki tudta szabadítani vezérét a tengernyi had
közül, s mi több, magával hozta, kit a csata folyamában foglyul ejtett,
a daliás Tyndari béget, a szultán legifjabb vejét, ki lelőtt lova alá
szorulva, elnyomatott a szent csapat vitézei által, s kit a legfőbb
küzdelem közepett sem bocsátának el magoktól a menekvők, hanem magukkal
ragadták a hegyek közé, miknek ismeretes szakadékai egy pillanatra
menedéket nyujtottak nekik.
A győztes spahik estig üldözték őket; ha egy perczre leültek pihenni a
szikla alá, mely nyughely és rejtő fal volt rájuk nézve, már a másik
pillanatban ismét tovább futni kényszeríték az üldözők felhangzó
kiáltásai, kik erőfeszítve rohantak a menekvők után, jól tudva, hogy
Tyndari bég is közöttük van.
A nap letünt már, de helyette feljött az áruló hold, mely bevilágítá az
egész tájat, elrabolva a menekvőktől az éjszaka áldott sötétjét; a
jancsárok bőszült csapatja, mint a menekvő őzet, úgy verte fel őket
menedékeikből.
A dragasáni hegy kettős orma között egy fekete épület tornyai
rajzolódtak a holdvilágos égen, a legmagasabb torony tetején látható
volt a kettős kereszt, a szélső két ablakból gyönge gyertyavilág
sugárzott a holdvilágon keresztül.
Ez épület volt a zeki zárda.
Kegyes szűzek világtiltó laka; ha ennek kapuját elérhetik a menekvők,
akkor legalább megpihenhetnek – holnapig, mert hiszen a szent hajadonok
nem tarthatják zártan a kaput a szent sereg végvitézei előtt, s ha kell,
meg fognak tudni halni velük együtt.
A zárda tornyából melancholicus ringással hangzott alá a lélekharang
csengése: «halott van a zárdában», mondá egyik vitéz a másiknak, «majd
lesz több is».
Épen bevégzé a csengetyű szomorú mondanivalóját, midőn Jordaki
megzörgeté öklével a zárda ajtaját.
– Ki jön? hangzék belülről.
– Jordaki és a hetairia.
A kapu kinyilt e szóra, tisztes agg hölgy fogadta a belépőket, fehér
talárban, fekete skapularé a fején; a zárda apátnője.
– Jókor jöttél, légy üdvöz, szólt az apátnő Jordakihoz.
– Rosszabbkor nem jöhettem s üdvtelenebb nem lehetnék, felelt ez keserű
szóval.
Társai utána léptek a benyitott ajtón, az apátnő számlálta őket.
– Csak harminczkettő? Hát a többi?
– Otthon van már! szólt Jordaki, felmutatva az ég felé.
Az apátnő felvezette a hetairia vitézeit a lépcsőkön; a refectorium nagy
ajtajánál megállt és újra mondá Jordakinak:
– Légy üdvöz, jókor jöttél; a leány, kit tegnap ide hoztál, ma meghalt
szenvedés nélkül.
Jordaki keresztet vetett magára ájtatosan s halkan felnyitá az ajtót.
A terem közepén feküdt ravatalon a halott. Szép fehér jelenet egy másik
világból; kézzel tapintható lélek, a kit lát még a szem, az ajk érzi
hidegségét, mikor megcsókolja, pedig a szív már tudja, hogy az messze,
messze, egy másik csillagba ment elvándorolni, s nincs közöttünk többé.
Jordaki odament a szép fehér halotthoz; az is gyermek volt még, alig
lehetett tizenhat éves s leborult annak hideg keblére és úgy maradt
sokáig. Testvére volt a halott; míg élt, Irénének hívták.
Az a másik ifju, a ki szemeit le nem birja venni a halott arczáról,
Mariotis Naszta; eljegyzett vőlegénye a néma mátkának; egyenkint végig
nézi annak minden vonását, szemöldeit, szép ajkait, mintha azt hinné,
hogy az által megóvja őket az enyészettől, vagy tán arra gondol, hogy ha
az ember sokáig nézi kedves halottja arczát, maga is meghal bele.
Két szál gyertya ég a halott fejénél, harmadik a holdvilág, mely az
ablakon besüt; négy apácza halotti zsolosmát énekel a térdeplő előtt.
A halotti ének közepett lövés dördül el odakünn s a festett ablak
üvegcserepei csörömpölve hullanak be. A jancsárok, a spahik körül fogták
a kis zárdát.
Jordaki fölemelkedett szép fehér halottja kebléről, megszorítá Mariotis
kezét s minden beszéd nélkül indult kiki az ablakhoz.
Nyolcz ablaka volt a zárdának: két-két ifju helyet foglalt minden ablak
mellett, másik kettő fegyvert tölteni állt készen; így kezdték el a
harczot.
A fegyver ropogott künn és benn, sok jó török vitéz elhullott már a
zárda körül, a ki azt hitte, hogy győzelme napját megérte; a jancsárok
nem birták a zárda ajtaját betörni, a hány oda ért, a hetairisták golyói
mind megölték.
A vad viadal közepett az apáczák csendesen éneklék a kyrie eleysont.
Éjfélig négy rohamot vertek vissza az ifjak s a törökök átlátták, hogy a
kétségbeesettek nagyon drágán adják vérüket, azért leküldtek Dragasánba
ágyukért. Majd az ágyuk elvégzik a nehéz munkát, az apraja jut a kardnak
és a handzsárnak.
Két csatakigyót láttak nem sokára a hegyi úton felvonatni a zárdabeliek;
azokat Girlet aga, az ő véres ellenségük kiszegezteté egy átelleni
dombra, s trombitaszó mellett felszólítá az ifjakat, hogy ne védjék
magukat hiába; adják ki fegyvereiket és a szultán vejét Tyndari béget,
ők maguk kegyelmet kapnak.
Jordaki ekkor karon fogá Tyndari béget és levezeté őt a zárda
sírboltjába; ott egy kőkoporsót felnyitva előtte, mutatá neki, hogy az
tele van lőporral.
– Most eredj fel a zárda tornyába és szólj le onnan a bégnek. Mondjad
neki, hogy magunkat meg nem adjuk, sem kényére, sem kegyére. Hanem ha
azt akarja, hogy téged életben bocsássunk el innen, távozzék el a zárda
alól minden hadával, hogy mi elmehessünk békén, te pedig itt maradj
utánunk. Ha azonban egy lövést tesz ágyúival e zárda ellen, én ez
épületet veled és velünk együtt a levegőbe röpítem. Úgy beszélj hozzá, a
hogy életed kedves.
Tyndari bég felhagyta magát vezettetni a zárda tornyába s onnan kiálta
le az agának:
– Vitéz Girlet aga. A te dolgod nem mentegetni az én életemet, hanem
legyőzni az ellenséget. Azért semmiképen ne merészelj az én életem miatt
alkudozni a lázadókkal, a mi neked nincs megengedve, hanem támadd meg
őket bátran, gyávák ők és meg vannak rémülve mind…
A többit nem mondhatta el; egy lövés onnan alulról Jordaki fegyveréből
ketté szakítá szájában a szót és szivében az éltet; Tyndari bég holtan
esett le a toronyból; a szultán leánya özvegyen maradt.
Girlet aga még sem lövetett a zárdára; most már épen nem lövetett. Nem
akarta elleneit azon dicsőségben részesítni, hogy a harczban essenek el.
Élve akarta őket elfogni. Valami látványnak kell lenni a Hebdomon palota
előtt, a mire tartogatta őket.
A Hebdomon tér sok vitéz görög és oláh fejét látta az igazság sátora elé
gördülni; Jordaki és társai nem lennének ott az elsők. A harczban
kifolyt vér kárba megy, de a vesztőhelyen elfolyónak cseppjeit aranynyal
mérik. Girlet aga kimélte a lázadókat.
Ismét trombitás hirnököt külde a zárda kapuja elé s azt izené az
ifjaknak:
– Vitéz hetairisták. Girlet aga kegyelmet és szabadságot ád tinektek, ha
kiadjátok magatok közül a vezért, Jordakit. A többi élve elmehet.
Harminczkét golyó egyszerre zúzta össze a hirmondót: ez volt a felelet.
«Hozz még több ily izenetet».
Girlet aga még most sem lövetett ágyúkkal a zárdára.
«Majd jobbat gondoltok reggelig, vagy egy hét mulva. Ha megéheztek, majd
kiadjátok Jordakit.»
Két nap közel sem ment a zárdához, csak messziről tartá azt bekerítve,
hogy senki el ne szökhessék belőle; harmadnap elfogyott a zárdában
minden eleség.
Jordaki leviteté a sirboltba kedves halottját s azt mondá a zárdanőknek
és bajtársainak, hogy gyűljenek össze mind a főteremben, ha nincs más út
a szabadulásra, mint az ég felé, ezt az útat megtalálják.
Mindenki értette, hogy mit akar Jordaki? Mindenki némán megszorítá
vezére kezét, még a gyönge zárdaszűzek is, pedig tudták, hogy ez a halál
kézfogója.
Az volt a szomorú terv, hogy Jordaki lemenjen a sírboltba. A zárdanők és
férfiak odafenn elkezdenek énekelni; mikor az ismeretes gyászdalnak vége
van, akkor Jordaki az egész zárdát a levegőbe röpíti.
Hát nem szép gondolat ez?
– A ki nem találja szépnek így meghalni: egyszerre, egy pillanatban,
együtt szeretteivel, nem is a sírba menni, hanem a felhők közé temetni
magát, az elmehet, nyitva előtte az ajtó, adja meg magát török
kegyelemre.
Mind hallgattak, mind maradtak, csak egyetlen egy vált ki közülök, a ki
el akart menni, megadni magát török kényre kegyre:… a fehér halott
vőlegénye, Mariotis.
– Mariotis! kiálta fel arczát eltakarva kezeivel Jordaki. A legjobbik
vitéz! Az én büszkeségem, a kit jobbnak tartottam magamnál. Mariotis
adja meg magát egyedül? A vőlegény nem akar mátkájával együtt
temetkezni; az utolsó hetairista nem akar meghalni társaival? Eredj és
eltagadd, hogy közénk tartoztál.
A halál vőlegényei, a halál menyasszonyai utálattal fordultak el a
kishitűtől, senki sem búcsuzott tőle.
Az ifju vőlegényt kitaszíták a zárda ajtaján, az pedig fehér kendőt
lobogtatva futott a török aga sátoráig.
Odaérve elszórta fegyvereit magától és sietve monda Girlet agának:
– Kegyelmes úr, te bocsánatot igértél a hetairistáknak, ha Jordakit
kiadják; ime tehát bocsásd őket szabadon, mert Jordaki én vagyok, de
siess a kegyelemmel, mert egy óra mulva halottaknak küldöd azt.
Ah, Iréne vőlegénye, a hetairia legjobb vitéze, legnemesebb szivű,
legbátrabb volt mindannyi közt: ő feláldozta magát Jordakiért és
megmaradt társaiért. Odaveté ifju életét a vérpadnak, hogy ezeket
megtartsa az életnek. – Azok pedig átkozták őt odabenn, s nevét kitörlék
a hetairia sorozatából.
Girlet aga örömében ötven fontos vasbilincset veretett az ifju kezére s
azonnal új hírnököt küldött a zárdához, függő pecsétes levéllel, melyben
azok biztosítva voltak minden bántalom elől, mehet mindenki szabadon, a
ki csak a zárdán belül van.
Az ostromlottak bámulva vették e nem várt kegyelmet. Az oltalomlevél
kezeik között volt; életet, szabadságot igért nekik; élet, szabadság,
mosolygó szavak, a mik úgy csábítják az embert; sorba nézték a levelet,
s minden szív elgyöngült bele. Jordaki lenn ült már a sírboltban, nem
volt jelen, hogy széttépte s visszahajította volna a csábító irást.
Jordaki lenn ült a sírboltban s hasztalan várta a gyászéneket onnan
felülről. A hetairisták megnyiták a zárda kapuját s kijöttek a
védlevélben bízva. Odakinn lerakták fegyvereiket egy csomóba; – Jordaki
hiába várta a gyászéneket.
Mikor átadták fegyvereiket a hetairisták, akkor Girlet aga megkötözteté
őket és bilincseket rakatott kezeikre.
Azok az oltalomlevelet emlegették: a török aga nevetett; hiszen nem
érvényes az, kecskebőr helyett kutyabőrre van irva, a pecsét rajta sem
viasz, hanem csak kovász. Ti mind valamennyien a Hebdomon téren fogtok
kivégeztetni.
Így jár, ki jobban bízik ellensége szavához, mint a kezében levő
kardhoz.
A zárda apátnője ekkor arra kérte könyörögve a török vezért, hogy ha már
meg kell halniok, engedje, hogy haláldalukat elébb elzenghessék egyszer
az Istenanya képe előtt. Olyan szép dal ez, a milyet még török nem
hallott soha.
Girlet aga óhajtá hallani, milyen a gyaurok halotti dala? s megengedé
nekik, hogy énekeljenek. Hallgathat-e egy müzülmán füle kellemesebb
énekhangot, mint a gyaurok halálramenő énekét?
Jordaki a csendes sírbolt közepén ült egyedül, felvont pisztolya
kezében, fejét azon koporsóra hajtva, a melyben testvére nyugszik.
Egyszerre távolból, enyészetes szomorú dal kezd hozzája lehangzani; ez
az, a mire várt; a dal elhangzott csendesen; mikor az utolsó rithmusnak
vége volt, a zárdát szétveté a láng, odatemetve alá török harczost,
gyaur foglyot…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két hosszú hó múlt el azóta: a stambuli kórodában egy nyomorék harczos
nyitá fel két havi öntudatlan lét után szemeit; az egész alak
összetörve, zúzva, arcza ismerhetlenné égetve, az egész egy fájó tömeg
inkább, mintsem ember.
– Ugyan soká aludtál atyafi; szólt mellette a beteg őr törökül.
– Hol vagyok? kérdi a beteg, bámulva jártatva szét szemeit.
– Még most a földön, kicsi híja, hogy nem a paradicsomban. Ez a stambuli
kórház.
– Honnan hoztak ide?
– A zeki zárda romjai alól. Ott feküdtél a romok közé temetve, a többi
vitézekkel együtt: ruhád szerencsére leégett; nem tudják, török
voltál-e, vagy oláh? Ha oláh voltál, jól elhallgasd.
A beteg elhallgatott. Ő volt Jordaki.
A kórodában úgy bántak vele, mint török harczossal s gondját viselték.
Néhány hét mulva lábaira állhatott; nyomorék volt, kezei összetörve,
tagjai bénák; elbocsáták, hogy kolduljon az utczán.
Elindult a nagy török városban, mankóján biczegve.
Csak úgy homályosan élt lelkében valami borongós gondolat, hogy ő valaha
hajdanában a hetairiát vezérelte; hogy egyszerre két karddal kezében
harczolt száz ember ellen és nem győzetett le; hogy egy pillanatban
elleneivel és barátaival egyszerre repült az ég felé, emberölő tűzláng
között, – – és most itt jár a gyűlölt Stambulban, gyermektől kolduló
nyomorék, minden utczaszegleten leülve a fáradságtól, mind a két kezében
mankó; idegen arczok csoportja szánakozva néz le rája.
Nem kéregetett senkitől; egy-egy könyörületes muzulmán adott neki
önkényt baksist. Észre sem vette, meg sem köszönte azt; azon
gondolkozott, hogy talán nem is ő az a Jordaki, ki a hetairia vezére
volt egykor.
Midőn egyszer a méla őgyelgésben a Hebdomon palota terére ér, nagy
néptömeget lát maga előtt, mely kiváncsian tolakodik a palota kapuja
elé. Őt is magával sodorta az ár.
Egy hírnök nagy dobszó mellett hirdet a tér közepén harsány szóval
valamit.
A nyomoréknak úgy tetszék, mintha saját nevét hallaná említtetni:
figyelni kezdett a hírnök szavaira.
– Müzülmánok! Igazhitű népek! Ime a nagyúr kegyelméből kitétetett a
palota kapujába a hirhedett lázadó vezér Jordaki feje, mely mai napon a
diván parancsára levágatott. Jertek és lássátok meg azt. Allah
kegyelmezzen minden igazhivőnek.
Jordaki bámulva hallá e kiáltványt. Most még inkább szédelgni kezdett. –
Jordaki feje a Hebdomon palota kapujában. – Jordaki feltámadva és mégis
lefejezve, – e gondolatzavar megháborítá lelkét egészen.
Odafurakodott ő is a kapuhoz: késő estig tartott, mire odáig tudott
vergődni a csődülő néptömeg között.
A kapu alatt bibor állványon volt egy széles ezüst tálcza; azon egy
fiatal ideálszépségű ifju levágott feje, lehunyt szempillákkal, félig
nyitott ajkkal, de a szabadság nemes büszkeségével ráncztalan homlokán.
Jordaki ráismert a főre: – Mariotisé volt.
A hírnök recsegő hangja kiáltá a népnek minden óranegyedben:
– Lássátok a lázadó Jordaki fejét, mely a diván parancsára levágatott.
Allah kegyelmezzen minden igazhivőnek!
Jordaki hallgatá – és hallgatott.